Kegyelem nektek és békesség Istentől, mi Atyánktól, és az Úr Jézus Krisztustól. Ámen
Ézs 60,19-22: „Nem a nap lesz többé napvilágod, és nem a hold fénye világít neked, hanem az Úr lesz örök világosságod, és Istened lesz ékességed. Nem megy le többé napod, és holdad nem fogy el. Az Úr lesz örök világosságod, letelnek gyászod napjai. Egész néped igaz lesz, örökre birtokában lesz az ország; facsemete, amelyet én ültettem, kezem alkotása, amely megmutatja dicsőségemet. A kevés is ezerré nő, a kicsiny is hatalmas néppé. Én, az Úr, rövid idő múlva megvalósítom ezt.”
Olyan igeszakasz van ma előttünk, amely sem szövegében, sem idejében, sem helyszínében nem kapcsolódik közvetlenül Jézus születéséhez, a klasszikus karácsonyi történet egy részéhez sem. A szentesti és karácsony elsőnapi igeszakaszok is meglehetősen messziről közelítettek. Az lehet az ember érzése, mintha ezek az igehirdetési textusok szeretnének kicsit felrázni, vagy kirázni minket a megszokott karácsonyi hangulatból, hogy belerázzanak a valóságba, amely vajójában körülvesz, és amely letükrözi azt, hogy hogyan élünk, és ennek mi a következménye lelki és fizikai szempontból egyaránt.
Ézsaiás szavai reménységet mutatnak egy konkrét közösség számára egy konkrét történelmi helyzetben. Mégpedig azzal kapcsolatban, hogy lesz szabadulás az elnyomóktól, lesz szabadulás a fogságból, lesz hazatérés, lesz új kezdet, amelyben naggyá lesz a „maradék”, az a kis közösség, akinek a babiloni fogságból fontos visszatérni a gyökerekhez, amelynek talajt és megerősödést eddig is a Teremtő Isten adott. Ézsaiás szavai szerint Isten ezt a szabadítást, ezt a változást az Ézsaiást hallgatók időérzetében hamar, nemsokára véghez is viszi. És ebben a szabadításban nemcsak a külső körülmények kerülnek helyre, hanem az emberek szíve és gondolkodása is megváltozik: igaz lesz a nép, mondja a próféta, azaz törvénytisztelő, istenfélő és embertársához irgalmas, igazságos. Továbbá nem az evilági tájékozódási pontok lesznek, amelyek elsődlegesen meghatározzák a döntéseiket, az életüket, nem a nap világossága lesz az, aminél igazán látni fognak, például, hanem az Isten félelme, Isten kegyelme és szeretete.
Az ünnepek, amikor hajlamosak vagyunk elragadtatni magunkat a szokásokkal, a családi békével, a megterített asztallal, a gondosan kiválasztott ajándékokkal, a megadott adományokkal… talán ilyenkor van mégis szükség arra, hogy felrázzon minket a „nem” karácsonyi szó. Mert az, hogy Ézsaiás szavai ma is előttünk vannak, többezer év után is, azt jelenti, hogy aktuálisak számunkra. Aktuálisak, mert nincs rendben ez a világ, szabadulásra és igazságra, megigazulásra van szükségünk.
Ézsaiás a kicsiny mag növekedéséről beszél, és a sokasítás, a számos utód, a nagy nemzetség az ősatyáknak adott első ígéretek szerves részei is. Az embert hajtja a szaporodás, a gyarapodás ösztöne, amit könnyű összetéveszteni a nagyravágyással, a kapzsisággal, mohósággal. Ebbe szól bele Isten igéje, és ebben a homályba világít bele az Isten fénye.
