Nadia Bolz-Weber: Az 5ooo ember megvendégelése o7.23.

angolul: http://www.patheos.com/blogs/nadiabolzweber/2015/07/sermon-on-the-feeding-of-the-5000-preached-for-pastors-musicians-and-church-leaders/

(Kb. 25 órát töltöttem azzal, hogy összerakjak egy igehirdetést az Amerikai Evangélikus Egyház ‘Worship Jubilee’ konferenciájának záró úrvacsorás istentiszteletére. Óriási küzdelem volt, és kínlódtam magamban azon is, hogy biztosan elmondjak mindent, amit, úgy gondoltam, hallani akarnak tőlem; és én is igazán akartam, hogy ez egy „jó prédikáció” legyen, mert tudtam, hogy az elnök püspök és még sok más elöljáró, egyetemi tanár ott lesz, csupa olyanok, akiket tisztelek. Két héten keresztül küzdöttem órákat ezzel a hülyeséggel, és ez visszaütött. Az alkalom előtti éjszakán felébredtem két óra körül és újraírtam az egészet. A hotelszobámban feküdtem az éjszaka közepén és egyszerűen írtam egy olyan igehirdetést, amit nekem volt szükségem hallani, nem pedig egy olyat, amivel, gondoltam, majd mély benyomást teszek másokra, vagy olyat, amit hallani akarnak tőlem. A történet tanulsága: A Szentlélek ereje még az én nyakasságomon is túltesz.)

Kereszténynek lenni olykor meglehetősen zavarba ejtő. Úgy értem, hogy mióta hiszek Jézusban, néha úgy érzem, hogy a “normális”, “nem templomos” barátaim úgy néznek rám, mintha az gyanítanák, hogy hiszek a Húsvéti Nyusziban, vagy a fán élő törpékben, akik sütit sütnek. Ez az egész Jézus-dolog tényleg egy kicsit fantázia-szagú, és olykor tényleg zavarba ejtő azt mondani, hogy hiszel a csodákban. A nem keresztény barátaim tudják, hogy a newtoni fizika törvényei nem lesznek hirtelen rugalmasak akkor sem, ha eléggé hiszel. Akár tetszik, akár nem, az atomok és molekulák nem kezdenek csak úgy alakváltoztatásba. Ésszerűbb azt hinni, hogy a dolgok csupán azok, amiknek tűnnek. A víz víz, az öt vekni öt vekni, a halottak halottak. 

Értem én ezt. És olvastam is már igazán ésszerű, kevésbé sem őrült magyarázatokat arról, hogy mi is történt igazán az ötezer ember megvendégelésénél. Magyarázatokat, amelyekkel szolgálhatnál a legnormálisabb, nem egyházközeli barátaidnak anélkül, hogy úgy éreznéd, elnézést kell kérned, hogy olyan hülye vagy, hogy ezt igazi csodának tartod. Meglehetősen kevés erőfeszítéssel megmagyarázhatjuk, hogy az ötezer ember megvendégelése éppen csak egy kicsit volt több, mint egy idilli piknik egy csomó emberrel. Mivel, nyilvánvalóan, a kenyér és a hal nem kezd el hirtelen megszaporodni, mint Jean Luke Picard Earl Grey teája az Enterprise-on. Ami azon a napon történt, inkább olyan volt, mint egy óriási szeretetvendégség a vadonban, ahol mindenki, miután hallotta Jézust prédikálni, kényszert érzett volna, hogy felnyissa a piknik-kosarát és megossza a sültcsirkéjét és krumplisalátáját a szomszédjával - ezért és nem egy csoda miatt volt elég ennivaló mindenkinek. 

De nem hiszem, hogy elviselnétek egy „Jézus azt akarja, hogy jó fej legyél és oszd meg az uzsonnádat” típusú igehirdetést itt ma, mivel, gyanítom, hogy ezt már az óvodában megtanultátok. Nem arról van szó, hogy az nem megy csodaszámba, ha több ezer ember megosztja egymással azt, amije van, mert az valóban az, hanem arról van szó, hogy az evangéliumokban hatszor számolnak be erről a történetről. És mivel csak négy evangéliumunk van, ez azt jelenti, hogy kettőben ennek a történetnek két változata is megtalálható. Tehát, ez a sztori talán fontosabb dolgokról szól, mint pár ember egymással megosztott ebédjéről. 

