Salut!

  Az élet olyan, mint egy szappanopera, illetve a szappanoperák olyanok, mint az élet, de a lényeg, hogy a felismerés mindkét irányban új és új fordulatokat vesz az idő múlásával. A szappanopera-jelleg igaz, abból a szempontból is, hogy mondjuk, ha kihagyunk egy hónapot a Barátok köztből, elég egy epizód, max. kettő, és rögtön képben van az ember, kicsit így működik a blog is... Annyiban már fejlődöm a közléskényszeremmel kapcsolatban, hogy már tudom mikor nem szabad smst, emailt, postot, blogot írni. Pl. amikor azt gondolom, hogy „már megint minden rossz”, meg hogy „sosem sikerül”, meg „ezt nem élem túl”, vagy akár, hogy „mindenki utál és én is mindenkit utálok”. Nos, ezek olyan dolgok, hogy amit érez az ember, az nem igaz, vagy nem igaz, hanem az van, más kérdés, hogy paralell mások hogy látják. Szóval, egy depis embernek senki ne kezdje el magyarázni, hogy az nem úgy van, ahogy ő gondolja, hiszen ha valaki számára minden rossz, éppen, akkor érezzünk vele együtt, mi több, éreztessük vele, hogy megértjük. És ez segít majd abban, hogy a kis-buta magábafordult rájöjjön, hogy nem is olyan végletes a világ, mint olykor tűnik, hogy sokkal többen szeretik, mint olykor tűnik, és hogy több bízatott rá, mint olykor tűnik, a semmitől legalábbis több, amit az életben elérhet, megtehet, megkaphat, stb...

  Most, ahelyett, hogy szépen sorjában beszámolnék arról, hogy mik voltak az elmúlt időkben, inkább csak elmesélném, hogy ma esik a hó. Persze, én is tudom, hogy tele van a facebook rögtön, ha esik a hó, de hadd mondjam el itt, hogy akármennyire is locs-pocs van, mert még nem marad meg, de ma, a délutáni ebéd közben, a meleg étkezőből annyira hangulatos volt nézni, ahogyan havazik. Nem bántam, hogy még csak október van. Ma délután ez jó volt. Kevésbé értékeltem a havat, az esőt, és e kettő kombinációját, amikor egy! kedves itteni barátommal elbicikliztünk Németországba bevásárolni! Megvolt a sport, a városnézés, a kaja, nyelvgyakorlás és a szocializáció! Remek kombináció! :) És miután megfőztem és megettem, amit főztem, még ki is takarítottam, díjat nekem!

  Ezen a héten azonban nemcsak házitündéri képességeim csillogtak... Létrejött az első kiselőadás németül, egy indonéz teológusnő, Septemmy Eucharistia Lakawa gondolatairól, meg az indonéz kereszténység helyzetének egy kis metszetéről! Nagyon érdekes cikkeket olvastam erőszakról, elnyomásról, fájdalomról, megbékélésről, megbocsátásról, megértésről, elfogadásról, igazsáról, békéről...

   Ugyancsak a héten, csütörtökön találkoztam egy magyar lánnyal. Nagyon érdekes élettörténete van, még csak harmad éves az egyetemen, de egyedül él itt Bázelben, három éve, dolgozik, és tanul, és nagyon keveset jár haza. Biztosan nem ő az egyetlen, aki képes volt erre, felkerekedni az érettségi után, kiköltözni külföldre és különösebb támogatás nélkül egyedül összerakni egy működő életet... Nem tudok róla sokat, és a történet részleteit sem nagyon ismerem, mindenesetre nagyon bátor és elismerésre méltónak tartom, amit csinál... Annyira felhőtlenül boldognak nem tűnt a lány, de azt mondta, hogy szeret itt lenni, itt érzi otthon magát! 

   Most már én is nagyon jól érzem magam itt, ha nem is otthon, de otthonosabban, mint az elején. Egyre több a barátom, egyre több közös történetünk, élményünk van, egyre jobban ismerjük egymást a lakótársaimmal is! És most már úgy érzem, hogy az egyetemen is egyre többet értek, és nem csak mosolyogni, meg szótárazni járok be a laptopommal, hanem tanulni is!

