beautiful - igehirdetés még augusztus elejéről

Kegyelem nektek és békesség Istentől, a mi Atyánktól, és a mi Urunk Jézus Krisztustól. Ámen.

Jer 1,4-10: „4 Így szólt hozzám az Úr igéje: 5 Mielőtt megformáltalak az anyaméhben, már ismertelek, és mielőtt a világra jöttél, megszenteltelek, népek prófétájává tettelek. 6 De én ezt válaszoltam: Ó, Uram, Uram! Hiszen nem értek a beszédhez, mert fiatal vagyok! 7 Az Úr azonban ezt mondta nekem: Ne mondd, hogy fiatal vagy, hanem menj, ahova csak küldelek, és hirdesd, amit csak parancsolok! 8 Ne félj tőlük, mert én veled leszek, és megmentelek! - így szólt az Úr. 9 Azután kinyújtotta kezét az Úr, megérintette a számat, és ezt mondta nekem az Úr: Én most a szádba adom igéimet! 10 Lásd, én a mai napon népek és országok fölé rendellek, hogy gyomlálj és irts, pusztíts és rombolj, építs és plántálj!

Jeremiás elhívása egy ismert történet, szép szöveg, szép és szívhez szóló mondatokkal. A próféta elhívása a mai világban könnyen megfeleltethető, első sorban egy lelkész elhívásának, másodrenden valamilyen egyházi szolgálatba állók elhívásának, kántorénak, felügyelőének, hittantanárénak. Négy dolog azonban túlmutat az igeszakasz szavaiban a lelkészi, vagy más egyházi pályák világán. Olyan pontjai vannak ennek a szövegnek, amelyek a minden ember életében előforduló érzéseket, fordulópontokat írják le. 

Az első ilyen, Istennek az a mondata, amit oly sokszor hallunk idézni: “mielőtt megformáltalak az anyaméhben, már ismertelek…” Ez valami olyat mond el rólunk és a minket teremtő Istenről, ami az ember egyik legmélyebb vágyát, igényét érinti meg. Azt, hogy ismerjenek. Ez az egyik olyan dolog, amitől, talán, a legjobban félünk és amire talán a legjobban vágyunk. Hogy legyen valaki, aki igazán, mélyen, kívülről-belülről ismer, tudja és érti a szavainkat, a kimondatlan gondolatainkat, átlát a cselekdeteinken. Vágyunk arra, hogy legalább egy valaki szeressen és elfogadjon, de ne csak azért értsen meg, mert szeret és elfogad, hanem mert átéli és úgy érti, ismeri az összefüggéseinket. Az Istennel való kapcsolatunk, ilyen fokon, talán csak a szülő-gyermek, illetve a férfi-nő kapcsolatban képeződhet le az összetartozásban, egymásra hangoltságban. Van, aki megtalálja és megéli ezt, van, aki örökre keresi és vágyik rá. Olyan kapcsoltokra, amelyekben nem kell magyarázkodni, amelyekben nem kell indokokat, érveket felsorakoztatni, magunkat, a dolgainkat igazolni. Olyan kapcsolatokra vágyunk, amelyekben nemcsak elfogadnak, hanem igazán meg is értenek minket, a lényegünket. 

