„édes november”

Kedvesek, mindenek, csókok Báselből!

   Repül az idő, olyannyira, hogy már elhagytuk a szemeszter felét! Ugye, az egyetemista nem hónapokban, hanem szemeszterekben, vizsgaidőszakokban, szünetekben gondolkodik, örül, szomorkodik, stresszel és megkönnyebbül ezeknek megfelelően! Közben pedig ezt a ciklikusságot kicsiben is átéli, újra és újra, de erről már írtam... A konkrétuma ezeknek, hogy a héten megtartottam második kiselőadásomat, ékes német nyelven, Bonhoeffer életének 1935-ben (kicsit előtt és után) lezajlott szakaszáról, ami a Zingst/Finkenwalde szemináriumok létrejötte és működése miatt jelentős, valamint amiatt, hogy az itt létrejött tanulókörrel, és a nekik tartott előadásokon Bonhoeffer kifejthette, megoszthatta és továbbgondolhatta újként felfedezett teológiai témáját, a Követést (Nachfolge). Ezekből az előadásokból, és még sok más leírt gondolatból született meg a Követés című könyv is, amelyet a nemteológusok is nyugodtan elolvashatnak. Bonhoeffer általában bonyolult, a teológia mellett tele filozófiai, metafizikai gondolatokkal, fejtegetésekkel. De a Nachfolge talán emészthető, érthető, úgyhogy ajánlom! Az előadás maga pedig Eberhard Bethge, Bonhoeffer barátjának életrajzi könyvéből történt. Nem volt életem legjobb előadása, de megcsináltam, amit kértek tőlem... És egy újabb nagy kő, ami lezúdult kicsi szívem megsüllyedt felszínéről :)

    Most éppen (és mostanában mindig) egy francia leányt hallgatok, Zazt, aki franciául énekel, és  szerintem olykor egészen érdekes zenét csinál. A youtube neveztű csodahelyen ajánlom őt is utánanézésre, ha valaki még nem ismeri, és/vagy gyönyörködni szeretne a francia hangzásban! Ehhez tartozik karöltve, hogy a héten a barátaimmal megnéztük ismét/újra/megint az Amelie csodálatos életét. Ezúttal franciául, francia felirattal. Nagyon élveztük, a barátaim biztosan, mert ők beszélnek franciául, kb anyanyelvi szinten, ami rólam nem mondható el, cseppet sem, viszont ők meg fele annyira sincsenek megőrülve, hogy végre megtanuljanak franciául, mint én! Minden nehezítőnek tűnő körülmény ellenére  nagyon élveztem a filmet is, és a percenkénti átlag fél szó megértését is! A kb százötven szavas szókincsemmel (mert már száig el tudok számolni :D) szinte több sikerélményem van, mint a kilenc évnyi némettel, de a lelkesedés az utóbb említett terén is, továbbra is töretlen! Muszáj is, hogy az legyen, mert a jövő héten a németórán kell, hogy prezentáljak, mégpedig gondolataimat egy versről! Javaslatokat, vázlatpontokat szívesen fogadok, mondjuk holnap estig! ;)

   Mostanában mindenféle események zajlanak. Ahogyan a világban általában. Ilyen volt egy kedves meglepetés, egy koncert, amire a jegy tulajdonosa véletlenül nem tudott elmenni, és én pont jókor voltam jó helyen, így a jegyek egy vonósnégyes+koncertre a Városi Kaszinóba (nem kell megijedni, azon belül egy koncertterembe) nálam landoltak, és Meral nevű, svájci barátnőmmel örömmel részt vettünk a történésen. Egy zürichi qvartett játszott mindenfélét, többek között Vivaldit és Dvorzakot, egy Hamburgban professzoroskodó hárfaművésszel, aki meglehetősen mély benyomást tett a közönségre, több szempontból is. A vonósnégyes önmagában játszott párat, nagyon szépen, és akkor azt gondolta az ember, hogy minek ide még hárfa... de akkor belépett egy magas, szőke, táncosléptű, egyeneshátú valaki, a levegő megfagyott, és ő elkezdett játszani. Xavier de akárki, aki többek között Párizsban és Londonban is tanult... és nagyon művészien játszott, nyilván, mert művész, de amire gondolok, hogy nagyon szépen mozgott a keze, és nagyon jó volt őt hallgatni. (A barátnőm szerint kissé feminin volt az a kézmozgás, de én győzködtem őt, hogy ilyen a művészet...) Nagyot tapsoltunk Xaviernek, és a többi zenésznek is, persze. Az este kedvessége már ott kezdődött, hogy Meral kicsit későn szedte össze magát, és én kis magassarkúmban, szűk szoknyácskámban tűsarkaimon ülve vártam rá, mire megérkezett, és több társunk javaslatát támogatva biciklizésre szavazott. Én azt gondoltam, majd gyalog végigtipegek a városon, milyen jó lesz, erre idő szűkében, és szoknyám szűkében kénytelen voltam felapplikálni magam a biciklimre. Ahogyan suhantunk én egyrészt az egyre felfelé csúszó szoknyám miatt, másrészt pedig a macskakövek miatt aggódtam, de az utat gond nélkül abszolváltuk. Nem úgy hazafelé, amikor is elindulván még mindig az irány megválasztásán vitatkoztunk épp a téren, a tömegben, és egy határozatlan kanyarbevételnél sikerült nekihajtanom egy gyanútlan biciklistának. Ijedtségemben csak a biciklicsattanást hallottam, és egy reccsenést, olyan anyagszakadásszerűt...

   Azóta megvarrtam a szoknyámat! :) 
 Ma pedig, gondoltam egyet, és vettem egy doboz négercsókot, és  elmentem a játkmúzeumba. Rájöttem, hogy számomra ez egy ideális program, tömény édesség, és macik, plusz origamifigurák... Van most egy időszakos kiállítás a múzeumban a nyugati szalvétahajtogatás javából! 

Ez az egész épület a játékmúzeum, ami tele van négy emeletnyi teddy-macival, babahzázakkal és egyéb régi, gyönyörű játékokkal. Semmi kortárs kínai műanyag, hanem fa, anyagruhák, és szalvéta!

A múzeumban külön jó volt, hogy két kis képernyő, és egy lassú, de lelkes figura segítségével ki lehetett próbálni a szalvétahajtogatást! Íme, a műveim:

Szóval, ilyenekkel telt a mai nap, nagyon szép volt, hazafelé pedig kicsit túristáskodtam, és fényképeztem Bázelt, amit épp láttam, íme: 

 A városháza a Marktplatzon!

 Ez, és az alatta lévő a Barfüsserplatz! (Nem tudom miért, mielőtt bárki is megkérdezné, mindenki cipőben jár arra... hahhha...)

 Muskátli november közepén, nem semmi!

 A Leonhardskirche, szívesen ellaknék ezen a parókián (oldalt)!

  Találtam most még pár képet a múlt hétvégéről. Szombaton volt az úgynevezett Alu-day!, amelynek keretében az ittlakók, két szakácsal egész délután főztek, főztünk, majd este, kirittyentve magunkat felettünk mindent! :D Remek alkalom volt! A rengeteg előétel (rákfasírt, star-fruit pudding, avokádókrémes tortilla, vajas retek, narancsos-csírás-tonhal, mézes-sajtos bagette, bruscetta, mozarrelás-bazsalikomos paradicsomsaláta, olivás-uborkás akármik, tejszínes zöldborsókrém, fügés-sonkás falatok, sajttal töltött sonkatáskák,...) után pizzoccherit főztünk (tészta, zsálya, vaj, krumpli, kelkáposzta, póráhagyma, sajt összesütve), majd pedig szintén rengeteg desszertet csináltunk/ettünk (browniet, profiterrolt, gesztenyetortát, fekete erdő tortakarikákat, valami gyors, ropogós édes sütit, valami érdekes bogyósgyüölcsöt csokiba mártva...). Gondoltam ebből is küldök pár virtuális ízelítőt :)

Búcsúzóul pedig egy kép az okt. 31-i Halloween-buliról :D

  Továbbra is kedves novembert nektek, legalább olyan szép, napsütéses napot, mint amilyen ma volt Bázelben! :)

  Óóó, és gondoltam leírom ide a címemet, hátha valaki olthatatlan vágyat érez nekem levelet írni! Nyugodtan teret lehet engedni az ilyen nemű késztetéseknek! Mindennek és mindenkinek örülök! :D

Ölelések!