   Elkezdődött a Herbstmäss ezen a hétvégén, ami biztosan nagyon szép lesz! (A Karácsonyi vásár őszi, kajálósabb kiadása!) Majd fotózok is, és akkor jól meglehet nézni! Jövő hétre pedig már szerveződik a Halloween-party, amely alkalomból mindenféle vicces jelmezes dolgot be kell szereznem! Nagyon izgalmas! Legalább annyira, mint az, hogy a püspököm a Reformáció napján Wittenbergben prédikál, ahogy hallottam! Az sajnos nekem most nagyon messze van... de majd lélekben odagondolok! 

  Múlt vasárnap szerencsém volt a bázeli magyar gyülekezetben istentiszteletet tartani, ami nagyon kedves alkalom volt, és nagyon örülök, hogy egy délutánt magyarul tölthettem el, kedves, érdekes emberekkel, érdekes élettörténeteket hallgatva, sok finomság közepette! :) A jövő héten ugyanebben a gyüliben bibliaórát tartok remélhetőleg már ismerős arcoknak! Az istentiszteleti életem nagyon kedvesen alakult, ha éppen nem prédikálok, akkor délelőtt a Peterskirchébe, a szépkabátos nénikhez, meg a szuper orgonistához megyek, esténként pedig az „új” gyülekezetembe, azokhoz, akiket a „hegyekben” ismertem meg pár hete, akik svájciak is, de inkább külföldiek, a világ minden tájáról,  egy soknyelvű, de mégis egyszerű és barátságos istentiszteleti közeg! Érdekes, de jóleső egyensúly! Az ő (egyik) lelkészük a burmai Thawm, a kínai kislányával, akikről már korábban is írtam! És biztosan még fogok is! 

    Még egy érdekességet hadd mondjak: Megkeresett a bázeli Üdvhadsereg! :) Tudom viccesen hangzik, de a téma nem olyan vicces. A prostitúció kapcsán vette fel velem a kapcsolatot egy nő, illetve jött el az istentiszteletre, amit én tartottam, és amiből semmit nem értett, de végigülte, hogy utána beszélhessen velem. Állítólag Svájcban a legtöbb prostituált jelenleg Magyarországról érkezik, és ők szeretnék elérni ezeket az embereket, már van is ennek fóruma, egy heti rendszerességű közös ebéd, de szükségük van valakire, aki beszéli ezt a „furcsa” nyelvet, hogy szót érthessenek azokkal, akik semmilyen idegen nyelven nem beszélnek. Miután a héten még egyszer találkoztam ezzel a nővel, aki eljött az istentiszteletre, megbeszéltük, hogy jövő héten én is elmegyek erre a közös ebédre, és megpróbálok beszélgetni magyar nőkkel, vagy éppen fordítani, jelen lenni! Kicsit vegyesek az érzéseim a dologgal kapcsolatban, elég sok anyagot, tanulmányt, videót, stb. kaptam a magyar prostituáltak svájci helyzetéről, de nem tudom, hogy mennyire fog tiltakozni a lelki világom, hogy mélyen belefolyjak ebbe. Most úgy döntöttem, hogy elmegyek, és meglátom, hogy kikkel és hogyan tudok beszélgetni, mennyire tudok segíteni, mennyi értelme van annak, hogy egyáltalán ott vagyok! Mert, ha már csak tolmácsként is valamennyit tudok segíteni, akkor már megérte, de nem tudom, hogy mennyi remény van erre. Nehezen tudom elképzelni, hogy bárki is otthagyná ezt a „munkát”, csak azért, mert elbeszélgetünk vele, hogy ez sem neked, sem másnak nem jó. Beszélgetünk, de diplomát vagy szakképzettséget nem tudunk a kezébe adni, más munkát sem tudunk neki adni, pénzt az igényeikhez meg pláne nem. Mondjuk azt senki nem mondta, hogy nekem ezek közül bármelyik is a feladatom lenne, de amikor Katherinát (aki megkeresett az Üdvhadseregtől) kérdeztem erről, mondta, hogy vannak lehetőségek, van segítség, támogatás a változtatásra, de azt nyilván nagyon kell akarni, hogy valaki ebből ki tudjon szállni. Elég szerteágazó a projekt, mármint mindenféle szervezetek együttműködéséről van szó, és segítséget ajánlanak azoknak is, akik nem prostituáltnak jöttek ki, mert mást ígértek nekik, mégis ez lett a vége. Nekik munkaközvetítés is van, persze ... Meg nyelvtanfolyamot is kínálnak, egészségügyi vizsgálatokat, tanácsadást stb... Azt tudom, hogy az eredmény, a változás nem rajtam múlik egy ember életében sem, megpróbálom, amit kérnek tőlem, és reménykedem, hogy van értelme! Mint ahogyan mindennel kapcsolatban is! :)