https://www.youtube.com/watch?v=eAfyFTzZDMM

Christina Aquilera egy énekesnő, igazán híres 6-8 éve volt. Karakteres hangja mellett szerette feszegetni a határokat a témaválasztásban, nem a végletekig, de volt egy-két figyelemre méltó gondolata. Pl. a Beautiful nevű szám, ami magyarul annyit jelent, hogy ‘szép’. Az énekesnő értelmezésében nemcsak egy szál sárga gerbera lehet szép, azaz, nemcsak az, amit a közízlés szépnek ítél meg bizonyos kritériumok, normák alapján. Csupa peremen élő emberekről énekel, akik meg is jelennek a zenéhez készített videóban. Egy meleg férfi pár, egy transzfesztita férfi, egy anorexiás lány, egy vézna kamaszfiú, egy kiközösösített, fogszabályzós kislány, egy piercinges punk fiú… Csupa olyan ember, akik azt élik meg, hogy se nem szeretik, se nem értik őket. Mert mások. Azt élik meg, hogy nem értik az emberek a lényegüket, mert nem férnek bele az ízlés felálított kereteibe, a köz- és sokszor a vélt keresztény erkölcs kritériumaiba. Általánosságban a társadalom befogadásának határai szűkek számukra, könyörtelenek velük szemben. Nem arról van szó, hogy miért nem szép, vagy miért nem helyes, ha mondhatunk ilyet egyáltalán, hogy két férfi csókolózik, vagy, hogy valakinek testékszerei vannak és égnek áll a festett haja, hanem arról, hogy mit él át az ember olyankor, amikor azt érzi, hogy nem illik bele ebbe világba az ő igazi valójában. Ezek az emberek az énekben megjelenítik azt az idegenségérzetet, amely bárkiben, bennünk is megfogalmazódhat: hogy nem illünk egy közösségbe, nem illünk a társadalomba, nem illünk bizonyos körökbe, vagy, akár, hogy nem vagyunk valók erre az egész világra, vagy mert nem vagyunk elég jók, okosak, szépek, nincsenek meg a képességbeli vagy anyagi adottságaink, vagy csak mert egyszerűen mások vagyunk. Nincs társunk, nincs közösségünk, nincs helyünk a világban, mert kilógunk, mert mások vagyunk. Ki ebben, ki abban, ki kisebb, ki nagyobb mértékben. De a szükség ugyanaz: ne kötelességből szeress és fogadj el, ne értékelj, hanem érts meg; ismerj meg és értsd meg a lényegemet! … A klipben megjelenik a kiút keresése is. Ahogyan a vékony karú kamaszfiú emelgeti a súlyokat. Ebben benne van az összes erőfeszítésünk, a lelki súlyemelések, a konkrét fizikai törekvések, a leplezés, a változtatni akarás, hogy valahogyan passzoljunk, abban a reményben, hogy akkor könnyebben befogad a világ. Talán, ha mások leszünk, akkor valaki majd érti a nyelvünket…

Ahhoz, hogy Isten bármit is kezdhessen velünk, hallanunk kell, és meg kell értenünk azt a kapcsolatot, ami közte és közöttünk van. Nem azért, mert ez feltétele Isten cselekvésének, hanem mert ezek a lépcsőfokai. „Mielőtt megformáltalak az anyaméhben, már ismertelek, és mielőtt világra jöttél megszenteltelek”. Nemcsak lelkészi szolgálatra, nemcsak prófétaságra, hanem létező, számító és nyomot hagyó emberré ebben a világban. Azt nem tudjuk belátni, hogy minden emberi életnek konkrét célja van, hiszen látunk, olyan életeket, és olyan halálokat, amelyeket nem értünk, amelyet ellentmondanak a logikának, vagy éppen a hit bizonyos meggyőzősdéseinek. Helyesebb inkább azt mondani, hogy minden életnek értéke és értelme van. Isten senkit sem teremt feleslegesen, vagy hiába. Az, hogy célt találunk-e az életünknek, az a személyes utunk kihívása. És ennek a keresése Isten szavában vet alapot: Isten már ismer bennünket a kezdetünk előttől fogva. Nem nyel egyet keresztény szeretetből, hogy elfogadja, amilyenek vagyunk, hanem ismer és érti a lényegünket. 