Mert a megosztásról szóló csodákra és nem tanmesékre van igazán szükségünk. Annyira őrült dolog, amennyire hangzik, de én hiszek a csodákban, nem azért, mert úgy érzem hinnem kell, hanem azért, mert szükségem van rá. Szükségem van rá, hogy higgyek abban, hogy Isten cselekszik olyasmiket, amire mi nem vagyunk képesek. 

Mert ha Isten csupán úgy cselekedne, ahogyan mi is tudnánk, akkor egyszerűen mi magunk lehetnénk saját magunk istenei. És ha tanultunk bármit is a történelemből…szürnyű istenek lennénk. De, mi van, ha a tanítványokhoz hasonlóan mi is elkövetjük azt a hibát, hogy nem vesszük észre, hogy Isten mennyire különbözik tőlünk, és hogy ez mennyire jó dolog. Hogy olyan Istenünk van, aki ilyen kevésből ennyi embert meg tud etetni. Egy olyan Isten, aki a semmiből teremtette ezt a világot, aki a semmiből húst sző a csontokra, aki a semmiből életet teremt a meddő méhbe. Isten a SEMMI-vel dolgozik a legszívesebben. Isten talán úgy tekint azokra a dolgokra, amiket mi semminek, jelentéktelennek, értéktelennek tartunk, hogy “hiszen én ezzel tudok valamit kezdeni”. 

Jézus bőséges készlete, ami néhány halból és pár vekniből vált ötezer ember ünnepévé, nem az emberek tunikája alá rejtett sültcsirke és krumplisaláta volt… a nyersanyag, amiből Jézus dolgozott az emberiség szüksége volt egy olyan Istenre, amely képes csodákat tenni. 

Talán a hiba, amit a tanítványok elkövettek, nem csupán az volt, hogy elfelejtették, Isten hogyan is működik, hanem az is, hogy elfeledkeztek arról, hogy ők is éhesek voltak. Leragadtak azon, hogy “mink van”, ahelyett, hogy azt kérdezték volna, hogy „amire nekem is szükségem van, arra van szüksége az előttem lévőknek is?”. Úgy tűnik, hogy a tanítványok elfelejtették, hogy a saját kenyérszükségletük és nem pedig a személyes kenyérkészletük az, ami miatt részt vehetnek abban a csodában, melyben ezrek laknak jól a szinte semmiből. Nem a főzőtudományuk késztetett mindenkit a megosztásra, és nem is az, hogy mennyire jól tudják prédikálni a Törvényt; ők csupán pont olyan mélyen és olyan mértékben voltak éhesek, mint a tömeg. Mennyiszer felejtjük ezt el mi magunk is? Hogy, ami igazán mozgat minket,  - a legnagyobb dolog, amit felajánlhatunk, az nem a homiletikai ékesszólás, vagy kórusvezetői tudomány, vagy a vezetői képesség, hanem - a saját, személyes szükségünk egy megváltóra~. A szükség, mennyiségben és minőségben egyaránt azok felé, akiket vezetünk. És ez a szükség, amely benned és bennem van Jézus iránt, nem egy szűkös forrás, a megbocsátás, a szeretet és a kegyelem iránti szükségnek nincs határa. Hadd legyen ez a mi semmink, amiből Isten csodákat művel!

Még én magam is olyan sokszor elfelejtem ezt. Túlságosan könnyen terhel le az, hogy mennyire éhes a sokaság, körülnézek, próbálom kitalálni, hogy mim is állhat rendelkezésre, amiből ehetnének, és én egyre fogyatkozom - fogyatkozom részvétben, képességekben, akaratban.  És azon gondolkozom, hogy Isten hogyan hívott el engem erre, és hogy szüksége van rám, hogy megetessem a népét, és a saját forrásaimra támaszkodom, és akkor hamar rájövök, hogy milyen kevés is az. Néhány vekni? Pár hal? Sosem elég. 

