bázeli „ilyenek vannak”

   sokan kérdezték tőlem, jogosan, köztük olykor énmagam is, hogy miért is jövök vissza Svájcba még mindig? mi dolgom van itt? tulajdonképpen mit is fogok csinálni itt? nos, a dolog komplikált - mi nem az?! de szívesen elmondom...

   az egy kérlelhetetlenül biztos tény volt, hogy május 31-én véget ér az egyetemi karrierem a Bázeli Egyetemen, ami azt jelentette, hogy gyakorlatilag már június elsején szedhettem volna a sátorfámat, hisz nincs több tanulnivaló (még leírni is félelmetes). de akkor még nagyon bennem volt, hogy hát  a többiek még itt lesznek egész sokáig, a „barátaim”, és hogy persze, Svájc, Olaszország, Párizs, hát minden itt van egy köpésre, utazni kell! az első rendezőelvű esemény Zsó esküvője volt, amire nyilván haza akartam menni, de gondoltam, utána még visszajövök, és a július végéig tartó ösztöndíjas időszakot nagyon kihasználom, így vettem meg az oda-vissza repjegyeket. ebben a döntésben az éves kéntorképző tanfolyam nem volt betervezve, gondoltam, nem nagy dolog, egyszer kihagyom. nem hagytam ki. és ez volt a 18. zsinórban, és különben is, vissza tekintve több, mint kár lett volna kihagyni. szóval ez volt a második hazaút apropója. a harmadik tényező, az a müncheni magyar gyülekezetben a vendégszolgálatok/helyettesítések lehetősége volt, akkor még bizonytalan, de elég biztos ahhoz, hogy Fót után visszfelé is legyen jegyem. a hazaút nagyon sokáig nyitva volt. végül, időben, kérdés, hogy kinek megfelelő időben, közölték velem, hogy a júliusi alkalmak Münchenben beteltek. 

  így maradt két hetem, itt Bázelben, hogy nagyon régóta először, igazán és csakis azt csináljak, amit akarok, és így is teszem...

   az első pár nap egyik felfedezése volt, hogy itt most tényleg nyugalom és béke van. és ez nem egy „jó vagy rossz” szembeállítás azokkal a helyekkel, ahol hangzavar, sietség, stb. van, hanem a szavak igazi egyértelműségében, nyugalom és béke. és idő. van időm, egyrészt aludni. nemcsak egy ellopott fél délután, vagy egy átaludt szombat délelőtt. van idő aludni bármikor. nagyon sokat aludtam. és a délutáni alvás után ugyanúgy kimerülten estem be tízkor az ágyba, magam sem értettem, mert ez már több volt a lustaság állandó alvásigényétől. talán tényleg nem lusta voltam, csak fáradt, és most van időm aludni, kifogások, ürügyek, lelkiismereti kérdés nélkül. ehhez tartozott még, hogy sokat ültem a Rajna-parton, jó kis színem is lett tőle, ültem és olvastam, mert volt időm, olvasni is. az Utas és Holdvilágot hoztam otthonról, mert még az egyetem elején olvastam én ezt a könyvet, de talán nem is végig, homályos emlékeim voltak arról, hogy mennyire nem értettem, de hogy majd egyszer biztosan megértem. most azt hiszem értem. és ott, a folyóparton, délutánonként, esténként, a tűző, de mégsem bántó napsütésben, a várossal szemben, emberek között, mégis teljes egyedüllétben, történetekkel, arcokkal, gondolatokkal bennem, tervekkel és mégis üresen, ott, akkor nagyon értettem. ennyit tesz hat-hét év... 

  ennek az önreflektív pár napnak a része volt az is, hogy volt időm főzni, akár túllépni a 4o perces főzés-evés-mosogatás standardot, és kiülni a kertünkbe ebédelni. nagyon szép kertünk van. az első reggel, még szeptemberben, amikor kinéztem az ablakon, azt hittem, hogy valami botanikus kertben ébredtem. és ez most méginkább igaz. a ház falát sűrűn futja tele a lila akác, ami már elvirágzott, de levelei vannak bőven, meg még más hasonló futúkedvű növények is ágaskodnak, lógnak, szólő-alakú, bogyós dolgok is az ablakomon, például. van egy fügefánk, ami terem, igaz hogy a tél közepén jutott eszébe, így megfagyott rajta az összes füge, de van, és most zöld és él. és persze rózsakert, fűszernövényes ágyás a falak tövében, más, azonosíthatatlan bokrok, hátul nagy fák, ilyen-olyan zöldnövények, kerti asztalok, napernyők, hektárnyi medvehagymás, miegymás... 