Thologisches Alumneum
Basel 4o56
Hebelstrasse 17.
Schweiz/Switzerland

Salut!

  Az élet olyan, mint egy szappanopera, illetve a szappanoperák olyanok, mint az élet, de a lényeg, hogy a felismerés mindkét irányban új és új fordulatokat vesz az idő múlásával. A szappanopera-jelleg igaz, abból a szempontból is, hogy mondjuk, ha kihagyunk egy hónapot a Barátok köztből, elég egy epizód, max. kettő, és rögtön képben van az ember, kicsit így működik a blog is... Annyiban már fejlődöm a közléskényszeremmel kapcsolatban, hogy már tudom mikor nem szabad smst, emailt, postot, blogot írni. Pl. amikor azt gondolom, hogy „már megint minden rossz”, meg hogy „sosem sikerül”, meg „ezt nem élem túl”, vagy akár, hogy „mindenki utál és én is mindenkit utálok”. Nos, ezek olyan dolgok, hogy amit érez az ember, az nem igaz, vagy nem igaz, hanem az van, más kérdés, hogy paralell mások hogy látják. Szóval, egy depis embernek senki ne kezdje el magyarázni, hogy az nem úgy van, ahogy ő gondolja, hiszen ha valaki számára minden rossz, éppen, akkor érezzünk vele együtt, mi több, éreztessük vele, hogy megértjük. És ez segít majd abban, hogy a kis-buta magábafordult rájöjjön, hogy nem is olyan végletes a világ, mint olykor tűnik, hogy sokkal többen szeretik, mint olykor tűnik, és hogy több bízatott rá, mint olykor tűnik, a semmitől legalábbis több, amit az életben elérhet, megtehet, megkaphat, stb...

  Most, ahelyett, hogy szépen sorjában beszámolnék arról, hogy mik voltak az elmúlt időkben, inkább csak elmesélném, hogy ma esik a hó. Persze, én is tudom, hogy tele van a facebook rögtön, ha esik a hó, de hadd mondjam el itt, hogy akármennyire is locs-pocs van, mert még nem marad meg, de ma, a délutáni ebéd közben, a meleg étkezőből annyira hangulatos volt nézni, ahogyan havazik. Nem bántam, hogy még csak október van. Ma délután ez jó volt. Kevésbé értékeltem a havat, az esőt, és e kettő kombinációját, amikor egy! kedves itteni barátommal elbicikliztünk Németországba bevásárolni! Megvolt a sport, a városnézés, a kaja, nyelvgyakorlás és a szocializáció! Remek kombináció! :) És miután megfőztem és megettem, amit főztem, még ki is takarítottam, díjat nekem!

  Ezen a héten azonban nemcsak házitündéri képességeim csillogtak... Létrejött az első kiselőadás németül, egy indonéz teológusnő, Septemmy Eucharistia Lakawa gondolatairól, meg az indonéz kereszténység helyzetének egy kis metszetéről! Nagyon érdekes cikkeket olvastam erőszakról, elnyomásról, fájdalomról, megbékélésről, megbocsátásról, megértésről, elfogadásról, igazsáról, békéről...

   Ugyancsak a héten, csütörtökön találkoztam egy magyar lánnyal. Nagyon érdekes élettörténete van, még csak harmad éves az egyetemen, de egyedül él itt Bázelben, három éve, dolgozik, és tanul, és nagyon keveset jár haza. Biztosan nem ő az egyetlen, aki képes volt erre, felkerekedni az érettségi után, kiköltözni külföldre és különösebb támogatás nélkül egyedül összerakni egy működő életet... Nem tudok róla sokat, és a történet részleteit sem nagyon ismerem, mindenesetre nagyon bátor és elismerésre méltónak tartom, amit csinál... Annyira felhőtlenül boldognak nem tűnt a lány, de azt mondta, hogy szeret itt lenni, itt érzi otthon magát! 

   Most már én is nagyon jól érzem magam itt, ha nem is otthon, de otthonosabban, mint az elején. Egyre több a barátom, egyre több közös történetünk, élményünk van, egyre jobban ismerjük egymást a lakótársaimmal is! És most már úgy érzem, hogy az egyetemen is egyre többet értek, és nem csak mosolyogni, meg szótárazni járok be a laptopommal, hanem tanulni is!

   Elkezdődött a Herbstmäss ezen a hétvégén, ami biztosan nagyon szép lesz! (A Karácsonyi vásár őszi, kajálósabb kiadása!) Majd fotózok is, és akkor jól meglehet nézni! Jövő hétre pedig már szerveződik a Halloween-party, amely alkalomból mindenféle vicces jelmezes dolgot be kell szereznem! Nagyon izgalmas! Legalább annyira, mint az, hogy a püspököm a Reformáció napján Wittenbergben prédikál, ahogy hallottam! Az sajnos nekem most nagyon messze van... de majd lélekben odagondolok! 

  Múlt vasárnap szerencsém volt a bázeli magyar gyülekezetben istentiszteletet tartani, ami nagyon kedves alkalom volt, és nagyon örülök, hogy egy délutánt magyarul tölthettem el, kedves, érdekes emberekkel, érdekes élettörténeteket hallgatva, sok finomság közepette! :) A jövő héten ugyanebben a gyüliben bibliaórát tartok remélhetőleg már ismerős arcoknak! Az istentiszteleti életem nagyon kedvesen alakult, ha éppen nem prédikálok, akkor délelőtt a Peterskirchébe, a szépkabátos nénikhez, meg a szuper orgonistához megyek, esténként pedig az „új” gyülekezetembe, azokhoz, akiket a „hegyekben” ismertem meg pár hete, akik svájciak is, de inkább külföldiek, a világ minden tájáról,  egy soknyelvű, de mégis egyszerű és barátságos istentiszteleti közeg! Érdekes, de jóleső egyensúly! Az ő (egyik) lelkészük a burmai Thawm, a kínai kislányával, akikről már korábban is írtam! És biztosan még fogok is! 

