1Kor 1,4-9: Hálát adok értetek Istennek mindenkor, azért a kegyelemért, amely nektek a Krisztus Jézusban adatott. Mert a vele való közösségben mindenben meggazdagodtatok, minden beszédben és minden ismeretben, amint a Krisztusról való bizonyságtétel megerősödött bennetek. Azért nincs hiányotok semmiféle kegyelmi ajándékban, miközben a mi Urunk Jézus Krisztus megjelenését várjátok, aki meg is erősít titeket mindvégig, hogy feddhetetlenek legyetek a mi Urunk Jézus Krisztus napján. Hű az Isten, aki elhívott titeket az ő Fiával, Jézus Krisztussal, a mi Urunkkal való közösségre.
Boldog az az ember, aki tud hálás lenni, mert az azt jelenti, hogy tud örülni dolgoknak az életben, tudja értékelni azt, ami körülveszi, ami történik. Egy másik hasonló összetevője az egészséges, boldog életnek, hogy ezt ki is tudjuk fejezni. Nem mindenkinek megy könnyen, hogy kinyilvánítsa a tetszését, vagy kifejezze, hogy valami megérintette, valami nagyon boldoggá tette. Talán azért is, mert egy ilyen megnyilvánulás megnyit minket és ezzel együtt kimutatja az érzékenységünket. Ilyenkor valamilyen mértékben törékennyé válunk az előtt, akinek kifejezzük a köszönetünket vagy a hálánkat. Ilyenkor nagyon vigyázni kell arra, aki megnyitja magát.
Hálát adni általában Istennek szoktunk, de kevésbé vallási értelemben annak is kifejezzük a hálánkat, aki valami nagy dolgot tesz velünk, értünk. A hála valahogyan több, mint a köszönet, benne van talán az is, hogy ha nem jön a segítség, ha valaki nem lép, nem teszi meg azt, amit, akkor nagyon rosszul alakulnak a dolgok, akkor nincs változás, akkor nem valósulnak meg feladatok, történések… Gondolkodjunk el kicsit, hogy mikor voltunk a leghálásabbak az életben, kinek és miért… Én például nagyon hálás vagyok a tanáraimnak, akik foglalkoztak velem a különböző tanulmányokban, a gimiben, a zeneiskolákban, egyetemeken, külföldön, itthon… nem tudom hogyan alakul az életem, hogyha nincsenek azok az emberek, akik kitartottak mellettem, reménységük, bizalmuk volt irántam, hogy érdemes velem foglalkozni…persze, nagyon sok mindenért hálás vagyok a szüleimnek, szinte az egész eddigi életemért, de a barátaimnak is, akik különböző helyzetekben felvállaltak, mellettem álltak, állnak…
És vajon értünk kik adhattak már hálát Istennek az életünk során? …
Az emberek iránt érzett hálánk valahol a természetfelettiben gyökerezik. A keresztény ember hiszi és tudja, hogy, bár, akiknek hálásak vagyunk, akik fizikai értelemben kerültek velünk kapcsolatba és ténylegesen jelen voltak, vannak az éltünkben, ők valamilyen módon Isten eszközei, cselekvő, szerető kezei, akik kérésre, vagy olykor várakozáson felül nyilvánultak meg,
Isten felé hálásnak lenni egy különleges, spirituális dolog és sok mindent előfeltételez. Azt, hogy hisszük, hogy létezik egy minket befogadó, körölölelő Valóság, egy mindent mozgató Erő, egy mindenben lüktető Dinamizmus, ami nemcsak éltet és irányít minket, hanem valóságosan jelen van bennünk és körülöttünk. És ez az Erő, ez a ható Létező, akit Istennek hívunk, a történelem egy pontján emberré, hozzánk hasonlóvá, e világivá lesz. Egyrészt nagyon szoros a kapcsolódás, amelyen keresztül ez végbemegy, mert hát, Isten azzal, hogy emberré lesz, a teremtényeihez hasonlóvá válik, a teremtettsége része lesz, másrészt viszont az elképzelhető legnagyobb távolságot teszi meg, a legnagyobb másságot küzdi le az Immanens, amikor anyaggá, emberré lesz. Megjelenik, köztünk jár, tanít, gyógyít és az életét adja. Nekünk, embereknek innentől hozzáférhető az Isten teljes valójában, innentől realizálódik az Ószövetségben megismert kinyilatkoztatás egy elszakíthatatlan, megszüntethetetlen kapcsolattá, amitől nemcsak függ, hanem amire támaszkodik is az életünk.