  

   

Leysin

...eddig azt hittem, hogy én hegyek közt élek. Ma rá kellett jönnöm, hogy nem, mert ha a magyarországi dombokat „hegyeknek” éltem meg, akkor ezekre a svájci óriás tömegekre, amellyekkel a JóIsten nem volt fukar a francia részen, nos ezekre valami egész más szót kellene kitalálnom... De maradok inkább a hegyeknél, és mondjuk a béri magaslatokat értékelem át valami másnak...

   Egy szó mint száz, miután ma kiorgonáltam magam az istentiszteleten, mindenféle látványosabb mellényúlás, vagy félrelépés nélkül (még a kimenő-darab, egy régről előhúzott Buxtehude is egész jól kikerekedett, leszámítva a remegő kezem okozta trillákat :D), felültem a vonatra, és elkezdtem utazni. Szokás szerint elaludtam, amin már meg sem lepődöm, ugyanis nincs az az idegen környezet, és az a jármű, amin indulás után öt perccel ne lennék képes elaludni. Gondoltam, béna vagyok, mert nézhetném a tájat, de egész hétvégén az istentiszteleten görcsöltem, úgyhogy nagyon jól esett egy kis lazító szunya. Még szerencse, hogy Neuchatelnél felébredtem, mert Alice kb. megérkezett Csodaországba! Tavak, kastélyok, felhőkbe göngyölt hegyek mindenütt, a tetjét nem is látni, és csak suhant a vonat, én meg tátottam a számat, ahogyan szoktam. Gondoltam ennél már szebb nem lehet, de lett... Lausanne-ban át kellett szállnom, és mint a Balaton körül, úgy vonatoztuk körbe a Genfi-tavat. Csak itt még több hegy, felhő, szőlő, kastély, stb volt keverve, halmozva... A vonatról itt nem nagyon sikerült értelmes képet csinálnom, úgyhogy ajánlom megguglizni: Lausanne-t, Montreaux-t, Chillon-t, Aigle-t, ahol van egy Aigle-felirat a hegyoldalban, mint egy mini, európai Hollywood. Szóval, ha már az nem jött össze, akkor most betelhetek a svájci kiadással. Örömmel!

   Aigle-ban ismét át kellett szállni, és egy vonatnak nevezett villamos/kisvasút kombóval elkezdtünk felfelé törni. Már a városban szédültem, hogy mi csak felfelé megyük, gondoltam majd elfogy a magasság egyszer, de nem, itt úgy tűnik, hogy mindig lehet „még feljebb” menni! Na és, mikor már zöldültem a kanyaroktól, meg a szakadékoktól, akkor megérkeztünk Leysin-ba, ahol a bázeli egyik gyülekezet „emigráns” és „kevésbé emigráns” csoportjával fogunk egy hetet itt tölteni. Annyit tudok, hogy délelőtt egy rakat (remélhetőleg hohdojcsul beszélő) lurkóval fogok kézműveskedni! :) Délután kirándulunk, közben meg jókat eszünk (majd' másfél hónap után végre nem a saját főztömet kell ennem, már annyira vártam, hogy valaki főzzön rám), és élvezzük a zöld füvet, a kék vizet, a sokszínű hegyeket, és a kolompoló teheneket! A vonaton azon gondolkoztam, hogy itt annyira más színek vannak, az itteni gyerekeknek biztos, hogy teljesen más fogalmuk van arról, hogy mi a zöld fű, meg mi a kék víz, mint nekem (tudom, a víz színtelen, de ha sok van belőle, akkor Svájcban kék, aki nem hiszi, járjon utánam ;)) 

  És erre mind már csak ráadás, hogy itt minden franciául van, és én nem tudok betelni ezzel a hangzással (anya, apa, kezd feltörni a francia énem, magyarázatot kérek! ;))

És akkor pár remekmű, hogy ne csak a google tökéletesen exponált képeit lássátok :D

A Genfi-tó

Leysin

Ezt látom a szobám ablakából :D

Meg ezt is lehet látni az erkélyemről!

És ők kolompolnak! :)

Isten éltessen, apa!