A fejlődésnek, gyarapodásnak ára van, tudjuk ezt a sportból, a zenéből, a tudományokból, a gazdaságból és az üzleti életből is. Vannak területek és helyzetek, amikor a fejlődés árát nem az fizeti meg, aki fejlődni akar. Részben ennek a kiküszöbölésére is született meg a „fenntartható fejlődés” gondolata. Azonban, ha belegondolunk, végtelenségig fenntartható fejlődés nincs, sem a gazdaságban, sem a lelki életben, sem az élővilágban. A fák sem nőnek a végtelenségig, egy idő után megállnak a növekedésben.
Kevésbé jólcsengő és modern a gondolat, de a Biblia ősidók óta magyarázza, hogy az egyetlen fenntartható létforma testileg és lelkileg is a megelégedés, ami a fejlődésbe hajszolt világban egyértelműen a szegényedést jelenti, az egyszerűsödést, a kicsivé válást. Az igazság ott kezdődne, hogy nem veszünk el semmiből többet, mint amire alapvetően szükségünk van. Sem anyagiakból, sem ételből, sem természeti erőforrásból, sem a másik ember idejéből, energiájából, jóindulatából…Tehát, sem közvetlenül, sem közvetve nem sértjük meg a másik ember boldogulását a saját jólétünk érdekében. Mennyire messze vagyunk egy ilyen természetű közösségi élettől… Pedig Jézus mennyiszer és mennyiféleképpen beszél ezelről. Az a Jézus, akinek a születése körül évről évre felhajtást csapunk. Ünneplőbe öltözik a test, a lélek, a lakás, a templom… és mégsincs teljes öröm, jelen van a kétség, aggodalom, szomorúság, elfojtott feszültségek, pedig mi annyira igyekszünk, hogy legyen ünnep. És valamilyen ünnep van is, már októbertől karácsonyi díszítések közt kell járni-kelni a városban, már november végétől szervezni kell a karácsonyi zsúfolt időszakot, hogy megvalósuljon az ember, a család, a gyülekezet ünnepe. És valamilyen ünnep van is évről évre, de igazság, engedelmesség, alázat, Jézus szavának a komolyan vétele mintha továbbra is hiányozna. A tegnapelőtt megszületett gyermek a jászolban felnő, és harminc év múlva ilyeneket mond, hogy „boldogok a lelki szegények… ne gyűjtsetek magatoknak kincseket… ne aggodalmaskodjatok… szeressétek felebarátotokat, mint magatokat, aki kér, annak adj… keressétek először Isten országát, és minden más megadatik majd…”. És még lehetne sorolni ezeket a klasszikus mondatokat…
Megünnepeljük a karácsonyt, istentiszteleteket, ünnepségeket tartunk, de Jézus szavának a komolyan vétele továbbra sincs meg. A facsemete Jézus Krisztus keresztfájává növekszik. Egy lelkésztestvérem gondolata volt ez, ami nagyon megfogott. Facsemete, melyet az Isten ültetett, az ő keze alkotása, amely majd megmutatja dicsőségét - a keresztfa gerendáján kicsorduló vércseppeken, megaláztatáson, a teljes világi megsemmisülésen keresztül, kegyetlenség, igazságtalanság közepette. Az ünnepek idején különösen, az ember képes minden erejével küzdeni az utolsó akciós vacakért a boltokban, a végkimerülésig dekorálni, főzni, szevezni, csakhogy meghitt, vagy az elvártnak megfelelő legyen az ünnep, még a templomok is tömve vannak ilyenkor, mert hiszen karácsony van, csak éppen arra vagyunk képtelenek figyelni, aki születésének az apropóján történik minden készülődés, erőfeszítés. Mert ha komolyan vennénk Jézus szavát, akkor nem lenne olyan, hogy amíg a mi arcunk odabenn pirosodik a melegtől és a jóléttől, addig mások megfagynak az ajtó túloldalán, amíg nálunk már a kutyák-macskák se bírják megenni a maradékokat, addig mások éhen halnak. Amíg mi egymással gorombáskodunk, egymást apró dolgokkal sértegetjük, addig máshol háborúk elől kell menekülni…
Mert vannak, akiknek sosem elég, amijük van, és még több jólétet látnak fegyverben, nyersanyagban... és miért, mert van, akiknek valamilyen formában mindezt el lehet adni, nekünk, a fogyasztóknak, akik mértéktelenül vásárolunk, eszünk, szórakozunk… mert már régen elvesztettük az érzékünket a valódi testi-lelki szükségleteink iránt… Ez a bűn. Ez az egész struktúra, amelyben részt veszünk, és amellyel tönkretesszük magunkat és a világunkat is, tehát teljes mértékben ignoráljuk Isten teremtését, a teremtett világ értékét, Istentől valóságát, és bennek a teremtmények, élőlények jelenlétét, amelyek az Isten leheletéből élnek és mozognak. Ezekben a struktúrákban élni, a szemeket becsukni, fejeket elfordítani, vagy aktívan, szemérmetlenül részt venni ezekben: szeméttermeléssel, környezetszennyezéssel, csalással, kihasználással, értelmetlen fogyasztással, pazarlással, és közönnyel. Ez a bűn, ezt jelenti bűnösnek lenni.