   éreztem, hogy pár napra szükségem van, hogy összeszedjem magam, kiélvezzem ezt a különleges állapotot, de utána úgy döntöttem, utazni fogok, mert volt bennem némi belső, de egy nagy adag külső „kényszer” is, hogy ha én már itt vagyok, akkor pedig menni kell... egy reggel elindultam Luzernbe. gondoltam, talán maradtam volna otthon, vagy a Rajna-parton, vagy valami, minek kellett a nyugalmamat megbolygatni, de amikor elindult a vonat, megbizsergett a gyomrom. nem olyan első-csókszerűen, mondjuk olyan harmadik-csókszerűen. mert menni jó, nagyon jó. gyönyörű volt az idő is, sütött a nap, és Bázel után negyed órával a svájci hegyek, dombok, erdők, mindenek is nagyon szépek voltak. élénk zöld és élénk sárga, meg élénk kék, élénk minden... és Luzern is hasonlóan élénk, és szép volt. de egyszer csak rámtört, hogy ebből ennyi elég volt és hazajöttem. és azóta még próbáltam tervezgetni, de egyre inkább rájöttem, én egyedül nem akarok utazgatni többet. biztos vagány lenne elmenni pár napra egyedül Párizsba, de egyszerűen nem akarok. Tessinbe akartam még menni, de a barátok vagy nem érnek rá, vagy nem rugalmasak eléggé, vagy tanulnak, vagy akármi, de a lényeg, hogy nem elérhetőek. és igazán ez sem szomorú vagy rossz, ez egy helyzet, és én ezt elfogadom, és nem megyek sehova, hanem maradok Bázelben. akartam folytatni, hogy majd olvasok a Rajna-parton, és hasonlók, de valahogy annyi meghívás és program jött össze, mert a barátok helyben azonban élnek és elérhetők. és nagyon sok étkezés köré szervezett alkalom, grillezés, vacsorák, stb alakul... és mintha minden visszaállt volna régi kerékvágásba. pedig én ezt a visszaállást nem mostanra terveztem, ebből a kerékvágásból pedig még annyira nem kérnék, de valahogy történik, és a barátaimat, ismerőseimet nagyon szívesen látom újra, talán utoljára... 

   a prostituáltaknál is voltam tegnap, illetve a szervezetnél, amelyik velük foglalkozik, ebédet osztottunk megint, és után elkísértem két nőt egy HIV- és szifilisz-vizsgálatra. nagyon féltek. nekem nem nagyon jutott el az értelmemig, hogy ez csak egy szúrás az ujjon és ennyi, de mégis nagyon nyugtattam őket, hogy semmiség lesz. eszembe sem jutott, hogy mi van akkor, ha a tesztjük pozitív. nem volt az, egyiknek sem. viszont a kérdőív, a munkájukkal kapcsolatban, illetve összefüggésben a megbetegedéssekkel, az sokkoló volt. az én sokkom igazából már ebéd után kezdődött, amikor az egyikük mondta, hogy nemrég született kisbabája, két hónapja, ő otthon van, Magyarországon, ő meg itt, dolgozik. ezek után már nem is lelkileg, hanem gyomorilag sokkoltak a kérdések, amiket fordítanom kellett nekik: nőként született-e? csak férfiakkal, vagy nőkkel vagy transzszexuálisokkal is dolgozik? közösült-e óvszer nélkül drogot fogyasztó kliensekkel? (az egyik válasz erre az volt, hogy hétvégente szinte csak azok jönnek, de persze óvszer az mindig van) került-e valaha sperma a szájába olyantól, aki drogot fogyasztott vagy akiről tudja hogy hiv-fertőzött? (jó kérdés) használ szexuális segédeszközöket munka közben? (itt már éreztem, hogy nyelvi készségeim határait feszegetjük) valamint, hogy mikor és hány olyan alkalom történt, amelyek után elképzelhető, hogy megkapta ezeket a betegségeket? (szókincsbővítés: Kondompanne) és hogy érzékeltek-e bármit a következő tünetekből...? (és itt el lehet elképzelni mindent, kívül, belül). az első nőnél egészen zavarban voltam, amikor ezeket a kérdéseket feltettem neki magyarul. jaj, meg hogy van-e kapcsolatuk, igen, az egyik házas, és hogy a partner biztosan nem hiv-fertőzött-e, otthon gumi nélkül csinálják-e? stb... vártam, hogy a nő mikor küld el a francba, hogy ilyeneket kérdezek tőle (illetve fordítok neki, mert a válasz engem érdekelt a legkevésbé), de meg voltak ijedve, még akkor is. a másik nő nem nagyon értette a kérdéseket, neki magyarázni is kellett... 