    Még egy érdekességet hadd mondjak: Megkeresett a bázeli Üdvhadsereg! :) Tudom viccesen hangzik, de a téma nem olyan vicces. A prostitúció kapcsán vette fel velem a kapcsolatot egy nő, illetve jött el az istentiszteletre, amit én tartottam, és amiből semmit nem értett, de végigülte, hogy utána beszélhessen velem. Állítólag Svájcban a legtöbb prostituált jelenleg Magyarországról érkezik, és ők szeretnék elérni ezeket az embereket, már van is ennek fóruma, egy heti rendszerességű közös ebéd, de szükségük van valakire, aki beszéli ezt a „furcsa” nyelvet, hogy szót érthessenek azokkal, akik semmilyen idegen nyelven nem beszélnek. Miután a héten még egyszer találkoztam ezzel a nővel, aki eljött az istentiszteletre, megbeszéltük, hogy jövő héten én is elmegyek erre a közös ebédre, és megpróbálok beszélgetni magyar nőkkel, vagy éppen fordítani, jelen lenni! Kicsit vegyesek az érzéseim a dologgal kapcsolatban, elég sok anyagot, tanulmányt, videót, stb. kaptam a magyar prostituáltak svájci helyzetéről, de nem tudom, hogy mennyire fog tiltakozni a lelki világom, hogy mélyen belefolyjak ebbe. Most úgy döntöttem, hogy elmegyek, és meglátom, hogy kikkel és hogyan tudok beszélgetni, mennyire tudok segíteni, mennyi értelme van annak, hogy egyáltalán ott vagyok! Mert, ha már csak tolmácsként is valamennyit tudok segíteni, akkor már megérte, de nem tudom, hogy mennyi remény van erre. Nehezen tudom elképzelni, hogy bárki is otthagyná ezt a „munkát”, csak azért, mert elbeszélgetünk vele, hogy ez sem neked, sem másnak nem jó. Beszélgetünk, de diplomát vagy szakképzettséget nem tudunk a kezébe adni, más munkát sem tudunk neki adni, pénzt az igényeikhez meg pláne nem. Mondjuk azt senki nem mondta, hogy nekem ezek közül bármelyik is a feladatom lenne, de amikor Katherinát (aki megkeresett az Üdvhadseregtől) kérdeztem erről, mondta, hogy vannak lehetőségek, van segítség, támogatás a változtatásra, de azt nyilván nagyon kell akarni, hogy valaki ebből ki tudjon szállni. Elég szerteágazó a projekt, mármint mindenféle szervezetek együttműködéséről van szó, és segítséget ajánlanak azoknak is, akik nem prostituáltnak jöttek ki, mert mást ígértek nekik, mégis ez lett a vége. Nekik munkaközvetítés is van, persze ... Meg nyelvtanfolyamot is kínálnak, egészségügyi vizsgálatokat, tanácsadást stb... Azt tudom, hogy az eredmény, a változás nem rajtam múlik egy ember életében sem, megpróbálom, amit kérnek tőlem, és reménykedem, hogy van értelme! Mint ahogyan mindennel kapcsolatban is! :)

  

   

Leysin

...eddig azt hittem, hogy én hegyek közt élek. Ma rá kellett jönnöm, hogy nem, mert ha a magyarországi dombokat „hegyeknek” éltem meg, akkor ezekre a svájci óriás tömegekre, amellyekkel a JóIsten nem volt fukar a francia részen, nos ezekre valami egész más szót kellene kitalálnom... De maradok inkább a hegyeknél, és mondjuk a béri magaslatokat értékelem át valami másnak...

   Egy szó mint száz, miután ma kiorgonáltam magam az istentiszteleten, mindenféle látványosabb mellényúlás, vagy félrelépés nélkül (még a kimenő-darab, egy régről előhúzott Buxtehude is egész jól kikerekedett, leszámítva a remegő kezem okozta trillákat :D), felültem a vonatra, és elkezdtem utazni. Szokás szerint elaludtam, amin már meg sem lepődöm, ugyanis nincs az az idegen környezet, és az a jármű, amin indulás után öt perccel ne lennék képes elaludni. Gondoltam, béna vagyok, mert nézhetném a tájat, de egész hétvégén az istentiszteleten görcsöltem, úgyhogy nagyon jól esett egy kis lazító szunya. Még szerencse, hogy Neuchatelnél felébredtem, mert Alice kb. megérkezett Csodaországba! Tavak, kastélyok, felhőkbe göngyölt hegyek mindenütt, a tetjét nem is látni, és csak suhant a vonat, én meg tátottam a számat, ahogyan szoktam. Gondoltam ennél már szebb nem lehet, de lett... Lausanne-ban át kellett szállnom, és mint a Balaton körül, úgy vonatoztuk körbe a Genfi-tavat. Csak itt még több hegy, felhő, szőlő, kastély, stb volt keverve, halmozva... A vonatról itt nem nagyon sikerült értelmes képet csinálnom, úgyhogy ajánlom megguglizni: Lausanne-t, Montreaux-t, Chillon-t, Aigle-t, ahol van egy Aigle-felirat a hegyoldalban, mint egy mini, európai Hollywood. Szóval, ha már az nem jött össze, akkor most betelhetek a svájci kiadással. Örömmel!

   Aigle-ban ismét át kellett szállni, és egy vonatnak nevezett villamos/kisvasút kombóval elkezdtünk felfelé törni. Már a városban szédültem, hogy mi csak felfelé megyük, gondoltam majd elfogy a magasság egyszer, de nem, itt úgy tűnik, hogy mindig lehet „még feljebb” menni! Na és, mikor már zöldültem a kanyaroktól, meg a szakadékoktól, akkor megérkeztünk Leysin-ba, ahol a bázeli egyik gyülekezet „emigráns” és „kevésbé emigráns” csoportjával fogunk egy hetet itt tölteni. Annyit tudok, hogy délelőtt egy rakat (remélhetőleg hohdojcsul beszélő) lurkóval fogok kézműveskedni! :) Délután kirándulunk, közben meg jókat eszünk (majd' másfél hónap után végre nem a saját főztömet kell ennem, már annyira vártam, hogy valaki főzzön rám), és élvezzük a zöld füvet, a kék vizet, a sokszínű hegyeket, és a kolompoló teheneket! A vonaton azon gondolkoztam, hogy itt annyira más színek vannak, az itteni gyerekeknek biztos, hogy teljesen más fogalmuk van arról, hogy mi a zöld fű, meg mi a kék víz, mint nekem (tudom, a víz színtelen, de ha sok van belőle, akkor Svájcban kék, aki nem hiszi, járjon utánam ;)) 

  És erre mind már csak ráadás, hogy itt minden franciául van, és én nem tudok betelni ezzel a hangzással (anya, apa, kezd feltörni a francia énem, magyarázatot kérek! ;))

És akkor pár remekmű, hogy ne csak a google tökéletesen exponált képeit lássátok :D

A Genfi-tó

Leysin

Ezt látom a szobám ablakából :D

Meg ezt is lehet látni az erkélyemről!

És ők kolompolnak! :)

Isten éltessen, apa!

   Október 2.! Ez azt jelenti, hogy túléletük a szeptembert, egyrészt. Úgy tűnik a ciklikusság a női létben elég sok dimenzióban működik, nálam legalábbis különösen, nemcsak havonta halok meg ilyen-olyan okokból, hanem egy kicsit évente is. A gimi alatt ez volt a január. Én nem tudom miért, de januárban mindig depressziós voltam, kedvetlen, és mindig megfordult az agyamban, hogy élni nem is olyan jó. A teológiai évek alatt is megvolt ez a holtpont, de ott már betudtam a három szakon mohón bevállalt ezer vizsgámnak telente, nyaranta, de mégis, az érzés februárban valami leírhatatlan, már évek óta. Egy új világkorszakot éreztem mindig elkezdődni. Amerikával ez megváltozott, sőt, talán már Angliában is, ezeken a helyeken a kezdeti krízist mindig a nyelv jelentette, aztán meg minden olyan felszabadultnak és „cool”-nak, svájciul „méga-toll”-nak hatott, mert értettem az embereket, lettek barátaim, programjaim, megismertem az országot, általában bele is habarodtam valakibe, ilyenek... 
   Na most Svájc, hát hullámzik, mint a Rajna, pestieknek Duna, anyáéknak Bér-patak (hahh), az elején, kb. az első héten minden tényleg méga-toll volt, kedves emberek, akkor még áltattam magam, hogy a német MAJD menni fog, ilyenek, aztán jött a gyász-évtized, krízisek, magány, bürokrácia (amitől útálatosabb dolgot a földön még mindig nem tudok elképzelni), meg a strapás élet, főzzé', mossá' magadra, takarékoskodjá', tanuljá', bla, bla... Lillácska meg nem vette úgy az akadályokat, mint eltervezte... De most, új hónap van, és valami miatt fellélegeztem, nem akarom elkiabálni, de most úgy érzem, hogy egy (szokásos) krízisen túl vagyunk, én is, meg azok is, akik voltak kedvesek hallgatni a rinyámat, szóval, amiért már fél oldalhossz óta beszélek, az csak annyi, hogy: „kössz, jól vagyok!” (nyelem a sok gombócot, múló állapot - aki még nincs húsz éves, és megmondja ez honnan való, annak küldök egy csokit :))