Ennek a következő pontja pedig, hogy keresi a kapcsolatot, a nyelvünket, amelyen megszólít és feladatok, célok felé vezet minket. Az is lehet, hogy konkrét „látomásokban”, de lehet, hogy éppen olyan lehetőségekben, kapcsolatokban, örömökben vagy éppen tragédiákon keresztül, melyek összefüggéseit csak később, visszatekintve látjuk meg. Az életünk kihívások sora: amikor először be kell lépni egyedül az óvodába, amikor előszőr kell megjelenni valami idegen helyen támogatás, segítség nélkül, pl. az orvosnál, amikor meg kell írni egy érettségit, vagy eredményesen jelen lenni egy állásinterjún, vagy kimondani az oltár előtt, hogy igen, vagy szembenézni a halállal az utolsó pillanatban, amikor vége van… A feladatvégzés, a helytállás, de akár a puszta jelenlét egy olyan közegben, ahol idegennek és oda nem illőnek érzem magam, az szorongással, kétségekkel jár: nem vagyok elég jó, elég szép, elég tehetséges, egyáltalán, közel sem alkalmas feladatokra. Még a legmagabiztosabbakat is megtalálják olyan helyzetek az életben, amelyekben meginog az a tapasztalat, hogy persze, menni fog, mert megoldunk mindent! Isten beleszól a kétségeinkbe: „Ne félj, mert én veled leszek!” Viszont ebből nem kell üres optimizmust csinálni. Isten nem azt mondja, hogy mert veled leszek, akkor minden sikerülni fog, akkor be fognak jönni a számítások, akkor üstökösként ível a pályafutás, és majd csak úgy csillognak a sikereink, mert szárnyakat kaptunk. Ez is megtörténhet, de az ígéret valami sokkal mélyebb dologra vonatkozik: arra, hogy akárhogyan alakul, akárhogyan sikerül, az úgy lesz jó, mert Isten ott lesz, minden az ő jelenlétében történik. Isten felemeli a megfelelés, a teljesítmén kényszereit; ismeri a működésünket, azt, hogy miért jó valami, amit jól csinálunk, és miért nem sikerül valami, amit elrontunk, vagy amiben gyengék vagyunk. Nem kell magyarázni, nem kell indokolni, menteni az életünket, a dolgainkat. Nyitott könyv vagyunk egy olyan tenyérben, amely nem tapos bele ebbe a nyitottságba, hanem félti és védi ezt a nyitottságot: a törékenységünket, a sebezhetőségünket. Mert ismer és ért minket már a kezdetünk előttől fogva. Ez az Isten küld el minket: „Menj, ahova csak küldelek…”, csináld, amit csak mondok, mert ez a lényeg, hogy menj és csináld, hogy benne legyél… 

És a negyedik dolog az igeszakaszban a tartalom, az elhívás, a küldetés, a megtalált életértelem tartalma. Ami szintén nem egy üres ígéret a dicsőségről és a nehézségek elkerüléséről, mert van, hogy nehéz szavakat kell mondani. Van, hogy nehéz döntéseket kell meghozni. Van, hogy le kell rombolni valamit, hogy helyette új, jobb épülhessen. Például a bennünk élő falakat, a hagyomány, a neveltetés, a kultúránk azon falait, amelyek „keresztény” alapon szelektálnak ki embereket közösségekből, társadalmakból, a saját életünkből, mert mások, mint mi vagyunk. Számos területen, számos tekintetben, számos mértékben, de mások… Biztos, hogy bizonyos közösségeknek, de lehet, hogy egész társadalmi rendszereknek kellene újjászerveződniük, új alapokra épülniük, ahhoz, hogy ez a világ ne idegen, hanem élhető világ legyen a bármilyen szempontból peremen élők számára. Nemcsak a melegek vagy a fogszabályzósok számára, hanem az éhezők, az analfabéták, a menekültek, a kövérek, a fogyatékkal élők, a depressziósok, az „elviselhetetlenek” számára is…