   a terv szerint, ha nem megyünk ezekre a tesztekre, akkor ezeknek a nőknek, magyarul, az Üdvhadsereg munkatársával egy kis áhitatot tartottunk volna arról, hogy minden nő egy gyöngyszem. de nekik nem volt sok idejük, és inkább a tesztet akarták megcsináltatni, azért a szemléltető gyöngyöt és a meditációt hozzá odaadtuk nekik. kicsit nevetségesnek érzem a dolgot, ugyanakkor teljes komolysággal hiszem, hogy nem lehetetlen, hogy valakit megszólít egy ézsaiási mondat, még akár egy ilyen helyzetben is. „ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak...” kemény sorsok, kemény életek...

„azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne” - és vajon mitől vagyunk otthon?

   Január és Május közt, mondjuk, ha Január végétől számolom Május végéig, akkor négy hónapnyi idő van. Ez megítélés kérdése, hogy sok vagy kevés, bagatell próbálkozás. Természetesen rengeteg minden történt, bizonyára nemcsak velem, hanem veletek is, akik a blogot olvassák, és azokkal is, akik nem olvassák. Mert az élet történik, és az a különös, hogy mégis egy „szempillantásnak” tűnik visszatekintve mondjuk Januárg, és visszaolvasva az itt leírt januári eseményeket. Ilyenkor értem a zsoltáros kifejezését a szempillantás alatt ellibbenő életről, de olykor nem, amikor mondjuk pár napot kell várnom a hazautazásig (időszakos, nem végleges), vagy mondjuk a reptéren várni a beszállásra. Itt még nem tartok, de a várakozás már nagyon intenzív. Hétfőn repülök haza. Remek! 

   Hasonló időmegállás tapasztalható az egyetemen, mondjuk a vizsgák előtt. Ez ugye most nagyon aktuális a diákoknak, vizsgaidőszak. Nos, Drágák, hetykén, és nem kicsit megkönnyebbülve, (a részvétnek azért csekély szikrájával) mondom, hogy én készen vagyok. Kivételesen nem szellemileg vagy lelkileg, hanem tanulmányilag. Nekem tegnap véget ért a szemeszter, megvolt az utolsó deutschsprachige Veranstaltung, tegnap este háromnegyed hatkor véget ért, és számomra ezzel a szemeszter, és a diploma előtti tanulmányok egyetemen-ülős formája is. Nincs több szemináium. (Szakdolgozatok, vizsgák, szigorlatok, meg minden van még, persze, meg gyakorlati év, temérdek vizsgaprédikáció és hasonlók), de igazi, egyetemi, szemináriumi dolog már nincs. Furcsa érzés. A megkönnyebbülés hol dömpingszerűen, hol fokozatosan kerít hatalmába. De mindenképpen kerít! :)

  Hogy miken is vagyok túl? Érdekes és kevésbé érdekes dolgokon... Most belekezdek a mesélésbe, szóval, ha valaki éppen sütés vagy levesfőzés közben van, akkor most keverje meg, meg vegye ki, különben nem fog jóllakni! ;)