   Másrészt, édesapám ma ötven éves. Isten éltessen, apa! Ez olyan jó kis kerek szám, hogy nekünk most otthon kéne pezsgőznünk! Ti pezsgőzzetek otthon, én meg itt az alkohol kevésbé erjedt formáját tömöm magamba, a mai bolti akciónak köszönhetően annyi szőlőt vettem, hogy alig bírtam hazahozni :D Szóval, kedves emberek, emlékezzetek meg ma a JóIstennél apukámról, aki egy remek ember, még mindig szuperül tartja magát, még mindig vicces, és sármosan őszül ;)

   A mai nap nagyon jól sikerült nap volt, annyi mindent lehetne írni, és még egy teológiai órám miatt is lelkes vagyok, de először mégis valami más: életemben először eltévedtem ma zumbázni! Az olasz csajok elcsábítottak! Kb. kétszáz feltüzelt, és később a tűzben nagyon megizzadt csajjal, meg egy-két tiszteletre méltó úriemberrel!!!  rángattam magam valami tüc-tüc zenére! Ezt csinálja az ember, gondoltam, amikor manapság „bulizni” megy, csak most valahogy kevés volt a sminkem, és hiányoztak a koktélok, amik általában gumivá változtatják az ember testét! Szóval most kicsit szögletesen, de lelkesen zumbáztam! Hogy mik vannak! De szuper lenne ez így, kis ugri-bugri keddenként, péntekenként a röplabda-imitáció, ahol általában az edzővel vagyok párban, és sikerül mindig úgy szanaszét ütnöm a labdát neki, hogy nem győzi összeszedni a teremben :D Nyomatom a srácnak, hogy „spreche Deutsch”, de rendíthetetlenül angolul magyaráz... Mindegy, legalább izomlázba hoz!

   Na, és az interkulturális teológia! (Amit kb. 45o levél beborítékolása és postázása után, három kg szőlővel a kezemben sikerült épp nem lekésnem...) Ma nagyon érdekes dolgokról tanutunk! Elméleti síkon beszéltünk különböző kultúrákról, kultúra/társadalom-felfogásokról, értelmezésekről, az idegenségről, hasonlóságról (gondoltam, ezt az órát akár meg is tarthatnám ma pusztán empirikus alapokon), különböző új(abb) fogalmakról, kutatási irányzatokról. Pl. én eddig nem tudtam, hogy a xenológia az idegenség-kutatást jelent. Kicsit még mindig homályos a különbség a transzkulturáció és transzkulturalizmus között, nyilván mind a kettő egy kultúra elemeinek átalakulásáról, eltűnéséről, keletkezéséről beszél, más kultúrák, vagy társadalmi változások miattn. A multikulturalizmuson belül pedig ilyen fogalmakról beszélgettünk, hogy „salad bowl”, salátás tál, ami csak egy illusztráció arra, hogy, mondjuk az egy országban jelen lévő kultúrák úgy vannak egymás mellett, egymással kölcsönhatásban, valahogy keveredve, de mégsem összekeveredve, mint egy saláta-tálban a zöldség, az oliva, meg a sajt. Én jobb szeretem magamat itt a svájciak életében mint egy „cherry on the top” elképzelni (mondjuk egy gyümölcsöskehely tetején levő tejszínhabon a cseresznye :D), de olivának, vagy sajtnak is bevállalom magam (itt a zöldségek szerintem a németek :)). 

   Szóval, ez az óra arra volt jó, hogy kicsit elgondolkodjak arról, hogy mit is jelent a kultúra, hogyan fogalmaznám meg magam, hogyan határoz meg engem ez a kultúrafogalom, miért fontos egyáltalán, és miért fontos tudatosan kezelni, valamint, hogy a mellettem élőket hogyan határozza meg számomra az én kultúrafelfogásom, stb... Lelkészként ez szerintem húsbavágó kérdés. Csak érintettük a vernakuláris nyelv fogalmát, ami szociolingvisztikában egy közösség számára az alapnyelvet jelenti, amit mindenki jól ért. Na most gyülekezeti szinten kérdés, hogy az egyházi nyelv, laikus és teológiai (mert sajnos sokszor nagyon nem egyezik) mennyire hozzáférhető a gyülekezet minden tagja számára. Mert a nyelv fontos eleme, meghatározója egy közösségnek, és ha valaki valamit nem ért, akkor az kilóg, lemarad, stb... Magyarul, pl. az igehirdetés nyelve vernakuláris nyelv-e, annak kell-e lennie, változóan a közösséghez képest, vagy egy olyan elvont dolog (maradhat), amihez egy közösség vagy fel tud kapaszkodni, vagy nem. Kérdések tömkelege, mi az az alapnyelv, ami egyáltalán Istenről helyesen, létjogosultan képes beszélni? 

Azt csak remélni tudom, hogy ez a sok kérdés tényleg szinkronban volt az óra kérdésfelvetéseivel, mert a referátumot egy vélhetően orosz fiú tartotta, és a húszpercből csak annyit értettem, amit a táblára felírt, de a professzor ékes németséggel, és szuggesztív nézéssel magyarázott, nem lehetett nem figyelni :) Gondolkodjatok ti is a kultúráról, általában, kis szeleteiben, térségeiben, a nyelvről, és az emberekről, idegenekről, hasonlókról, ugyanolyanolyanokról, akik körülvesznek titeket, hiszen ebben élünk...

   És, aki még emlékszik, hogy minek a 45o levél, nos, a Theologisches Alumneum, ahol lakom régen csak teológusok/ösztöndíjas teológusok lakta koli volt, és kedvesen minden évben küldünk nekik levelet a világ minden tájára, hogy legyenek kedvesek és támogassanak minket, akik most itt lakunk! És egy kedves svájci-olasz leánnyal borítékoltam a dolgot, aki hol németül, hol angolul, de leginkább olaszul beszélt, szóval mire ezeket a leveleket párszor átszámoltuk, már olaszul megy a „csento-csinque”, meg a „brava”, „szkúsza” :) Nagyon szeretem az itteni olaszokat, olyan kedvesek, hangosak, magyaráznak mindig, ha zongorázok „bello”, „bello”! :) Ilyenek...

   Holnap pedig ismét pünkösd: reggel akkád, utána francia, majd német, este a közösségi vacsorán meg, ami jön! Ölelések haza!

(úgy döntöttem átváltok Helvetica betűtipusra :))

aranylik... ottlik... babitslik...

   Ma egy kicsit szétnéztem estefelé a városban (értsd betévedtem pár boltba, és történt, ami ilyenkor töténni szokott :) és hazafelé megálltam a Mittelreinbrückén, kicsit néztem a vizet. Páran biztos tudjátok már, hogy mennyire szeretem a vizet. Innni is, de a sok víz látványa, mint egy folyó, vagy tó, valahogy mentálisan is úgy hat, mint nagyon szomjasan egy pohár jó hideg víz! Budapesten is sokszor volt, hogy csak úgy látnom kellett a Dunát,és mindjárt jobb volt! A Rajnát is nagyon szeretem nézni, meg a két partját is. Kleinbasel (Pest) teljesen más világ, kevésbé sznob, de kevésbé szép, mint a másik oldal (Buda). A pesti oldalon viszont a rakpart tele van lépcsőkkel, és ma az időjárás jókedvében elfelejtette, hogy ősz közepe van, így még este 6-7 körül is trikós hőmérsékletet produkált. Ilyenkor a pesti oldal tele van emberekkel, és ma két furcsahangú hangszeren játszó fazon örömzenélt az emberek közt, valami rekedt hangú cimbalomszerűségeken, kis kígyóbűvölős beütéssel. Nagyon jó volt zenét hallgatni, és nem az ipodról, hanem a levegőből, a város akkusztikájával, és közben nézni, ahogyan siet Franciaországba az a sok víz... Elsiettem volna én is ezzel a sok vízzel valahova... de ott is jó volt... naplemente,  víz, szél, zene, emberek, mind nagyon sok színes-zsalugáteres ház közt... ez volt ma este Bázel...