Az „idegent” Isten szava beemeli a teremtett világba azzal, hogy elmondja, ő már nagyon régóta ismer, értékel és védi azt a törékeny, sebezhető valakit, aki ott, legbelül vagy. Isten a jelenlétét ígéri az útkeresésben, megemeli a kétségek, az elvárások vállakat nyomó terheit és megkímél a mentegetőzéstől és indoklástól, mert tudja, érti, ki vagy. Isten méltóságot ad az életednek a legmélyebb szégyenérzetedben, amit afelett érzel, hogy ki is vagy valójában. És lesz, hogy nehéz szavakat kell mondani, nehéz döntéseket kell meghozni… Vannak és lesznek eszmerendszerek, gondolat-kordonok, sziklává szilárdult hagyomány-falak, amelyeknek le kell omlani ahhoz, hogy valami új, jobb, élhetőbb szülessen, kereszténységen kívül és belül, mert Isten mindenütt ott van, nemcsak abban, ami lelket simogatóan szép, hanem abban is, ami undorító, ami mocskos, ami törött, ami fogyatékos, ami más…

Ámen.

L. nem érti - fiktív töredékek

... L. nem érti, hogy miért hiszi azt az ember, hogy képes lenne és jó választás lenne inkább választani a biztos semmit, a biztos bukást, a biztos veszteséget, a biztos akármilyen-negatívat, mint a bizonytalant. Mi az, amitől annyira fél a bizonytalanban? Mi a rossz a bizonytalanban? A várakozás? Vagy a kiszámíthatatlan végkifejlet, azaz a bizonytalanság? Mintha nem lehetne közelebb férkőzni ehhez a dologhoz ennél... Azt szokták mondani, hogy attól félünk leginkább, amit nem ismerünk, de akkor mégis mi itt a gond, hiszen, ha a bizonytalanságban a kétféle végkifejlettel van a baj, az igen vagy nem megmondhatatlanságával, előzőleg mégis számba tudja venni, hogy melyik mit jelent, tehát nem a teljes ismeretlennel néz szembe, amikor befogadja a bizonytalanságot. És mégis... Inkább a semmi - mert ahhoz hozzá lehet szokni, míg a bizonytalanban nem tudja az ember, hogy mihez szokjon hozzá? De miért van szükségünk ennyire részletesen a támpontokra? Hiszen az igen vagy nem már adhatott némi tájékozódási segítséget előzőleg, de valahogy mégsem kielégítő. És akkor ez azt jelenti, hogy az ember hajlandó lenne inkább lemondani a pozitív végkifejlet lehetőségéről, mintsem hogy válassza a bizonytalan várakozást, amiben 5o% eséllyel benne van a megerősítő és megsemmisítő ítélet is...

És miért nem csinálja azt, ami igazán, a szíve mélyén akar? Miért nem olvassa el azt a sok jó könyvet, ami van? Miért nem játssza el azt a sok jó zenét, ami van? És miért nem írja meg azt a sok jó történetet, ami lehetne? Azért, mert nem lehet? Vagy azért, mert mi van, ha nem sikerül? 
Miért nem éli meg azokat a történéseket, amiket elgondol? Mert lehetetlen? És mi teszi a jó dolgokat lehetetlenné az életben? Miért van olyan, hogy lehetetlen?

Mi lehetetlenít el benne dolgokat? Miért nem megy? 

L. néha úgy érzi, hogy éli az álmait. Mint például nyáron a repülőtéren: egy meglehetősen csinos és különleges ruhában ült, napszemüvegben a naposütötte terminálban, a párizsi gépére várt és Háy Jánost olvasott. Gyerekkorában elérhetetlen volt egy ilyen nő képe, élete... L. néha pedig úgy érzi, hogy csak vegetál, és sokkal jobb lenne ennek a világnak, ha szétadományozná a szerveit, a dolgait, a mindenét, az egész életét és így vége lenne...

L. néha úgy gondolja, hogy egy megsavanyodott, elbénázott életű hülye, akihez, szerinte, inkább csak hozzászoktak az emberek, mintsem szeretik, és persze, hogy hiányozna, ha nem lenne... a „rossz-gyroszos” sarki eladói is hiányoznának, ha nem lennének, mégsem szereti őket... L. néha hajlamos azt gondolni, hog nincs értelme ennek az egésznek...