   Október 2.! Ez azt jelenti, hogy túléletük a szeptembert, egyrészt. Úgy tűnik a ciklikusság a női létben elég sok dimenzióban működik, nálam legalábbis különösen, nemcsak havonta halok meg ilyen-olyan okokból, hanem egy kicsit évente is. A gimi alatt ez volt a január. Én nem tudom miért, de januárban mindig depressziós voltam, kedvetlen, és mindig megfordult az agyamban, hogy élni nem is olyan jó. A teológiai évek alatt is megvolt ez a holtpont, de ott már betudtam a három szakon mohón bevállalt ezer vizsgámnak telente, nyaranta, de mégis, az érzés februárban valami leírhatatlan, már évek óta. Egy új világkorszakot éreztem mindig elkezdődni. Amerikával ez megváltozott, sőt, talán már Angliában is, ezeken a helyeken a kezdeti krízist mindig a nyelv jelentette, aztán meg minden olyan felszabadultnak és „cool”-nak, svájciul „méga-toll”-nak hatott, mert értettem az embereket, lettek barátaim, programjaim, megismertem az országot, általában bele is habarodtam valakibe, ilyenek... 
   Na most Svájc, hát hullámzik, mint a Rajna, pestieknek Duna, anyáéknak Bér-patak (hahh), az elején, kb. az első héten minden tényleg méga-toll volt, kedves emberek, akkor még áltattam magam, hogy a német MAJD menni fog, ilyenek, aztán jött a gyász-évtized, krízisek, magány, bürokrácia (amitől útálatosabb dolgot a földön még mindig nem tudok elképzelni), meg a strapás élet, főzzé', mossá' magadra, takarékoskodjá', tanuljá', bla, bla... Lillácska meg nem vette úgy az akadályokat, mint eltervezte... De most, új hónap van, és valami miatt fellélegeztem, nem akarom elkiabálni, de most úgy érzem, hogy egy (szokásos) krízisen túl vagyunk, én is, meg azok is, akik voltak kedvesek hallgatni a rinyámat, szóval, amiért már fél oldalhossz óta beszélek, az csak annyi, hogy: „kössz, jól vagyok!” (nyelem a sok gombócot, múló állapot - aki még nincs húsz éves, és megmondja ez honnan való, annak küldök egy csokit :))

   Másrészt, édesapám ma ötven éves. Isten éltessen, apa! Ez olyan jó kis kerek szám, hogy nekünk most otthon kéne pezsgőznünk! Ti pezsgőzzetek otthon, én meg itt az alkohol kevésbé erjedt formáját tömöm magamba, a mai bolti akciónak köszönhetően annyi szőlőt vettem, hogy alig bírtam hazahozni :D Szóval, kedves emberek, emlékezzetek meg ma a JóIstennél apukámról, aki egy remek ember, még mindig szuperül tartja magát, még mindig vicces, és sármosan őszül ;)

   A mai nap nagyon jól sikerült nap volt, annyi mindent lehetne írni, és még egy teológiai órám miatt is lelkes vagyok, de először mégis valami más: életemben először eltévedtem ma zumbázni! Az olasz csajok elcsábítottak! Kb. kétszáz feltüzelt, és később a tűzben nagyon megizzadt csajjal, meg egy-két tiszteletre méltó úriemberrel!!!  rángattam magam valami tüc-tüc zenére! Ezt csinálja az ember, gondoltam, amikor manapság „bulizni” megy, csak most valahogy kevés volt a sminkem, és hiányoztak a koktélok, amik általában gumivá változtatják az ember testét! Szóval most kicsit szögletesen, de lelkesen zumbáztam! Hogy mik vannak! De szuper lenne ez így, kis ugri-bugri keddenként, péntekenként a röplabda-imitáció, ahol általában az edzővel vagyok párban, és sikerül mindig úgy szanaszét ütnöm a labdát neki, hogy nem győzi összeszedni a teremben :D Nyomatom a srácnak, hogy „spreche Deutsch”, de rendíthetetlenül angolul magyaráz... Mindegy, legalább izomlázba hoz!