Sajnos én nem tudnék ilyen szép képet csinálni, úgyhogy most egy kedves valaki flickr-képében gyönyörködhettek, de a város , a híd, a napszak stimmel :)

   Most pedig levágtam a hajam, végre, már annyira bosszantott. Kezdett lenőlni a szőkére festett barna, amit a nyár vörösre szívott ki, és talán a mentális káoszomat demonstrálandó, valóban demonstrált a hajam, nem volt hajlandó sosem jól állni, pedig általában szeretem, ahogyan reggel éppen olyan, amilyen, de mióta itt vagyok, azóta  nagyon rossz, katasztrófa, tarthatatlan... Itt meg ugye nincsenek olyan csodaszerszámaim, mint hajszárító, hajvasaló, különböző formájú, méretű, színű hajkefék, fésűk, csavarók... ezeket lusta voltam elhozni, de a hajvágóollóm itt van, és most már talán minden rendben, hajkérdés megoldva (azt csak remélni merem, hogy hátul a vakvágás látványra is és nemcsak tapintásra oké ;))!

Je ne comprends pas, vous pouvez répéter, s'il vous plait?

   Nem kell megijedni, egy francia férj hiánya, és még kb. 1oo évnyi francia tanulás választ el attól, hogy franciául blogoljak... Ma néztem épp a vonatjegyeket Paris-ba, és hát a TGV (az a szupergyors vonat) van vagy 2ooCHF mindenféle kedvezményekkel, és a vicc: hogy az Air France boldogabban és még olcsóbban is elröpít Paris-ba, ha őket választom...érdekes, nem? Szóval, még nem döntöttem el, hogy a párizsi Haloween milyen járművel fog megvalósulni, de azt, hogy egy mukkot sem értek francául, már a címtől kevésbé szofisztikáltan is el tudom mondani! Hiszen??? Ma volt az első franciaórám, igen, és azt hiszem elérkezett a napfény az életembe! Persze számomra ez az egész kiejtés dolog még elég randomnak tűnik, kicsit olyan bingó-jellege van, amikor tippelgetem, hogy mondjuk mit ejtsek, vagy mit ne. Azt mondja ma a néni az órán, hát igen, van pár hang, amit igazából nem ejtünk, kkhhmm, kb. a fele, vetem közbe, de akkor is szuper volt: amikor épp nekem kellett bingóznom, párszor megdícsért a néni, tres bien, én meg nem haboztam rávágni, merci!

   Szóval, ma, miután sikerült megvennem a kártyámat a félárú vonatozáshoz, és miután már el tudom ragozni a 'lakik' igét franciául, tényleg úgy érzem, hogy helyére kerültek a dolgok... Akár azzal is áltathatnám magam, hogy igazi, menő svájci (a mentális káosz jele, hogy a c-t már rendszeresen z-nek írom...) lettem, van tartózkodási engedélyem, diákom, ilyen vonatos kártyám, a belvárosban lakom, ja és van biciklim (vello-ugye emlékszünk!)! 

   A tegnapi Interkulturális Teológia után azonban kevésbé éreztem ezt a cool-svájci, meg napfény-dolgot. Ugyanis az az óra, 9o perc tömény koncentrálás, kb 4o%-os megértési mutatóval, eléggé megdolgozott, és emiatt nem igazán éreztem azt a pátoszt sem, amiről az igazgató beszélt még a múlt héten az évnyitó beszédében, hanem csak a  mentális izzadságszagot és a káoszt, igen, azt nagyon... Az igazgató azt mondta, hogy a világ legjobb egyetemén tanulok, másik több tízezer pajtásommal együtt. Nos, ez kb. az ötödik egyetem világszerte, ahol ezt próbálják velem elhitetni... Abban azért van valami, hogy a bázeli egyetem valahogy akörül jött létre, amikor Columbus Amerikába tévedt, így nyilván a svájciaknak nagyobb hitelük van, mint az amcsiknak, de hát mit mondjak, Amcsi is nagyon jó volt. 

  Mitől függ hát az, hogy egy egyetem jobb, mint a másik? A szervezési (káosz) csúcstartó egyértelműen a Károli! Citrom-díjat érdemel, de az ottani tanáraim nagy részére úgy gonodolok vissza, mint akiktől nagyon sokat tanultam, akik inspiráltak, bíztattak, és nem voltak restek ellátni olvasnivalóval, na most mi kell még? Az, hogy az ember kétszer is meggondolja, hogy bemerészkedjen a tanulmányi osztályra, az egy teljesen más kérdés... Ezt az érzést az öt egyetem közül a Károli után leghamarabb Bázel vívta ki, Herr Hess szívélyes támogatásával, amit egy levéllel koronázott meg, nekem címezve, hogy finoman felhívja a figyelmem, hogy az itteni oktatási nyelvet (Hochdeutsch) legalább C2 szinten kellene hogy tudjam beszélni, ahhoz, hogy itt labdába rúghassak, és az én felelősségem, ha ennek ellenére mégis úgy döntök, hogy belevágok... Hát, úgy döntöttem, és eddig azért a 4o%-os megértési rátánál már sikerült magasabbra is nyújtózkodnom egy-egy szemináriumon! 

   A teológiai órák is biztos szuperek lesznek, ha tényleg bemelegszik a dolog, azokról még azért nem írok, mert eddig mindenhol kb óramegbeszélés, kiselőadás-kiosztás volt, meg tényleg csak bevezetők a témákhoz! Szerintem mindet nagyon fogom szeretni, ha egy kicsit otthonosabban érzem majd magam az órákon! Igyekszem sokat olvasni! Ami már eddig is nagyon jó, az a két élőnyelv, annyira hálás vagyok, hogy összejöttek ezek a nyelvkurzusok, ezek miatt már érdemes volt kijönni, és ha még az akkád is elkezdődik, megint lesz egy „titkos perverzióm”, amikre a sok hasznos, meg tényleg életképes dolog mellett igenis szükség van :)

   Két hét, illetve már csak másfél múlva helyettesítem az orgonistát a Peterskirchében, itt a szomszédban! Nagyon örömteljes alkalom, már csak eleget kell gyakorolnom, hogy megközelítőleg olyan színvonalon játszak, ahogyan elvárják! De nagyon izgatott vagyok, és örülök, hogy van egy szép templom, hasonlóan szép hangszerrel, ahova eljárhatok gyakorolni! Sokat jelent a lelki egyensúlyom szempontjából! :) 

  Kényszeresen szeretném olykor az írásaimat valami közhellyel zárni, ha már idegesítő, szóljatok rám! Most az ablakok nyílnak-záródnak dolog jutott eszembe! Koncentrikus körök képében, síkban és 3D-ben is igaz ez a dolog, ahol egy bezárul, ott, vagy mellette, vagy a közelében egy másik kinyílik! Akár az ösztöndíjak, akár a tantárgyak, akár magánéleti dolgok kapcsán... És, hogy mi van ezzel? Semmi, csak győzködöm magam, hogy az életben minden jól alakul valahogyan.... 