L. elméL.kedései - fiktív töredékek

... Már megint a szemébe sütött a nap. De legalább sütött, először újra, már régóta. Ilyenkor mintha az életkedve is kezdett volna visszatérni, éles váltással azokhoz a napokhoz képest, amikor a nap nem sütött. Amikor süt, olyankor még egyedül lenni is jó. Máskor elviselhetetlen. A város gyakran elviselhetetlen. Szürke, nyirkos, üres. 

L.a könyvtár ablakán át bámulta a kertet. Az ajtót, azt a bizonyosat, pontos szögben bemérve, a fotel karfájára lógatott lábbal. A szemüveg és a laptop mögül bámulta a kertet. Olvasás és bámulás.  Inkább bámulás, de néha olvasás. És nyílik az ajtó. Az elmúlt tíz percben már másodszor. Most kell megjönnie. És az olvasás-bámulás félállapotában, a kert pontosan bemért   látószögében feltűnik egy ismerős táska, egy ismerős ajtócsapódás. A szisztematikus párválasztás kritériumai alapján tökéletesen összeillesztett puzzle-fiú: L.  De ma L. és L. nem fognak együtt ebédelni. Ma nem fogják egymást kerülgetni a közös konyhában, szavak, tekintetek nélkül. Pedig az milyen jó! Csak közel lenni. Csak megérezni. Ma L.-nek menni kell, mert már elígérkezett, de visszagondol. Mostanában elég sokszor. L-t szeptember óta ismeri, és még mindig emlékszik a napra, amikor először meglátta. 

Már majd’ két hete az országban volt még a szemeszterkezdés előtt, hogy kicsit beleszokjon az új életébe. Már elég sokmindenkit ismert a házból, de nap mint nap jöttek új arcok, vagy teljesen újak, vagy olyanok, akik már korábban is itt laktak. L.-t nap mint nap új impulzusok érték, de a kifejezés lehetetlensége miatt érzett szorongáson még a szeptemberi napsütés sem segített. Angolul bármit bármikor, németül csak bólogatni, azt is visszafogottan, nehogy azt a benyomást keltse a hozzá beszélőben, hogy minden ért, és ezzel bátorítsa azt további szónoklatokra. L. nem értett mindent, de mégis sokmindent, sokmindent el tudott volna mondani, de olykor mégsem jött ki egy hang sem azon a torkon. L. egy nap  váratlanul megérkezett, kockás ingben, zöld mellényben, mosolyogva, feldobva, lelkesen, mint egy vidéki parasztfiú a hegyekből, akinek természetes valója ez az életkedv, az életigenlés. L. akkor még nem tudta, hogy ez a lendület nem svájci, inkább az egy hónap alatt összeszedett dél-amerikai lendület maradéka. L. ott állt a konyhában, mesélt, érthetetlen svájci nyelven, és L. félénken odafordult, bemutatkozni, remélve, hogy másodperceken belül menekülhet. Még egy „freut mich” sem jött, némi zavart mosoly igen, és a szokásos quick-check (cipő: oké, kockás ing: furcsa, szemüveg: béna, pofa, ja: megteszi). Akkor L. ennyi volt: megteszi. 