Öt évvel ezelőtt eldöntöttem, hogy félévente egyszer tartok egy negyvennyolc órányi csendes lelkigyakorlatot. Mielőtt azt gondolnátok, hogy valamiféle spirituális guru vagyok, hadd mondjam el… ez öt éve volt, és eddig egyszer csináltam… azaz EGYSZER. De ennek az egynek az alkalmával egy katolikus lelkigyakorlatos házba mentem a várostól nem messze, ahol beosztottak egy spirituális vezetőhöz, egy apró-kis apácához, Eileen nővérhez. Emlékszem, hogy abszurdnak tartottam a lelki vezetést egy olyan valakitől, akit éppen csak akkor ismertem meg. Hiszen, tudjátok, kissé bonyolult vagyok… túlságosan összetett ahhoz, hogy valaki kiismerhessen egy órás találkozás alatt. Végül igazam volt. Nem egy óra alatt sikerült kiismernie. Kb. öt perc volt. Ugye, és én azt reméltem, hogy majd ad nekem valami feladatot. Valami lelki gyakorlatot… a kereszt állomásai, imádkozni a Miatyánkot, lectio divina… valami gyakorlatot, amit ha végig csinálok, akkor jobb vezető válik belőlem - egy mélyebb lelkiségű vezetője a gyülekezetemnek, de ehelyett belenézett a szemembe és azt mondta: Nadia, nem hiszem, hogy neked bármit is kellene CSINÁLNOD, amíg itt vagy. Csak sétáld körbe ezt a helyet és tudd, hogy Isten szeret téged mindenféle munkától függetlenül, amit végzel. Képzelhetitek, hogy ez mennyire borzalmasan hangzott számomra. Mert ahogyan megpróbáltam, elfogott a sírás. Hogyan lehet fontos az a munka, amit végzek, ha Isten attól a ténytől teljesen függetlenül szeret, hogy elvégzem azt?

Ez az irónia. Talán, minél fontosabb, változásokat hozóbb az a munka, amit végzel, annál inkább szükséged van arra, hogy tudd, hogy Isten szeret, függetlenül attól, hogy csinálod-e azt, vagy sem. Annál nagyobb szükséged van arra, hogy tudd, hogy amikor Jézus körülnéz, és azt kérdezi, hogy hol vannak az éhes emberek, akik enni akarnak, akkor téged is beleért az éhes ember kategóriájába, magát pedig a kenyér kategóriájába.

Ezért fontosak a csodák és nem lehet őket megmagyarázni emberi értelemmel - mert ha az emberi értelem elegendő lenne szeretni és megmenteni minket, és elegendő lenne ahhoz, hogy csodás dolgokat alkosson a föld porából, akkor Krisztus hiába hal meg és az ígéret semmi. Nem, testvéreim, én csodákat akarok. Amikor csupán a saját erőmre támaszkodom, ami, higgyétek el, meglehetősen csekély, amikor azt gondolom, hogy csak egy apró, zsugori kis szívem van, amellyel szeretnem kellene azokat, akiket szolgálok, amikor összecsapnak a hullámok, valódiak a viharok és én meg vagyok rémülve - tele félelemmel attól, hogy mi történik, vagy nem történik az egyházban, tele félelemmel attól, hogy nem vagyok alkalmas arra, hogy a gyülekezetemet vezessem, tele félelemmel, hogy mások mást sem látnak bennem, csupán az alkalmatlanságomat, olyankor elfeledkeztem Jézusról - az én Jézusomról, aki létrehoz valamit az én semmimből és átvezet a viharon. Ő a mi emberünk. Ő, aki ismeri a szenvedést, a Fájdalmak Férfija a gazemberek és tolvajok barátja, a saját kínzóinak megbocsátója, az, aki feltámadt a harmadik napon, a bárány, akit megöltek, a halál legyőzője, és a hal grillezője, a bűnösök megmentője. 

Ő nem számítja külön kategóriába azokat, akik tanítanak és azokat, akiknek tanulniuk kell. Nincs külön kategória azoknak, akik gyógyítanak, és azoknak, akiknek teljességre, gyógyulásra van szükségük. Nincs külön kategória azoknak, akik szolgálnak, és azoknak, akiknek törődésre van szükségük. Egyetlen egy kategória létezik csupán: az éhes bűnösöké, akiknek szükségük van megváltóra. Így gyűlünk össze, hogy leüljünk Krisztussal a fűbe és együnk… és neked is éppúgy szükséged van arra, hogy megetessenek, arra hogy meggyógyítsanak és törődjenek veled, mint azoknak, akiknek te viseled gondját. A munka, amit végzel, az átformáló és FONTOS, de téged, kedves barátom, Isten végtelenül és maradéktalanul szeret, ha csinálod azt a munkát, ha nem. 

És a szolgálattal teli hétköznapokban, amelyekben élünk, lehet, hogy néha nem is veszed észre, hogy mennyire fáradt is vagy addig, amíg el nem mégy pihenni, és Jézus ruhájának a szegélyéért nem nyúlsz. És akkor, valaki kitárt karokkal a szemedbe néz és azt mondja: „Isten gyermeke, ez Jézus Krisztus teste, mely érted is adatott”, és akkor rájössz, hogy fogalmad sem volt róla, mennyire éhes is voltál. 