  Na jó, nem akarom közhellyel zári, inkább elmondom még, hogy az itteni starbucksnak sikerült olyan sajttortát produkálnia, amit egyszerre alig bírtam megenni, akkora volt (nyilván hasonló arányú árral)! Szóval ez Guinness-gyanús, ha már én nem nagyon bírok megenni egy szelet sajttortát, mert akkora...
   Azért nem kell pánikolni, bajtársat és tortát sosem hagyok hátra! :D

esik

... igen, az eső, és ennek köszönhetően, kimozdulni sem volt kedvem a szobámból, és a konyhától messzebbre nem is jutottam ma... és délelőtt, mire végre sikerült életet lehelnem magamba, rájöttem, hogy még jó, hogy nem nagyon lehet ma flangálni, hiszen tele vagyok házikkal...

   Igen, kedves Blogolvasók, ez azt jelenti, hogy elkezdődött az egyetem! És most sorolhatnék illusztratív filmcímeket (pl. Félelem és rettegés Vegas helyett Baselben)... Bár még csak három órám volt, de mégis, olyan hullának érzem magam így a hétvégére, mint hajdanában egy 7o kredites szemeszter hete után... Akit nem érdekel, hogy miket tanulok, az most ugorjon, és a sokkal érdekesebb spagettis képnél kapcsolódjon be! Akik meg olvassák tovább, azoknak mondom, hogy bánatomra az összes kiszemelt szeminárium egy időpontban van, így választanom kellett egyet az eredeti tervezetből, és kreálni egy úgy lelkesedést egy új leosztásért. Így alakult, hogy akkádul fogok tanulni (kis háromszögekből álló nyelv :)), lesz egy Interkulturális teológia nevezetű rendszeres teológiai tanegységem, német és francia órám, Bonhöffer etikájával foglalkozó szemináriumom, Exodus (Mózes 2. könyve - akinek erre a magyarázatra szüksége volt, az neki is láthat ma este ;)) exegézis (írásmagyarázat), egy kis archeológia Götter und Heroen címmel, és hetente fogok röplabdázni is járni!

   Na most, ezekből már megvolt a német... a kötelező vicces sztori pedig így szól:

Szerdán úgy döntöttem csinos leszek! Kis barackszínű ruha, velúr magassarkú, gyöngyök, belőtt séró, a délelőtti szilvásgombócgyártás után igen jólesett újászületni, és gondoltam, mivel ma van az első franciaórám, szintén szükságes a normális kinézet, hisz ki az, aki topisan megy franciát tanulni! Betipegtem (miután minden rosszul lerakott macskakőben nőiesen majdnem hasraestem) a Sprachenzentrumba, ékes németséggel érdeklődtem egy bizonyos terem után, meg is találtam, erre zárva! Mademoiselle Molnár csak a dátumot felejtette kisminkelt szemeivel alaposan szemügyre venni...francia csak jövő héten lesz! Nem baj, sosem esünk kétségbe, ugye?! Gondoltam, csinosan németórára ia jó leszek, de előtte olvasok egy kicsit valami kávézóban, aztán ebből könyvesbolti bámészkodás lett, meg az, hogy beszereztem a How I met your mother első évadát, amit még nem láttam, de azóta németül nézek angol felirattal! Ezek után, nekiláttam, hogy dekódoljam a németóra helyszínét, mert csak az utca volt megadva, és egy szobaszám, más semmi... a sírás kerülgetett, mire meglett - az órán a néni is mondta, hogy ezt az épületet csak a GoogleEarth-szel lehet megtalálni! (Magyar vagyok, nekem anélkül is sikerült, de nem kötöszködtem!) Másoknak is sikerült, elég sokan összegyülekeztünk, és még a lépcsőn vártam, mikor két srác begrasszált, egy bazi nagy csellótoknak kinéző babakék cuccal, gondoltam, németet tanulnak Svájcban, tehát nem switzik, nem dojcsok, hát akkor mik lehetnek, a vörös hajú srácot hamar passzoltam, mire a másik, amerikaira hajazó (olyan, mint egy bizonyos David), angolul, de mégis akcentussal beszélő Tisza-cipős fiún kezdtem el mélázni... talán nyaralt, és sokat sétált az Astoriánál, ki tudja, aztán miután leültem mellé, és gyöngybetűkkel egy „Gábort” rajzolt a névtáblájára, kétségem sem volt, hogy földi az illető, mondtam is neki, hogy a cipőjéről gondoltam, hogy magyar! Úgy megijedt szegény, szerintem egy rupia sem maradt a zsebében! De Gáborral nem beszélgettem, mint a villám úgy szaladt el mellettem az utcán a tanfolyam után. Nyilvánvalóan Gábornak sok dolga van itt Svájcban! Én sosem sietek, ismertetőjelem, hogy mindig megfontoltan bújom a térképemet az utcán!

   Ez volt a szerdai nap tanulmányi része, este pedig az Alumneum szemeszterkezdő, milyen-olivaolajat-vegyünk-a-közös-pénzből alakuló ülése volt, teológusoknak: otthonfórum. Beültem a zongora mellé a német szószedetemmel, mert előre éreztem, ez uncsi lesz, de hamar kiparancsoltak onnan, biztos rutinosak az ilye renitensekkel :( végül egész kedvesen alakult az este, mindenki hozta a kis kajáját, én a béna, ragadós, irgalmatlanul savanyú szilvásgombócommal nyomultam, amin elázott ez a béna svájci zsemlemorzsa, mindegy... kicsit beszélgettünk, ilyenek, közös fotó, stb....

Engem, reménység szerint, könnyű beazonosítani, a többieken meg lehet meditálni (érdemes talán a „francia szerető” - alteregót viselő fogorvosfiúra koncentrálni (alattam, szemből jobbra))!
A kép két szélén pedig: hogy a két legkedvesebb embert is bemutassam, mellettem Benedict Schubert, a másik szélén pedig Sabine Schubert, akik valóban muzikálisak, de még fontosabb, hogy ők a ház igazgatói, Beni pedig a bázeli Peterskirche lelkésze, ami lehetővé teszi, hogy egy hárommanuálos gyönyörű hangú orgonán gyakorolhatok :)

Másnap, csütörtökön pedig két igazi teológiai órám is életre kelt! Egy dupla, három órás etika, egy nagyon kedves (értsd helyes) német doktoranduszfiúval (egy hegymászó bérestamással :)), aki ékes hocsdeutschával igazán megkönnyíti sanyarú életem, valamint délután az exegézis prof. Mathys-szal, aki még az elején közölte, hogy bár lutheránus vagyok, maradhatok! Vele lesz az akkád is! Pupil, Áron, sznob-klubot alapíthatnánk, ha hazamegyek! :D Prof. Mathys kedves volt, felettébb, de gyöngymosollyal közölte azt is, hogy nem tűri a késést, szóval fel kell kötnöm a dolgaimat! És a legjobb, az ajtóban megejtettem egy fennhangú Auffidersént, mire a válasz, Auffidersén, Frau Molnár! Annyira jó, hogy én is Frau Molnár vagyok! Nem „Hi! Lílá”, ahogy Amerikában próbálkoztak, hanem Frau Molnár! Remek!

   Pénteken pedig elmerészkedtem a röplabdaedzésre, ahol a kezdeti nagyképű középhaladóból, könnyen átslisszoltam a Kezdő/újrakezdő, sokkal barátságosabb csoportba, és annyira jót játszottam, hogy azóta alig bírok mozogni... nem szokta cigány a szántást...