A kávé kiömlött Feuerbachra. Ez talán egy jel, hogy nem kéne Feuerbachot olvasni, Marxot meg pláne nem. És mivel kicsi a laptopra is ment, talán írni sem kéne róluk. A professzor tévedett, amikor ezt azt esszét feladta. Valami nem stimmel az univerzummal (talán nemcsak a téves esszé miatt), viszont L. nyolc év tömény könyvtárazás után már érti, miért nem lehet folyadékot könyvtárba vinni. Néha L. is tanul a könyvtárban. És L. mostanában szeretné azt hinni, hogy L. néha kicsit miatta is jön a könyvtárba tanulni. De ez egy nehezen bizonyítható hipotézis, ezt L. is tudja. De mégis, L. „mostanában” szeret ilyenekkel spekulálni. Az igazat megvallva, L. mindig is nagyon szeretett ilyenekkel spekulálni. Gyerekkora óta arra gondolt, hogy ha majd nagy lesz, akkor nemcsak neki fognak valakik tetszeni, hanem ő is fog tetszeni majd valakiknek. Biztosan majd a gimiben. Aztán a gimiből egyetem lett, és 27 évesen még mindig tologatja ezt az egyre szűkülő határidőt. Hiszen egy harmincéves majd biztosan fog úgy általában tetszeni valakiknek. A quick-check már elég korán kikristályosodott rutinná vált. Cipő, kéz, fej, kézfej, ing, kész. A vélemény, a kategória megszületett. És amint valaki pozitív eredménnyel jött ki a folyamatból, a spekuláció onnantól kezdve virágzott, és L. szőtte a love storykat, szőtte az ötlethálókat, hogyan venné le magát a maga a lábáról, ha nem önmaga, hanem az aktuális spekuláció cselekvő alanya lenne. Talán ez a baj, L. még akkor is alany akart lenni, amikor igazából csak a spekulált események tárgyának képzelte volna el magát, azoknak a gyönyörűen elspekulált eseményeknek, annak a sok kispekulált meglepetésnek, kedvességnek, kreatív szeretetnek, amit annyira átélt volna valóságosan, és amit annyira véghez vitt volna valóságosan, de valahogyan sosem volt bátorsága, lehetősége, joga?, átélni, megtenni... 

De vajon igaz ez? Vajon vannak tényleg törvények, amelyek megkötnek, amik lehetetlenné teszik a legegyszerűbbet is? Vagy csak L. és még sok más „L” félelmei konstruálják ezeket a törvényeket? Valós igazság-e, megváltoztathatatlan törvény-e, hogy L. sosem találja meg a belőle hiányzó kirakó-darabot? A belőle hiányzó paralell lényeget? Valóság-e, hogy L. számára a szerelem mindig hézagos marad a papírszélek között? Ha az létezik egyáltalán. L. nem érti és nem tudja a mai napig sem. Néha ezt a törvényt Istennek képzelni, illetve Istent magát ennek a szilád döntésnek. Néha pedig ez a törvényszerűség csak úgy önmagában áll fent, amelyet Isten éppen megoldhatna, de látszólag nem szándékozik. L. még kicsit zavarodott a kérdésben. Hiába gondolkodik ezen azóta, mióta tudatára ébredt annak, hogy nem csak barátok inspirálhatják, hanem olykor valami részben megmagyarázhatatlan érdeklődés, impulzus éri emberektől, akik nem feltétlenül a barátai, néha nem is ismerősei, néha teljesen idegenek, de semiképpen sem nők. Tehát amióta létezik benne  ezen impulzusok tudatos érzékelése, L. azóta gondolkozik ezen, és azóta spekulál. És azóta vár arra a konvencionális happy endre, amit vagy a neveltetése,  (esetleg vallásos neveltetése), olvasmányélmények, szociális mintakövetés vagy médiabefolyás, vagy istentudja mi, esetleg azok együtt alakítottak ki benne. Mondjuk úgy, mint egy átlagos nő, gyerekkora óta vár arra, hogy a fehér herceg a lovon, illetve a fehér lovon, nem feltétlenül fehér herceg jöjjön, és meghódítsa benne ezt a konvencionális elképzelést: feleségül vegye...

L. ma nagyon jól néz ki. Mindenki kint ül a kertben. L. és L. is. Tanulnak. L. egyre jobban kezd meggyőződni arról, hogy L. a top pasi a környéken. És ezzel fordított arányban arról is, hogy L. way out of her league, magyarul még siralmasabb: nem az ő súlycsoportja. És ez sajnos nem csak a túlhasznált klisék világában valóság, hanem a számok világában is. Már megint. Mindegy, a lényegen nem változtat, L. nagyon jó hapsi és L. végtelenül jóindulatú fantáziája nyomán legalább olyan jó ember is… volt.