  Hétfőn megvolt az olasz vizsga. Februárban kezdtem olaszul tanulni, hirtelen felindulásból. Akkor még egy intenzív kurzus erejéig a franciát is folytattam, de már éreztem, hoyg kezdek alul maradni. Ez nem változott. A franciát hagytam a fancba, és az olaszt folytattam az intenzívkurzus után a szemeszter folyamán is. Lelkes vagyok, még mindig, és ettől a lekesedéstől már csak a grammatikai káosz nagyobb a fejemben, amit ennek a négy hónapnak az anyagmennyisége okozott. A tessini lakótársaimmal persze, rendületlenül próbálkozom, meg hasonló kitartással gesztikulálok is ahhoz, amit mondok, alakul, na! Kezdeti sikereken felbuzdulva, Februárban Velencében jártunk egy itteni kedves magyar kolleginámmal, Mónival. Low-buget utunk remekül sikerült, Velence összes non-turist helyét besétáltuk, és a bakancs-listánknak is eleget tettünk (ilyeneknek, mint a fagyi, a pizza, a lasagna, cipő- és táskavásárlás!, espresso, maszkok és csatornaszag - minden megvolt)! Le voltam nyűgözve ebben a városban, hogy mennyire csúnya minden, annyira, hogy az már szép. Mocsaras, omladozó falak, koszos víz, de mégis, hihetetlen hangulatos, rózsaszín illúziók nélkül. A kínaiak mennyisége is hasonló benyomást keltett! A Rialto tetején még egy kínai németes csoporttársammal is összefutottunk, csak úgy a semmiből, ami inkább ilyesztő volt, mint kellemes, el is szaladtunk mind a ketten, miután észrevettük egymást! :) És az üzletekben, éttermekben, mindenhol ázsiai pincér, eladó, akárki fogadott. Folyamatosan sétáltunk ki az üzletekből, éttermekből, hiszen, ki akarja, hogy Velencében egy rendesen sem olaszul, sem angolul nem tudó pincér szolgálja ki? Tartsatok sznobnak, éppen most ez nem érdekel, de ezt mi nagyon nem szerettük. És szerintem ez nagyon szomorú. Persze, én is külföldi vagyok, és végtelenül hálás mindig az éppen befogadó társadalomnak, de ami Velencében volt, az már ijesztő. Nem túlzok. Ha pont erre vágynánk, Ázsia- vagy Kína-hangulatra (a maszkokról, és a temérdek műanyag bóvliról nem is beszélve), akkor Kínába utaztunk volna és nem Velencébe. Felüdülés volt egy-egy olyan olasz maszkos műhelyre rálelni, ahol a kedves Olasz, sapkás, munkaköpenyes bácsi, ecsetekkel a kezében magyarázta, hogy ezeket a maszkokat ő csinálja, festi, stb... Látni a varrónőket, ahogy épp varrják a karneváli ruhákat... Miért ez a kuriózum? Miért az, ami eredeti? Ami szép, amiben igazi, egyedi munka van, ötlet? Miért borít el minket a műanyag szemét? (És itt jut eszembe az, ami mostanában nagyon foglalkoztat, a ruhák, üzletek, úgy általában... Miért nem tudok akárhol olyan ruhát venni, amit nem kambodzsai gyerekek varrtak a gépek mögött, omladozó házakban, miért nem tudok olyan cuccokat hordani, amik nem kínai műanyagból vannak előállítva?! - Persze, azért igyekszem, keresem, odafigyelek, de mégis erőtlennek érzem a próbálkozást, és leginkább csak gondolkodom erről, szégyelletes és siralmas lenne, ha valaki végignézné a szekrényemet...). Na de vissza Velencébe! Találtunk azér remek helyeket is. Például egy éttermet a város szélén, ahol a tulajbácsi főz, süt, ő csinálja a kenyeret, a pizzatésztát. Angolul nem tudott, de olyan kedves volt, hogy bébi-olasztudásommal, meg a Móni spanyoljával simán elboldogultunk, és hihetetlen 4sajtos pizzát ettünk, csokitortával! (Ajánlom a helyet, ha valaki Velencébe készül, keressen meg az ügyben!)