Egy szó, mint száz, elérkeztünk a spagettis képhez, amit a kevésbé lelkeseknek már beígértem, a mai vacsorám a kreativitás jegyében:

„Megszakadt a kapcsolat a szerverrel”

aug. 2o-a Freiburgban szept. 16-án :)

Kedvesek, 

   csak egy rövid megemlékezés a mai napról, meg a kis kiruccanásról No-ba :) Bázelben már úgy biciklizem a kocsik, buszok, villamosok közt, mint aki Pesten edződött, pedig nem is, mert otthon max a járdán mertem bringázni, itt azért kicsit emberkedvelőbbek a járművezetők, mint otthon...de a pályaudvaron, ha ötszáz bicikli nem volt kb. összecsomózva, akkor egy se, hihhetetlen volt, a fele le se lakatolva, tíz percet pakoltam őket, mire sikerült helyet csinálni az enyémnek (illetve a Pupilénak), le is zártam, de a ki sisakot, amit egyszer sem sikerült magamra eröltetnem, csak mindig ott lóg a kormányon, most is csak úgy ott hagytam, egész nap ott állt, a kutya sem nyúlt hozzá, kedves... A pályaudvaron meg, a Keletiben lévő freskók helyett itt disco-gömb van, de tényleg, iszonyat méretes, kerek, flitteres és csillog, a röhögőgörcs kapott el, amikor megláttam, mekkora bulikat lehetne itt tartani...

   Na, de Németország... A Freiburgi Magyarok Baráti Köre minden évben aug. 2o-ázik kicsit, és idén az erdőben, egy piknikezőhelyen tartották az összegyülekezést, ami egy rövid megnyitóbeszédből, József Attilából, meg egy evangélikus istentiszteletből állt, amit sikerült protestáns szentmisének bekonferálni! Nem baj,  heidelbergi sorstársam, kedves barátom, teológus-frau Szlaukó Orsolya hozzám hasonlóan odavonatozott és volt kegyes celebrálni velem a protestáns szentmisét! A dialógusprédikáció alapmotívuma a kenyér volt, ezért én hajnalban felkeltem, hogy derék nógrádi asszony módjára bedagasszak, meg is sütöttem kis bázeli kemencémben az éppen-szenes tetejű, hamuban sült kenyérkémet, és kis kosárkámban elszállítottam magyar testvéreimnek, hogy az igehirdetés részeként megtörjük és megosszuk. Higéniai okokból nem hagyták törni, fel kellett darabolni, amiért a szívem vérzett, de összetrancsoltam, és amellett, hogy igehirdetésünket tartalmasnak találták, mindenki dícsérte a kenyeret. Könnyes szemmel érdeklődtek, hogy ugye ez olyan igazi, magyar, kovászos kenyér (nemzeti masnival megtévesztendő prezentáltam)... Kibukott belőlem az őszinteség, pedig nagy sztorit is kerekíthettem volna belőle, hogy igen, ősi béri recept, dédnagymamám is így dagasztotta, stb, de be kellett vallanom, hogy az Aldi, német áruházlánc élesztővel, mindennel összekevert kenyérliszt-keverékével van dolgunk, amit szerénységem csak kis meleg vízzel kevert össze, és feledékenységből szenesre égetett egy légkeveréses sütőben... csalódással vegyes kacajok...

   Frau Szlaukóval az istentisztelet után nekiálltunk, hogy leteszteljük a székelykáposztát, amihez a sauerkrautot Vecsésről hozták, egyenesen! Szuperfinom volt, tejföllel, mindennel, olyannyira, hogy teli hassal el is nyomott az álom hazafelé a vonaton, világomról nem tudtam, akkora jót aludtam, jóllakottan, boldogan... Ráadásul jól be is kenyereztünk, mert a szervező mondta, hogy együk csak, mert kb. úszunk a kenyérben, ugyanis a francia pékbácsi, akinél rendelte a 15 kg kenyeret, véletlenül 3o kg-ot sütött, neki meg hát el kellett hoznia a „rendelést”...szóval kenyér volt bőven, Pirosarany is, Túró Rudi is, meg jó kis nutellás palacsinta is :D

Káposzta után, palacsinta közben, boldogan!

   És kedves emberekkel, egy jó, vidám-kis beszélgetés után még várostnéztünk cseppet, egy irgalmatlan belmagasságú Münstert, amiről hosszas találgatás után sikerült kilogikáznunk, hogy katolikus... olyan füstölő-szag volt benn, hogy felelevenedett előttem sok angliai, anglikán, füstölőt lengető barátom, meg az egész mirfieldi feeling... de nem, ez Freiburg volt, és Orsival odavoltunk, hogy mennyi követ összehordtak, hogy felhúzzák ezt a templomot, valami vörös kő, kívül belül, csipkés tornyok, gyönyörű rózsaablakok...fénykép nincs, mert Európa templomainak kb. a felére illene ez a leírás, gondoltam belülről nem turistáskodom, hanem csak a pillanat élményének élek...

De aztán mégis lett egy ma divatos beállítás, fényképezd magad valakivel, valami előtt, íme:

Holnap meg suli, áááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááá!

ez most hosszú, részletes, mesélős lesz, akit annyira nem izgat, annak mondom, hogy tegnap úszni voltam, ma meg hajózni...

   Tegnap, pénteken, minden valamire való dolgos ember lájkolta a facebookon, hogy hurrá, péntek! végre hétvége, vége a melónak, stb... én még egyenlőre szabadon lubickolok, mint hal a Rajnában, hiszen még nem kezdődött el az egyetem, és rutinosan hessegetem el azokat a gondolatokat, amelyek forró tetoválótűként hatolnak az agyamba, megpróbálva beégetni azt a tényt, hogy pár nap, jelesül egyre kevesebb, igazából csak egy, és indul a német nyelvű oktatás...

   De, amikor sikerül visszavernem az ilyesféle mentális támadásokat, akkor szuper dolgok történnek velem, remekül érzem magam, és remek dolgokat csinálok remek emberekkel. Remek, nem?! Tegnap, még mindig, megbeszéltük svéjci-lengyel és p.ú.g-i lakótársaimmal, hogy megyünk és ficánkolunk egyet a folyóban, mint a vérbeli switzik, de amíg vártunk az egyik fiúval a másikra, az kitalálta, hogy lehozza a zongorához a hegedűjét. Én meg addig kerestem valami „bármi” + zongora kottákat, és elkezdtünk együtt játszani, kis Thelemannt, Bachot, ami volt (köszi Zsozsó a Kállay kottákat, már Amcsiban is sikerük volt, meg itt is)... szóval remekül muzsikáltunk, klasszikus dolgok után kis spiriket is eltoltunk, a srác nagy lelkesedésében még a Rókatáncba is belehegedült :) és miután kizenéltük magunkat, megérkezett a hiányzó pajtás, be a Fisch-be a cuccokat, és irány a Rajna (a Fisch az a lufi, ami nem ázik át és húzni kell magad után, lsd. korábbi bejegyzés)! Annyira, de annyira hideg volt a víz, sehol senki benne, csak a parton, kabátban, de a Hosszúhajú, a Fekete, és a Lány annyira elszánt volt, (meghát, én ordítottam, hogy magyar vagyok, mit nekem hideg) és belegázoltunk a vízbe...a sodrás rögtön elkapott, és hihetetlen volt lesodródni... kb. két hidat rajnáztunk :) ja, és persze a hajók főútvonalán, azaz a folyó majd közepén, ahonnan elég melós volt kikeveredni a partra, még úgyis, hogy viszonylag idejében elkezdtünk kifelé sorolni... aztán kicsit száradtunk a lemenő napfényben, majd elég strandos outfittel elkezdtünk sétálni, be egy dvd-tékába, az estét feldobandó, utána meg haza, papucsban, úszócuccban...

kifelé a zsilipből...

