sokan kérdezték tőlem, jogosan, köztük olykor énmagam is, hogy miért is jövök vissza Svájcba még mindig? mi dolgom van itt? tulajdonképpen mit is fogok csinálni itt? nos, a dolog komplikált - mi nem az?! de szívesen elmondom...
az egy kérlelhetetlenül biztos tény volt, hogy május 31-én véget ér az egyetemi karrierem a Bázeli Egyetemen, ami azt jelentette, hogy gyakorlatilag már június elsején szedhettem volna a sátorfámat, hisz nincs több tanulnivaló (még leírni is félelmetes). de akkor még nagyon bennem volt, hogy hát a többiek még itt lesznek egész sokáig, a „barátaim”, és hogy persze, Svájc, Olaszország, Párizs, hát minden itt van egy köpésre, utazni kell! az első rendezőelvű esemény Zsó esküvője volt, amire nyilván haza akartam menni, de gondoltam, utána még visszajövök, és a július végéig tartó ösztöndíjas időszakot nagyon kihasználom, így vettem meg az oda-vissza repjegyeket. ebben a döntésben az éves kéntorképző tanfolyam nem volt betervezve, gondoltam, nem nagy dolog, egyszer kihagyom. nem hagytam ki. és ez volt a 18. zsinórban, és különben is, vissza tekintve több, mint kár lett volna kihagyni. szóval ez volt a második hazaút apropója. a harmadik tényező, az a müncheni magyar gyülekezetben a vendégszolgálatok/helyettesítések lehetősége volt, akkor még bizonytalan, de elég biztos ahhoz, hogy Fót után visszfelé is legyen jegyem. a hazaút nagyon sokáig nyitva volt. végül, időben, kérdés, hogy kinek megfelelő időben, közölték velem, hogy a júliusi alkalmak Münchenben beteltek.
így maradt két hetem, itt Bázelben, hogy nagyon régóta először, igazán és csakis azt csináljak, amit akarok, és így is teszem...
az első pár nap egyik felfedezése volt, hogy itt most tényleg nyugalom és béke van. és ez nem egy „jó vagy rossz” szembeállítás azokkal a helyekkel, ahol hangzavar, sietség, stb. van, hanem a szavak igazi egyértelműségében, nyugalom és béke. és idő. van időm, egyrészt aludni. nemcsak egy ellopott fél délután, vagy egy átaludt szombat délelőtt. van idő aludni bármikor. nagyon sokat aludtam. és a délutáni alvás után ugyanúgy kimerülten estem be tízkor az ágyba, magam sem értettem, mert ez már több volt a lustaság állandó alvásigényétől. talán tényleg nem lusta voltam, csak fáradt, és most van időm aludni, kifogások, ürügyek, lelkiismereti kérdés nélkül. ehhez tartozott még, hogy sokat ültem a Rajna-parton, jó kis színem is lett tőle, ültem és olvastam, mert volt időm, olvasni is. az Utas és Holdvilágot hoztam otthonról, mert még az egyetem elején olvastam én ezt a könyvet, de talán nem is végig, homályos emlékeim voltak arról, hogy mennyire nem értettem, de hogy majd egyszer biztosan megértem. most azt hiszem értem. és ott, a folyóparton, délutánonként, esténként, a tűző, de mégsem bántó napsütésben, a várossal szemben, emberek között, mégis teljes egyedüllétben, történetekkel, arcokkal, gondolatokkal bennem, tervekkel és mégis üresen, ott, akkor nagyon értettem. ennyit tesz hat-hét év...
ennek az önreflektív pár napnak a része volt az is, hogy volt időm főzni, akár túllépni a 4o perces főzés-evés-mosogatás standardot, és kiülni a kertünkbe ebédelni. nagyon szép kertünk van. az első reggel, még szeptemberben, amikor kinéztem az ablakon, azt hittem, hogy valami botanikus kertben ébredtem. és ez most méginkább igaz. a ház falát sűrűn futja tele a lila akác, ami már elvirágzott, de levelei vannak bőven, meg még más hasonló futúkedvű növények is ágaskodnak, lógnak, szólő-alakú, bogyós dolgok is az ablakomon, például. van egy fügefánk, ami terem, igaz hogy a tél közepén jutott eszébe, így megfagyott rajta az összes füge, de van, és most zöld és él. és persze rózsakert, fűszernövényes ágyás a falak tövében, más, azonosíthatatlan bokrok, hátul nagy fák, ilyen-olyan zöldnövények, kerti asztalok, napernyők, hektárnyi medvehagymás, miegymás...