  Velence után visszazökkentünk a svájci hétköznapokba, és március elején belevágtunk az új szemeszterbe! Idén is sok érdekes dolgot tanultam, sok mindent megértettem, sokmindent nem, de sokminden nagyon elgondolkoztatott! És szerintem ez jó, ezért már megéri elmenni egy szemináriumra, beleolvasni egy könyvbe, stb... Professzor Mathys-szal ismét egymásra találtunk egy szeminárium keretén belül, és leküzdhetetlen hátrányaim (külföldi nő erős akcentussal) ellenére remek szemesztert töltöttünk együtt. Kispróféták volt a félév témája, és sikerült beleválasztanom egy, az ókori prostituícióval foglalkozó témába, erről tartottam kiselőadást. Nem mondom, hogy nem volt érdekes, de  ismét elgondolkodtam, miért is kísérhet engem vajon ez a prosti-dolog végig az ösztöndíj során? (Az Üdvhadsereggel folytatódott a munka a bázeli magyar utcalányok között, jártam fordítani, akár személyesen, akár kiadványokat, liturgiát - mert igen, szerveződnek itt külön prostituáltaknak szóló istentiszteletek is, kontaktbárokban is voltunk megszólítani őket, stb...) És erre még az egyetemen is erről adok elő - továbbra sem értem miért... 
   Mindenesetre, a kispróféták szeminárium nagyon jó volt, sok érdekes cikkel, kis héberezéssel... (Azt is megkaptam a tanártól, hogy milyen érdekes, hogy magyar akcentussal olvasok héberül. Nos, ez nem érdekes, az lenne az érdekes, ha nem így lenne. Aki olvas a sorok közt, az érti, hogy Prof. Mathys kontxtusában ez azt jelentette, hogy „Frau Molnár, maga hibásan olvas héberül.” Nagyon tetszik ez a Frau Molnár megszólítás. Frau Molnár, magának nem pechje volt, hanem nem volt rendesen felkészülve - idézet még tavalyról. Frau Molnár, maga éppen egy gyönyörű hibát vétett. És ilyenek...) Az ószöv. szeminárium mellett kimondottan héberezni is jártam, Frau Jennihez, aki annak a profnak a lánya, aki írta azt a héberkönyvet, amiből én x (azaz 7) éve elkezdtem héberül tanulni. Ez olyan kedves pillangóhatás. Ha egy évvel korábban kezdek bele a lelkész szakba, akkor nincs meg ez az aha-élményem. Frau Jenni szerintem remek tanár. Szövegolvasás volt gyakorlatilag, amit csináltunk, azonnali fordítással és elemzéssel, előkészület nélkül. Az első órán remegtem, mert a néni annyira szigorúan néz, meg beszél, meg létezik úgy egyáltalán az órán, de aztán a félév során már kezdtem megszokni (és felismerni), amikor felszólítja a Frau Molnárt. És a fordításba is bele lehet jönni. A terciae-infirmae igék ragozásába kevésbé, de a németre fordításba igen. Két dologra jöttem rá ezzel kapcsolatban. Egy, hogy mennyire szeretem a hébert, szépnek, érdekesnek, inspirálónak tartom. És valahogy örömmel tölt el az olvasása. A másik pedig, hogy Frau Jenni viszafogott, szigorú, svájci humora és személye máris hiányzik. Neki is minden a fejében van. A nyelvtan, a kivételek, a könyv oldalszámai, egy héber konkordancia... 