   Na, és az interkulturális teológia! (Amit kb. 45o levél beborítékolása és postázása után, három kg szőlővel a kezemben sikerült épp nem lekésnem...) Ma nagyon érdekes dolgokról tanutunk! Elméleti síkon beszéltünk különböző kultúrákról, kultúra/társadalom-felfogásokról, értelmezésekről, az idegenségről, hasonlóságról (gondoltam, ezt az órát akár meg is tarthatnám ma pusztán empirikus alapokon), különböző új(abb) fogalmakról, kutatási irányzatokról. Pl. én eddig nem tudtam, hogy a xenológia az idegenség-kutatást jelent. Kicsit még mindig homályos a különbség a transzkulturáció és transzkulturalizmus között, nyilván mind a kettő egy kultúra elemeinek átalakulásáról, eltűnéséről, keletkezéséről beszél, más kultúrák, vagy társadalmi változások miattn. A multikulturalizmuson belül pedig ilyen fogalmakról beszélgettünk, hogy „salad bowl”, salátás tál, ami csak egy illusztráció arra, hogy, mondjuk az egy országban jelen lévő kultúrák úgy vannak egymás mellett, egymással kölcsönhatásban, valahogy keveredve, de mégsem összekeveredve, mint egy saláta-tálban a zöldség, az oliva, meg a sajt. Én jobb szeretem magamat itt a svájciak életében mint egy „cherry on the top” elképzelni (mondjuk egy gyümölcsöskehely tetején levő tejszínhabon a cseresznye :D), de olivának, vagy sajtnak is bevállalom magam (itt a zöldségek szerintem a németek :)). 

   Szóval, ez az óra arra volt jó, hogy kicsit elgondolkodjak arról, hogy mit is jelent a kultúra, hogyan fogalmaznám meg magam, hogyan határoz meg engem ez a kultúrafogalom, miért fontos egyáltalán, és miért fontos tudatosan kezelni, valamint, hogy a mellettem élőket hogyan határozza meg számomra az én kultúrafelfogásom, stb... Lelkészként ez szerintem húsbavágó kérdés. Csak érintettük a vernakuláris nyelv fogalmát, ami szociolingvisztikában egy közösség számára az alapnyelvet jelenti, amit mindenki jól ért. Na most gyülekezeti szinten kérdés, hogy az egyházi nyelv, laikus és teológiai (mert sajnos sokszor nagyon nem egyezik) mennyire hozzáférhető a gyülekezet minden tagja számára. Mert a nyelv fontos eleme, meghatározója egy közösségnek, és ha valaki valamit nem ért, akkor az kilóg, lemarad, stb... Magyarul, pl. az igehirdetés nyelve vernakuláris nyelv-e, annak kell-e lennie, változóan a közösséghez képest, vagy egy olyan elvont dolog (maradhat), amihez egy közösség vagy fel tud kapaszkodni, vagy nem. Kérdések tömkelege, mi az az alapnyelv, ami egyáltalán Istenről helyesen, létjogosultan képes beszélni? 

Azt csak remélni tudom, hogy ez a sok kérdés tényleg szinkronban volt az óra kérdésfelvetéseivel, mert a referátumot egy vélhetően orosz fiú tartotta, és a húszpercből csak annyit értettem, amit a táblára felírt, de a professzor ékes németséggel, és szuggesztív nézéssel magyarázott, nem lehetett nem figyelni :) Gondolkodjatok ti is a kultúráról, általában, kis szeleteiben, térségeiben, a nyelvről, és az emberekről, idegenekről, hasonlókról, ugyanolyanolyanokról, akik körülvesznek titeket, hiszen ebben élünk...

   És, aki még emlékszik, hogy minek a 45o levél, nos, a Theologisches Alumneum, ahol lakom régen csak teológusok/ösztöndíjas teológusok lakta koli volt, és kedvesen minden évben küldünk nekik levelet a világ minden tájára, hogy legyenek kedvesek és támogassanak minket, akik most itt lakunk! És egy kedves svájci-olasz leánnyal borítékoltam a dolgot, aki hol németül, hol angolul, de leginkább olaszul beszélt, szóval mire ezeket a leveleket párszor átszámoltuk, már olaszul megy a „csento-csinque”, meg a „brava”, „szkúsza” :) Nagyon szeretem az itteni olaszokat, olyan kedvesek, hangosak, magyaráznak mindig, ha zongorázok „bello”, „bello”! :) Ilyenek...

   Holnap pedig ismét pünkösd: reggel akkád, utána francia, majd német, este a közösségi vacsorán meg, ami jön! Ölelések haza!

(úgy döntöttem átváltok Helvetica betűtipusra :))