éreztem, hogy pár napra szükségem van, hogy összeszedjem magam, kiélvezzem ezt a különleges állapotot, de utána úgy döntöttem, utazni fogok, mert volt bennem némi belső, de egy nagy adag külső „kényszer” is, hogy ha én már itt vagyok, akkor pedig menni kell... egy reggel elindultam Luzernbe. gondoltam, talán maradtam volna otthon, vagy a Rajna-parton, vagy valami, minek kellett a nyugalmamat megbolygatni, de amikor elindult a vonat, megbizsergett a gyomrom. nem olyan első-csókszerűen, mondjuk olyan harmadik-csókszerűen. mert menni jó, nagyon jó. gyönyörű volt az idő is, sütött a nap, és Bázel után negyed órával a svájci hegyek, dombok, erdők, mindenek is nagyon szépek voltak. élénk zöld és élénk sárga, meg élénk kék, élénk minden... és Luzern is hasonlóan élénk, és szép volt. de egyszer csak rámtört, hogy ebből ennyi elég volt és hazajöttem. és azóta még próbáltam tervezgetni, de egyre inkább rájöttem, én egyedül nem akarok utazgatni többet. biztos vagány lenne elmenni pár napra egyedül Párizsba, de egyszerűen nem akarok. Tessinbe akartam még menni, de a barátok vagy nem érnek rá, vagy nem rugalmasak eléggé, vagy tanulnak, vagy akármi, de a lényeg, hogy nem elérhetőek. és igazán ez sem szomorú vagy rossz, ez egy helyzet, és én ezt elfogadom, és nem megyek sehova, hanem maradok Bázelben. akartam folytatni, hogy majd olvasok a Rajna-parton, és hasonlók, de valahogy annyi meghívás és program jött össze, mert a barátok helyben azonban élnek és elérhetők. és nagyon sok étkezés köré szervezett alkalom, grillezés, vacsorák, stb alakul... és mintha minden visszaállt volna régi kerékvágásba. pedig én ezt a visszaállást nem mostanra terveztem, ebből a kerékvágásból pedig még annyira nem kérnék, de valahogy történik, és a barátaimat, ismerőseimet nagyon szívesen látom újra, talán utoljára...
a prostituáltaknál is voltam tegnap, illetve a szervezetnél, amelyik velük foglalkozik, ebédet osztottunk megint, és után elkísértem két nőt egy HIV- és szifilisz-vizsgálatra. nagyon féltek. nekem nem nagyon jutott el az értelmemig, hogy ez csak egy szúrás az ujjon és ennyi, de mégis nagyon nyugtattam őket, hogy semmiség lesz. eszembe sem jutott, hogy mi van akkor, ha a tesztjük pozitív. nem volt az, egyiknek sem. viszont a kérdőív, a munkájukkal kapcsolatban, illetve összefüggésben a megbetegedéssekkel, az sokkoló volt. az én sokkom igazából már ebéd után kezdődött, amikor az egyikük mondta, hogy nemrég született kisbabája, két hónapja, ő otthon van, Magyarországon, ő meg itt, dolgozik. ezek után már nem is lelkileg, hanem gyomorilag sokkoltak a kérdések, amiket fordítanom kellett nekik: nőként született-e? csak férfiakkal, vagy nőkkel vagy transzszexuálisokkal is dolgozik? közösült-e óvszer nélkül drogot fogyasztó kliensekkel? (az egyik válasz erre az volt, hogy hétvégente szinte csak azok jönnek, de persze óvszer az mindig van) került-e valaha sperma a szájába olyantól, aki drogot fogyasztott vagy akiről tudja hogy hiv-fertőzött? (jó kérdés) használ szexuális segédeszközöket munka közben? (itt már éreztem, hogy nyelvi készségeim határait feszegetjük) valamint, hogy mikor és hány olyan alkalom történt, amelyek után elképzelhető, hogy megkapta ezeket a betegségeket? (szókincsbővítés: Kondompanne) és hogy érzékeltek-e bármit a következő tünetekből...? (és itt el lehet elképzelni mindent, kívül, belül). az első nőnél egészen zavarban voltam, amikor ezeket a kérdéseket feltettem neki magyarul. jaj, meg hogy van-e kapcsolatuk, igen, az egyik házas, és hogy a partner biztosan nem hiv-fertőzött-e, otthon gumi nélkül csinálják-e? stb... vártam, hogy a nő mikor küld el a francba, hogy ilyeneket kérdezek tőle (illetve fordítok neki, mert a válasz engem érdekelt a legkevésbé), de meg voltak ijedve, még akkor is. a másik nő nem nagyon értette a kérdéseket, neki magyarázni is kellett...
a terv szerint, ha nem megyünk ezekre a tesztekre, akkor ezeknek a nőknek, magyarul, az Üdvhadsereg munkatársával egy kis áhitatot tartottunk volna arról, hogy minden nő egy gyöngyszem. de nekik nem volt sok idejük, és inkább a tesztet akarták megcsináltatni, azért a szemléltető gyöngyöt és a meditációt hozzá odaadtuk nekik. kicsit nevetségesnek érzem a dolgot, ugyanakkor teljes komolysággal hiszem, hogy nem lehetetlen, hogy valakit megszólít egy ézsaiási mondat, még akár egy ilyen helyzetben is. „ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak...” kemény sorsok, kemény életek...