Folyamatosan a többre törekszünk, felfelé vágyunk, színvonalban, ranglétrán, presztizsben, de nem akarjuk komolyan venni Jézus szavát a testi egyszerűségről, a lelki szegénységről… Magamnak is beszélek, mert ugyanúgy ebben élek, és ugyanúgy részese vagyok mindennek, és időnkét a szívem szakad bele, hogy mindez így van, és hogy én is ugyanúgy a része vagyok. Tőlem lehet, hogy nem hitelesek ezek a szavak, mert én is ugyanúgy túlettem magam karácsonykor, én is a drága laptomonom írtam meg ezt az igehirdetést, és még sorolhatnám… Jézus Krisztus azonban egy istállóban született, távol az ünnep fényeitől, a jóléttől, színes, szagos, puha cuccoktól. Az ő szava hiteles és igaz, és mégsem figyelünk rá, mégsem halljuk meg. Pedig baj van. Nem az asszírok fenyegetnek minket, hanem a klímaváltozás, a háborúk, a betegségek, minden, amit a civilizációnk kitermel. Baj van a fejekben, a szívekben, és a gyomrokban egyaránt - vannak, amelyek túl üresek, és vannak, amelyek túlságosan tele vannak. Nem babiloni fogság vár ránk, hanem rövid időn belül egy fantáziadús katasztrófafilmmé válik az életünk, amelyben nem biztos, hogy lesz „szent maradék”, amiről a próféták is beszélnek, nem biztos, hogy megmarad egyáltalán a kevés, a kicsiny, és ha igen, akkor sem biztos, hogy mi pont benne leszünk.
Lehet, hogy ez mind most ünneprontás. De az igeszakasz önvizsgálatra hív bennünket az ünnep másnapján, és cselekvésre. Áldozatvállalásra, lejjebb adásra, kisebbé lételre, őszinteségre, igazságra. Mert a megszületett Megváltót akkor ünnepeljük igazán, akkor adjuk meg számára a dicsőséget, ha figyelünk a szavára. Ez a szeretet és a tisztelet jele. És ha figyelünk Jézus szavára, akkor komolyan kell vennünk azt, hogy az istenfélő, értelmes élet útja a lelki szegénység és a testi egyszerűsödés. Az igazság pedig addig nem jön el a viágba és nem születik meg bennünk, amíg bárkinek is nélkülöznie kell ahhoz, hogy nekünk több és jobb legyen…
Ezekben a nehéz gondolatokban Isten ígéje a mi reménységünk, amely világosságot ad a szemünk elé, melegséget a szívünkbe, és felelős gondolkodást a fejünkbe. Jézus Krisztus idén is megszületett, és ennek a gyermeknek kell növekednie, nekünk pedig Keresztelő Jánossal együtt kisebbé lennünk. Imádkozó, őszinte és figyelő ünnep utáni hétköznapok legyenek a mieink! Ámen