   Vajon bárkinek van esélye erre? (Eldöntöttem, hogy az elkövetkezendő negyven évben választ keresek erre. Tovább élni nem hiszem, hogy fogok, de ha mégis, biztos nem leszek beszámítható, de negyven év az nem kevés. Annyi idő alatt elragozhatok még pár erős igét, németül is, meg héberül is, sőt, még olaszul is, nem? ;)) 

  Prof. Mathys meghívott minket kávézni. Nem feltételeztem róla ilyen gesztust -irónia nélkül mondom. Kedves volt. És pont sütött a nap. Ilyen nagyon kevés van Bázelben. Mármint napsütés. Emlékszem, április végén volt egy-két kánikula nap, aztán megint jött a tél. Mindieg nagyon hideg van, esik az eső, szürke az ég. Kifordult magából az itteni időjárás. Mégha egy kicsit olykor fel is melegszik, egy jártas Game of Thrones - fan nem felejti: Winter is coming! Ez Bázelben nagyon igaz. Ha meleg is van, ne éld bele magad, a tél közeleg! Néha nem tudom eldönteni, hogy ez jó vagy rossz. Persze, hogy nagyon rossz, mert folyamatosan depresszióssá teszi az embert, illetve felerősíti a hajlamot. Az enyémet biztos. Másrészt meg, így nem kötődöm annyira a városhoz. Amint kisüt a nap, máris honvágyam van Bázel után. És amint kisüt a nap, tele lesz a Rajna-part, és hihetetlen jó ott sétálni, ülni, gondolkodni, aludni, olvasni. Olyankor gondolom, hogy akár itt is tudnék élni. Ezek pedig veszélyes gondolatok. Aztán jön a jégeső, és rögtön hazavágyom :). 

   Amúgy, leszámítva a mindig keletkező nehézségeket, bosszússágokat, szomorúságokat, nagyon jól érzem magam itt. Úgy érzem, hogy már ismerem a várost, az egyetemet, az embereket, a boltokat, a szokásokat, a mindennapi élet rutinját, egy kicsit a svájci mentalitást is. Kicsit olyan, mintha ide tartoznék. És ez biztosan igaz is valahol. Hiszen az odatartozásnak nem mások a kritériumai vagy ismérvei, mint amiket elmondtam, nem? És ez jó érzés. Néha már a svájci német után sem kell visszakérdeznem, néha. Kis lépés nekem, még kisebb az emberiségnek, de lépés. 
   Nemrég volt egy éneklős est a közeli gyülekezetben. Éneklés és evés, ez volt a mottó és a program. Sokmindent énekeltünk, időnként zongoráztam is hozzá. Spirituálékat, korálokat, amcsi cuccokat, de ami még jobb: svájci népdalokat. Kívánságműsor volt, és volt olyan népdal, amit én kértem :D Jópofa, nem? Mert voltak, amiket már korábbról ismertem, és megszerettem. A svájci népdalok kicsit melankólikusak, szomorúak, talán még akkor is, amikor vidámak. Egy körben ültünk a templomban, férfitöbbségben! és szerintem szépen énekeltünk. Nagyon élveztem az estét. 

   Ez a furcsa dialektus számomra olyan különlegessé teszi a svájciakat. Olyan eredetivé. A hraccsolással, meg kis „vidékiességgel”, a sajtmániával, stb... Szívbezárható hely ez, méginkább szívbezárható emberekkel! 

   Sokféle gyülekezeti alkalmat, programot látok itt. Remélem emlékezni fogok rájuk akkor is, amikor majd én kerülök oda, hogy megvalósítsak ilyeneket egy közösségben. És igen, ezzel az átvezető mondattal kívántam bevezetni a nagy újságot: Budahegyvidéken leszek gyakorlati éves! Aminek nagyon örülök. Nagyon várom a munkát, a dolgozást, a gyakorlati dolgokat a sok elméleti tanulás után. Persze folyamatosan gyülekezetekben mozgok (rendszeresen kántorizálok a nemzetközi gyüliben, prédikálok az itteni magyar gyülekezetekben - egy hónapja még Münchenben is voltam helyettesíteni), de valahogy, mégis határozottan megvannak a diák-körvonalaim. Szeptembertől talán ez megváltozik. Izgalommal tölt el ez a változás! Várom. A többi változást is. Itt már elkezdődtek a búcsúzkodások, akikkel már „tuti nem találkozunk többet”, azokkal is azt mondjuk, reméljük még majd valamikor találkozunk. Hja. Ki tudja. Szóval már elindult a búcsúfolyamat, és ez hamarosan költözést jelent haza. De hova? Hol a haza? Hol az otthon? Bérre először, aztán augusztus végén Pestre. Aztán egy év múlva megint valahova. Tamási Áron és a Zsidó levél feszültségében érzem magam már régóta, és úgy tűnik ebben a kettősségben élem majd a közel- és valami azt súgja, a távolabbi jövőmet is. Már nem ejt kétségbe. 