a Münster a Rajnáról

   És ma, miután sikerült életre keltenem magam, édesapám jelezte, hogy igényt tartana rám, és éppen Bázel felett vannak, a múltkori találkahelyhez képest ellenkező irányba, gondoltam útra kelek, apához megyek, nincs kifogás :) Na persze, gondoltam végig a Rajna-parton,ami megintcsak nem volt olyan egyszerű, végig egy csomó kis utcán... de megtaláltam a hajót, szerencsére nincs reptér a közelben... (azoknak, akik nem ismerik a sztorit, a múltkori, apával történő találkozásomat egy, kb. 1o km-es intermezzo szakította meg, azaz, egy elmulasztott kanyar miatt Schiff-hafen helyett a Flughafenben kötöttem ki, kilométereken keresztül végig remélve, hogy majd el tudok fordulni jobbra, de nem tudtam...tehát vissza Bázelbe, megkeresni a lefordulót, és valóban le is fordulni rajta....). Az itteni viszontagságok leginkább a kikötő területén, és közvetlenül a víz mentén futó járdában voltak, hepe-hupás, töredezett, én meg száguldok keményen, megfordult a fejemben, hogy ha egyszer kicsit nagyobbat dob a hepe-hupa, én simán bebukfencezek a vízbe...de persze nem, egy héten egyszer elég úszni... Apáék pedig pont indultak lefelé, így a vízről is láthattam Bázelt, szuper volt, hasított a szél, ahogy álltam a hajó orrában, integettek az emberek a hidakról :)... Majd már a német részen kikötöttünk, én meg hazatekertem kb. 2o perc alatt, amit a múltkor két óra alatt sikerült abszolválni, most sehol nem voltak kamionok, és persze a havi bevásárlást sem kellett a nyakamban cipelnem, mint a múltkor... Szóval van itt minden, kultúra, sport, család, egészség, akár kormányprogramnak is javasolhatnám :)

Vello, alias Fahrrad - nekem is van - köszi, Pupil! :)

   Végre egy nekem való ország, ahol az emberek nem korlátozzák magukat zebrákra, járdákra, nemhogy az emberek, de a villamospálya-tervezők sem hagyják magukat. Bázelben az emberek mindenhol járnak, sétálnak, átkelnek, villamossínek mindenfele, és ha az ember nem figyel, hanem kapkodja a fejét azon, hogy itt mennyi fiatal, tehetséges, egyetemista (fiú) biciklizik, vellózik, ahogy a switzik mondják, akkor könnyen elcsaphatja egy szabadjára eresztett villamos... de a látvány általában gyönyörű a belvárosban, tele emberekkel, járkálnak ide-oda, a zebrán ketten, előtte és utána legalább huszan, szívmelengető!

   Tegnap volt a teológusok számára valami orientation day, megmutatták nekünk az egyetemnek nevezett, várost átölelő objektum-rendszert, ami annyit tesz, hogy a tanszékek szobái, székhelyei a város kb. legkülönbözőbb pontjaira vannak szétszórva. A redszeres teológián belül legalább tíz percet kell sétálni az etika- és dogmatika-szobák/tanszéktöredékek között, Ó és Újszövetség szintén messze, mint Makó Jeruzsálemtől (hah, vagy mint Thesszaloniki Jeruzsálemtől :D), a könyvtárban több lépcsőt kell mászni, mint a Wallhallához, de semmi gond, mások is megtalálták már időben a helyüket, pláne, hogy okt. 22-ig van tárgyfelvétel, addigra csak sikerül eljutnom a kívánt helyszínekre...

Óóó, és majd' elfelejtettem a nap elejéről mesélni...kedden este inakig hatoló pánik fogott el, hogy mi lesz velem másnap, tömeg, új emberek, új switzik, hangzavar, beszélgetni kell, megérteni, stb... A nap felettébb jól indult, egészen beleszoktam az elején a csendes ülésbe és figyelésbe, de a welcome-speechek után az egyik prof. odajött hozzám, csak úgy kedveskedni, montam is neki gyorsan, mi a szitu, magyar vagyok, hoch-deutsch, lassan, stb, ja, és hogy evangélikus... nézett rám az emberünk (nevezetesen az ószöv. prof., dr. Matthys), nézett, hogy hát, egy-egy hely azért itt van a lutheránusoknak is...és nem vigyorog, nem kacsint, semmi... 

   Kissé megsemmisültem és beláttam, csupa előnyös adottság: nő, béna némettel, és még evangélikus is, csak rámnéznek, és rögtön szoc.tám-ot fogok itt kapni... 

   Miután csendben szürcsölgettük a kávénkat a professszor úr kedves megjegyzése után, ismét ő kedveskedett megkérdezni, hogy a reformátusok és az evangélikusok még mindig fújnak egymásra Mo-on? Mondtam nevetve, á nem, szeretjük egymást, ökumenizmus van, együttműködés... ismét rossz pont, ő, amikor itt járt, máshogy tapasztalta... hát ekkortájt már nagyon pásztázta a szemem az exit-feliratokat, de végül az egyetemi lelkész (aki úgy néz ki mint a Shrek2 Szőke hercege, csak kedvesebb) megmentett, és kedvesen, igazi kedvesen megjegyezte, hogy emlékszik rám a vasárnapi istentiszteletről! Hát nem fantasztikus! :)

   A nap közepén, a közös ebédkor pedig, mire felocsúdtam a pizzám felett, hogy jéé, átszakadt a gát, megtört a jég, én németül beszélek, pocsékul és akcentussal, de mégis, ömlik, mint a Rajna, szóval, mikor erre épp ráeszméltem, akkor jött a hideg zuhany, nincs ketchup a pizzához. Újjonan felfedezett képességemmel, németül tudakolódtam, itt is, ott is, hogy kis pizzácskámra hol locsolhatnék némi paradicsomszószt, erre mindenki úgy nézett rám, mint aki a Marsról, vagy a Vénuszról :) jött, miért akarnék én ketchupot a pizzára, ki hallott már ilyet, elképzelhetetlen!?, felháborító, komisch, vagy csak egyszerűen, ilyen itt nincs és nem is lesz. Szóval, aki Svájcban szeretne ketchupos pizzát enni, annak érdemes a retikülbe becsempészni egy kis üveggel, én ezentúl így fogot tenni...

  Jajj, de a könyvtárosok...miért néznek ki mindenhol ugyanúgy? Az amcsi, switzi és magyar könyvtárosok annyira egyformák karakterre, hogy hihetetlen, de itt, hihetetlen kedves „gyöngyvér” és „mária” is, mondhatni witzig-switzik :D A bemutatkozáskor még játékot is csináltak nekünk! Beterelték az elsősöket egy terembe, power pointtal elmondták a tudnivaló, uncsi infókat, majd két-két ember kapott egy fecnit, amin könyv-, audio-video-, folyóirat-, stb. címek voltak. „gyöngyvérnek” és „máriának” pedig volt egy doboza, ráírva, hogy „Bibliothek”, és nekünk sorra kellett olvasnunk a címeket, és találgatni, hogy vajon az ő könyvtárukban megtalálható-e éppen a Matrix, vagy a Középkori Okkult Melódiák című CD. És amikor valaki mondott valamit, „gyöngyvér” elkezdett látványosan és izgatottan a dobozban kutatni, mint egy vérbeli könyvtáros, kereste, hátha a raktárban megvan, majd vagy diadalittasan kiemelte kis dobozából a Matrixot, vagy elbúsulva sajnálkozott, hogy ilyet nem tartunk! Miután eljátszottuk ezt a kis bevezető játékot (amelyben kissé rutintalan 19 éves társaimnak eléggé esetlenül sikerült nem beletrafálniuk, hogy egy teológiai könyvtárban vajon mik lehetnek és mik nem - jó a Matrixot én se tippeltem volna be ), azután jött élesben a dolog: három-négy fős csoportokba kellett alakulnunk, minden csoport kapott egy feladatlapot, amin különböző megkeresendő, de trükkös paraméterekkel ellátott címek, névtöredékek voltak, és uccu neki, irány a számítógép, a katalógus és a kutatás! Ez már a napnak nagyon a végén volt, tehát a kezdeti lelkesedésből már pont nem futotta részemről, hogy svájciul, hét év könyvtárazás után én ilyen játékokat játszak... ezért miután végeztük, muszáj voltam lecsekkolni egy autentikus-svájci kávézó (starbucks) trüffelcsokitorta-kínálatát! Jelentem, ez még svájciul is ment! :)