Istennek legyen hála. Ámen.

Ézsaiás 2,1-5

Kegyelem nektek és békesség Istentől, a mi Atyánktól, és  a mi Urunktól, Jézus Krisztustól, ámen. 

Ézsaiásnak, Ámóc fiának a beszéde arról, amit Júda és Jeruzsálem felől látott. Ez lesz az utolsó időkben: Erősen fog állni az Úr házának hegye a hegyek felett, magasabb lesz a halmoknál, és özönleni fog hozzá minden nemzet. Eljön a sok nép, és azt mondják: Jöjjetek, menjünk fel az Úr hegyére, Jákób Istenének házához, hogy megtantíson minket útjaira, hogy az ő ösvényein járjunk. Mert Sionból jön a tanítás, és Jeruzsálemből az Úr beszéde. Ítéletet tart a nemzetek felett, és sok nép felett bíráskodik. Fegyvereikből kapákat csinálnak, dárdáikból metszőkéseket, és nép népre kardot nem emel, és hadakozást többé nem tanul. Jákób háza, jöjjetek, járjunk az Úr világosságában!

Ismét valami a végidőkről. Egy prófécia arról, hogy mi lesz az “utolsó időkben”. Ha lineárisan képzeljük el a történelem menetét, illetve a világ idejének múlását, akkor az “utolsó idők” a világ vége előtti időket jelzik. Ha spirális rendszerben látjuk magunk előtt a világ létezését, a történelem menetét, akkor az utolsó idők egy korszaknak a végét jezik, amit majd követ valami más. 

Sokféle “világvégét” láttunk már: pl. a filmvásznon: a leghíresebbek talán a Holnapután, mely az éghajlatváltozás miatti pusztulást mutatja be. Egy másik, szintén végidőket bemutató film volt az elmúlt években a Legenda vagyok, ahol az utolsó ember küzdelmét mutatja be a földön és azokat a fiktív dilemmákat, ami előkerül akkor, ha az ember végleg egyedül marad, mert még az utolsó társa, a kutyája is megbetegszik. Ennek a filmnek több, alternatív beefejezése is van…

Világvégekről, korszakok végéről tanultunk a történelemkönyvből is, de vannak, akiknek elég volt kimenni a ház ajtaján, hogy a bőrükön érezzék pl. a világháborúkat. Sokféle világvége folyamatot felvázoltak, előrevetítettek már nekünk, nemcsak a moziban, hanem a társadalom különböző fórumain, ahol arról van szó, hogy az ember energia- és ételfogyasztása, illeve a különféle hulladékok produkálása hogyan változtatja meg és lehetetleníti el az éghajlat, a természet, a világ működését. Beszélünk, pl, a globális felmelegedésről, szenvedünk a hőségtől. Amerikából jövök, ahol minden zárt tér jegessé válik, ha kint melegszik az idő, de talán már itthon is, a plázák világa és egyéb tehetősebb helyek hasonlóképpen működnek. Aki megteheti, az légkondival enyhíti a kínját, mégnagyobb hőséget és szenvedést okozva azoknak, akiknek nincs lehetőségük, pénzük arra, hogy légkondícionált helyeken vészeljék át a nyarat (pullóverben). Két szélsőség ez, lehet, hogy a mi helyünk éppen valahol középen van, ki tudja, de az nem kérdés, hogy ennek a tendenciának egyre súlyosabb következményei lesznek. 

Az ézsaiási jóslatban említett kép, az hogy Isten hegye magasabb lesz a halmoknál,  hogy a Sion egyszer csak kiemelkedik majd minden más közül, szintén egy ijesztő víziót hív elő bennem. Elképzelem, ahogyan az unokáim fuldokolnak azokban a műanyag halmokban, amelyeket a szüleik, nagyszüleik, dédszüleik generációja hagyott rájuk. Egyszer csak meg fog telni a föld pl. azzal a sok szeméttel, amit termelünk, azzal a sok szeméttel, amit itt hagyunk a világban magunk után. Az erdőkben, a mezőkön, a vizekben, falvakban, városokban. Olykor a saját otthonunk tele van hulladékkal, kacattal, felesleges dolgokkal. Magam előtt látom a próféta látomását, amikor már csak az Úristen hegye, egy kék felhőbe borított, örökzöld hegy maradt, amit nem lehetett tönkre tenni. 