(Majd még írok erről a félévről. De ez most ennyi.)

please wait... loading... 2o13....

Kedvesek...

   „Kedv, remények Lillák”, kinek Isten hozott, kinek Isten véletek, döntse el ki-ki maga melyik szerencsés csoportba tartozik! Én mindenesetre újra Svájcban, így ennek az országnak és az ittenieknek nem sok választásuk van, de eddig talán egészen jól kijövünk! ;) Elég régen vetemedtem írásra, ami anya szerint azokban a periódusokban esik meg, amikor annyira nem mennek jól a dolgok. Szerencsére szerencsém volt őt személyesen megnyugtatni a Karácsony alatt, hogy minden rendben, még akkor is, ha néha nem. És most mgint írok, aminek elég sok oka lehet, pl: túléltük a Karácsonyt, ha már mindenképpen keresni akarunk valamit... 

   Nos, eltelt a múlt szemeszter, tanügyileg minden meglett, bár professzor Mathys nem hazudtolta meg magát, és nagy homályok közt támasztott követeléseire egy „elegendőt” sikerült elímélezni nekem akkád téren nyújtott teljesítményemre vonatkozóan, aminek minden panasz nélkül mondom, örülök! A decemberhez hozzá tartoznak még az utolsó előadások mellett a kulináris teljesítmények, a baráti csokifondüzés mellett a karácsonyi vacsi is mély nyomott hagyott, amire kidekoráltam kb 6o gondosan meghajtogatott harmónikaszalvétával és apróra vágott csillagokkal a karácsonyi asztalt. Ennek előzményeként el kellett viselnem sok svájci bajtársam svájcian kedves megjegyzéseit, hogy, „a kutya rúgja meg, hogy neked van időd december közepén ilyenekre”, aztán meg persze könnyek között törölték zsíros lepénylesőiket a szalvétáimba, hogy milyen szépek lettek, na mindegy, „mir isch glich”, mondom én ékes dialektusommal. A vacsit egyébkétn egy török néni főzte, török módon, török ízűen...  Rogyásig ettük magunkat, miközben a háziak 5oo éves, freskókkal dekorált falait bámultuk, majd jót mulattunk az angyalkás játék leleplezésén (anonym ajándékozás), majd karácsonyi énekeket énekeltünk, zongoráztunk, szaxofonoztunk, ja, és betoltuk azt a sok sütit, mit ki-ki összeművészkedett, drágán megspórolt szabadidejében. Ezek után az események után feltuszkoltam magam a repülőre, és ihaj-csuhaj, már Budapesten is voltam, ahol, miután kb. Pécelről begyalogoltam a Terminálba, és miután megtudtam a magyar üzenetrögzítőmről, hogy egy szemeszternyi adósságom van az egyetemen, ezek közepette kibe botlok a csomagkiadásnál, hát drága édesapámba, akinek németországi gépe épp, hogy pár percel előzte be a svájci fapadost, mindegy, lényeg. hogy apa már várt :) meg anya, és Bodó is, ja nem, az Máté volt ;) (Csak hogy mindenki tisztán lásson, Bodó a kutyánk, Máté az öcsém.)

   Na, és miután a zöldfolyosó végén igazi magyar földre léptem, onnantól kezdve szerintem teljesen átlagos, rohanós, kicsit punnyadós, zsúfolt, túlterhelt, főzős, vendégvárós, sokatevős, barátokkal összefutós-




-blabla, sztenderd időszakom volt otthon... kedves volt, jó volt, de elengedhető még egy szemeszternyi Svájc erejéig! :)

   Bázelbe visszatérve, pedig, a farkasordító hideg mellett nem kisebb programot szerveztek a tiszteletünkre a helyiek (Magyar különítmény:  a Zsófi, a Gábor, meg én), mint a Múzeumok éjszakáját! 