Ez a Jézusban megismert, megerősített kapcsolat elemi lényege az életünknek, és talán elmondható, hogy az az élet éli meg igazán az életét, amely tudatosan ragaszkodik ehhez és él ebből a kapcsolatból. Ez a kötődés a teremtő Istenhez az, ami felemel a földi élet összefüggései, kihívásai és kísértései fölé. Az Istenhez való tartozásunk tart meg és emlékeztet, hogy ami az életünkben történik, az a létezésünknek csupán egy emberöltőnyi epizódja, de nem a végső lényege. Ez az ismeret oldja az oldhatatlannak tűnő feszültségeket, ez a ragaszkodás könnyíti az elviselhetetlenül nehézzé vált terheket és ez a kötődés tart meg a megfejthetetlen összefüggéseiben, azokban az időkben, amikor összezavarodik az életünk, kicsúszik a talaj a lábunk alól… De, ugyanakkor ez a kötődés láncol oda a földi életünkhöz és ösztönöz arra, hogy ne csak túléljük, hanem megéljük az életünket, annak minden mélységével és magasságával, benne minden emberi kapcsolatunkkal és kötődésünkkel, küldetésünkkel, feladatainkkal, benne a sikerekkel és a kudarcokkal együtt is. Isten teremtése ez a világ, Isten teremtése az életünk, a természet közege és a minket körülvevő emberek miliője. Az Isten az életét adja ezért a világért, benne minden teremtményéért, ezért ha ezt komolyan vesszük, nem tehetjük meg, hogy lebegünk az életünk felett csupán egy jobb, szebb, könnyebb túlvilági létre koncentrálva, mert semmi sem kap értelem nélkül életet ezen a földön. Az, az Isten lényegének mondana ellent. Nincs felesleges vagy véletlen teremtés. Bele kell vetni magunkat az életünkbe, ugrani kell a bizonytalanba, az ismeretlenbe és az utolsó leheletig kutatni, hogy miért vagyok ezen a földön, és mit tehetek ezért a világért, a másik emberért, magamért… Kutatni kell és megismerni, rátalálni, és felfedezni a teremtő Istenhez való kötődésünket, a kapcsolatunkat a végtelenül létező Istenhez, aki bennünk lüktet, és akinek emberré lett kezei tartják az életünket.
Az Istenhez való kötődésünk kutatásának kiindulópontjai az Úristen megnyilvánulásai ebben a világban: a természetben, ami körülvesz, a másik emberben, aki megszólít minket, és az Igében, ami kb. kétezer év óta tanúskodik róla. Az ezek nyomán szerzett tapasztalatok az istenismeret forrásai, a kapcsolat maga pedig az Isten megszólítása nyomán felelő lélek szava, gondolata, lélegzetvétele bennünk: az imádság.
Jézus, míg a tanítványai közt járt, nagyon egyszerűen elmagyarázta, hogy mit jelent mindez a gyakorlatban. Azt tanította, hogy: szeress, zörgess, keress, kérj, adj, teremts békét, menj el, hirdesd, ne félj, ne légy kicsinyhitű, bízzál, imádkozz, légy kitartó, világíts, ízesíts…Ezeknek a feladatoknak a tartalmára pedig mindenki máshogyan találhat rá az életében: a gyülekezetben, a munkahelyén, a barátai közt, a családjában. Isten nem azt kéri, hogy váltsuk meg a világot, hanem azt, hogy induljunk el ezeknek a felszólításoknak a mentén és Ő nekünk ígéri Szentlelkét, aki megelevenít bennünket, hogy betöltsük ezeknek a felszólításoknak a tartalmát. Istené az erő, a megvalósulás, a megtartás, tőlünk csak önmagunk odaadását kéri és azt, hogy akarjuk igazán megélni az életünket. Ámen.