Ez evangélium a számunkra, hogy Istent nem tehetjük tönkre. Isten kiemelkedik a fizikai és a spirituális mocskunkból is. Mindig volt és mindig lesz egy hely, ahova menekülni lehet. Mindig lesz egy “menedék”, ahol megpihenhet az ember, ahol fellélegezhet, ahol tiszta vizet ihat. Reménység szerint nemcsak spirituális, hanem fizikai értelemben is. Mert Isten örök szeretete megtart és újjáteremt, újra és újra, amíg világ a világ. A kérdés, hogy meddig világ a világ? Megszűnik-e egyszercsak az örök szeretet helyrehozni, meggyógyítani azt, amit szisztematikusan tönkre teszünk? Mit jelent Isten ítélete? Azt, hogy egyszer csak azt mondja, hogy elég? És mit jelent ennek a világnak Jézus Krisztus váltsága? Vajon azt, hogy a lelkünk túléli ennek a világnak a pusztulását? A világ, a természet, Isten teremtése, Isten alkotása! Jézus Krisztus nem csupán lelkekért, hanem hús-vér emberekért halt meg. Az ítélet pedig nem lesz, hanem rajtunk van, szenvedi és szenvedte a világ mindig is, nem valami, ami eljön, hanem valami, ami van. És mi nem lehetünk közömbösek ez iránt. Nem lehetünk tekintet nélkül arra, hogy mi lesz a földünkkel, a távoli és közvetlen környezetünkkel. A megváltott lelkek nem lehetnek közömbösek a testük, a környezetük iránt. Nem lehet indok az, hogy “én úgyis elmegyek, majd jönnek mások, akik cselekszenek helyettem”, “majd jönnek az aktivisták”… Nem rázható le az a felelősség, amit a magunk után hagyott dolgok, állapotok jelentenek. És akik “itt maradnak”, akik most kezdik az életüket, vagy akik életük teljében vannak, azok sem mehetnek el a világ, a hús és a vér sorsa mellett, Hiszen ez az a közeg, amiben élünk, ami ránk bízatott, ami nekünk teremtetett. Muszáj gondolkodni, muszáj megfontolni, muszáj változtatni és muszáj lemondani. Mert előbb vagyutóbb visszafordíthatatlan lesz az amiben sodródunk. És akkor majd zenghetnek a templomok Isten ítéletéről,mi pedig ki tudja melyik templomban hallgatjuk majd az ítélethirdetést, a légkondícionáltban, vagy abban, amiben alig kapunk levegőt az 5o fokban…

A látomás tanításról, tanulásról beszél. Isten nem környezetismeretet oktat, vagy hulladékgazdálkodást konkrétan, hanem arra tanít újra és újra, amit Jézus így fogalmazott meg: Szeresd Istent és szeresd a másik embert. Ha Istent szereted, akkor azt is szereted, amit alkotott és amit neked adott. Ha a másik embert szereted, akkor fontos lesz az a sors, amit a veled élők élnek és amit az utánad jövők kapnak, amire te is hatással lehetsz. Amit szeretünk, amit igazán szeretünk, annak nem ártunk. Akarom hinni, és akarom megélni, hogy amit szeretünk, annak ne tudjunk ártani. Ezt a két parancsolatot meg kell tanulni. Nekünk is, a gyerekeinknek, a szüleinknek, a kollégáknak és a szomszédoknak is, hogy szeressük Istent, és mindazt, amit nekünk adott, a környezetünket, az élőhelyünket és az embertársainkat. 

Ez a két parancsolat töri meg a véges linearitást és alakítja továbbágazó spirállá. A szeretet parancsai képesek arra, hogy megállítsák a kezet pusztítását és alkotó, teremtő kezekké tegyék őket. Életet elvevő kezek helyett életet adó kezekké. Mert a kapával kertet gondoz, élelmet termel az ember, a metszőkéssel pedig új hajtásokon, új életen munkálkodik, míg a fegyverekből, és háborúból csak pusztulás származik. A szeretet parancsai nemet mondanak mindenféle háborúra, amely pont ezeknek a teremtő cselekedeteknek az ellentéte: kioltja az életet, éhséget, nyomort hoz. Nemet kell mondnai a gyűlölet beszédeire, és igent az alkotásra, az új életre. Nemet kell mondani arra a jólétre, ami tönkre teszi mások életét. Egy életen át tartó feladat tanulni ezt - Isten tanítson erre minket! Ámen