   





Szóval, kis füstöltszalonnás rizottó után nekivágtunk a bázeli kultúrának. És ismét betévedtünk a Játékmúzeumba (igen, tudom, én ott már voltam, de biza' mondom, bárkivel elmegyek még százszor is...  annyi macit életemben nem láttam összesen, mint ott...), 







ahol az alap játékok, és az exra szalvéták mellett egy nénit is láttunk egy kirakatban, aki órrriási papírdarabokból embereket gyűrt. Hihetetlen menő. Ugye?

    

   Ezenkívül, az Old Timer villamos elrepített minket a Kunstmúzeumba is, ahol szuperhaszontalan tárgyakból saját műalkotást készítettünk, egy alumíniumvirágot, piros bibével,  és erről papír alapú megörökítést is kaptunk. Bent még Manet, Monet, és további P és R betűvel kezdődő zsenialitások különböző érákból. Persze, Itt is kitettek magukért a múzeumosok a fessük-fehérre-a-falat-és-köpjünk-rá szintű modern művészeti alkotásokkal, de Picasso mellett annyira nem reklamáltunk. Az udvaron, jég, zene, forralt bor, életveszély és jókedv uralkodott. 

George nemcsak a múzeumok éjszakáján látható, azonban örökkévaló szemlélődésre érdemes... Nos, mi megszemléltük, és dícsértük az Alkotó keze munkáját.... 

   Sajnos Mr. Clooney nem jöhetett velünk tovább, így nélküle szálltunk hajóra, hogy az éjszaka közepén megtapasztaljuk a Rajnán, milyen is lehetett fagyhalál közelében a Titanicon. Hideg. De a város mégis szép, a folyó közepéről teljesen más, nyilván, mint a két oldaláról...

Éjszaka még a Münsterbe is benéztük, ahol lelkesen koncerteztek, de a hideg hallhatóan szegény trombitáson is kifogyott. Ebben a szép, és  jóhangzású templomban, ma (azaz 27-én) egy későreneszánsz mester, Giovanni Paolo Cima máriás vesperáját hallgattam (Vespro della Beata Virgine), egy nagyon jó kis együttes előadásában, mindenféle furcsa hangszerekkel, szoprán férfiakkal... 

   Hadd meséljek még kicsit... A héten, meghívást kaptam egy svájci otthonba. Nagyon értékeltem, mert nem kapok azért ilyen lehetőségeket minden nap. Egy idősebb házaspárhoz mentem. A feleséget ismerem a soknyelvű gyülekezetből, gyakran helyettesítem őt a zongoránál. Egy nagyon kedves, inkább magas, mint széles házban lakik Anna Barbara és Urs a Rajna partján. Gesztenyepüré, an-franszé: Vermicelles várt, és egy nagyon világos, kályhás-meleg tetőtér, hatalmas zongorával, világos színekkel. A közös beszélgetés, atlasznézegetés után pedig Urs, a hobbizongorista matematikus játszott, miközben mi Anna Barbarával tovább beszélgettünk. Nagyon jól esett. Ők gondoskodtak a jövő heti művelődésemről is, valami bécsi klasszikus zongoraestre kaptam két jegyet, csak úgy, ajándékba. Megköszöntem. A közeli ázsiai szuperleárazott üzletben pedig annyi gránátalmát vettem, hogy életem végégig hámozhatom ki azokat a magokat... Kedves nap volt.

   A héten valahogy megint belebotlottam édesapámba a kikötőben, micsoda véletlen :), ma pedig egy maratoni tandem angol-német-óra, a vespera és némi raclette után új olasz barátnőmmel, Giuliával engedtünk a lábunkban alkalmatlankodó boogie-nak és a bázeli éjszakának. Az akciót „fischen”-nek kereszteltük, de miután kiderült, hogy a svájci tavakban tényleg csak „halak” vannak, igazi, nagy „halak”, bölcsen és a raclette-et letáncolva jöttünk haza.  Che brava!? ;)