„azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne” - és vajon mitől vagyunk otthon?

   Január és Május közt, mondjuk, ha Január végétől számolom Május végéig, akkor négy hónapnyi idő van. Ez megítélés kérdése, hogy sok vagy kevés, bagatell próbálkozás. Természetesen rengeteg minden történt, bizonyára nemcsak velem, hanem veletek is, akik a blogot olvassák, és azokkal is, akik nem olvassák. Mert az élet történik, és az a különös, hogy mégis egy „szempillantásnak” tűnik visszatekintve mondjuk Januárg, és visszaolvasva az itt leírt januári eseményeket. Ilyenkor értem a zsoltáros kifejezését a szempillantás alatt ellibbenő életről, de olykor nem, amikor mondjuk pár napot kell várnom a hazautazásig (időszakos, nem végleges), vagy mondjuk a reptéren várni a beszállásra. Itt még nem tartok, de a várakozás már nagyon intenzív. Hétfőn repülök haza. Remek! 

   Hasonló időmegállás tapasztalható az egyetemen, mondjuk a vizsgák előtt. Ez ugye most nagyon aktuális a diákoknak, vizsgaidőszak. Nos, Drágák, hetykén, és nem kicsit megkönnyebbülve, (a részvétnek azért csekély szikrájával) mondom, hogy én készen vagyok. Kivételesen nem szellemileg vagy lelkileg, hanem tanulmányilag. Nekem tegnap véget ért a szemeszter, megvolt az utolsó deutschsprachige Veranstaltung, tegnap este háromnegyed hatkor véget ért, és számomra ezzel a szemeszter, és a diploma előtti tanulmányok egyetemen-ülős formája is. Nincs több szemináium. (Szakdolgozatok, vizsgák, szigorlatok, meg minden van még, persze, meg gyakorlati év, temérdek vizsgaprédikáció és hasonlók), de igazi, egyetemi, szemináriumi dolog már nincs. Furcsa érzés. A megkönnyebbülés hol dömpingszerűen, hol fokozatosan kerít hatalmába. De mindenképpen kerít! :)

  Hogy miken is vagyok túl? Érdekes és kevésbé érdekes dolgokon... Most belekezdek a mesélésbe, szóval, ha valaki éppen sütés vagy levesfőzés közben van, akkor most keverje meg, meg vegye ki, különben nem fog jóllakni! ;)

  Hétfőn megvolt az olasz vizsga. Februárban kezdtem olaszul tanulni, hirtelen felindulásból. Akkor még egy intenzív kurzus erejéig a franciát is folytattam, de már éreztem, hoyg kezdek alul maradni. Ez nem változott. A franciát hagytam a fancba, és az olaszt folytattam az intenzívkurzus után a szemeszter folyamán is. Lelkes vagyok, még mindig, és ettől a lekesedéstől már csak a grammatikai káosz nagyobb a fejemben, amit ennek a négy hónapnak az anyagmennyisége okozott. A tessini lakótársaimmal persze, rendületlenül próbálkozom, meg hasonló kitartással gesztikulálok is ahhoz, amit mondok, alakul, na! Kezdeti sikereken felbuzdulva, Februárban Velencében jártunk egy itteni kedves magyar kolleginámmal, Mónival. Low-buget utunk remekül sikerült, Velence összes non-turist helyét besétáltuk, és a bakancs-listánknak is eleget tettünk (ilyeneknek, mint a fagyi, a pizza, a lasagna, cipő- és táskavásárlás!, espresso, maszkok és csatornaszag - minden megvolt)! Le voltam nyűgözve ebben a városban, hogy mennyire csúnya minden, annyira, hogy az már szép. Mocsaras, omladozó falak, koszos víz, de mégis, hihetetlen hangulatos, rózsaszín illúziók nélkül. A kínaiak mennyisége is hasonló benyomást keltett! A Rialto tetején még egy kínai németes csoporttársammal is összefutottunk, csak úgy a semmiből, ami inkább ilyesztő volt, mint kellemes, el is szaladtunk mind a ketten, miután észrevettük egymást! :) És az üzletekben, éttermekben, mindenhol ázsiai pincér, eladó, akárki fogadott. Folyamatosan sétáltunk ki az üzletekből, éttermekből, hiszen, ki akarja, hogy Velencében egy rendesen sem olaszul, sem angolul nem tudó pincér szolgálja ki? Tartsatok sznobnak, éppen most ez nem érdekel, de ezt mi nagyon nem szerettük. És szerintem ez nagyon szomorú. Persze, én is külföldi vagyok, és végtelenül hálás mindig az éppen befogadó társadalomnak, de ami Velencében volt, az már ijesztő. Nem túlzok. Ha pont erre vágynánk, Ázsia- vagy Kína-hangulatra (a maszkokról, és a temérdek műanyag bóvliról nem is beszélve), akkor Kínába utaztunk volna és nem Velencébe. Felüdülés volt egy-egy olyan olasz maszkos műhelyre rálelni, ahol a kedves Olasz, sapkás, munkaköpenyes bácsi, ecsetekkel a kezében magyarázta, hogy ezeket a maszkokat ő csinálja, festi, stb... Látni a varrónőket, ahogy épp varrják a karneváli ruhákat... Miért ez a kuriózum? Miért az, ami eredeti? Ami szép, amiben igazi, egyedi munka van, ötlet? Miért borít el minket a műanyag szemét? (És itt jut eszembe az, ami mostanában nagyon foglalkoztat, a ruhák, üzletek, úgy általában... Miért nem tudok akárhol olyan ruhát venni, amit nem kambodzsai gyerekek varrtak a gépek mögött, omladozó házakban, miért nem tudok olyan cuccokat hordani, amik nem kínai műanyagból vannak előállítva?! - Persze, azért igyekszem, keresem, odafigyelek, de mégis erőtlennek érzem a próbálkozást, és leginkább csak gondolkodom erről, szégyelletes és siralmas lenne, ha valaki végignézné a szekrényemet...). Na de vissza Velencébe! Találtunk azér remek helyeket is. Például egy éttermet a város szélén, ahol a tulajbácsi főz, süt, ő csinálja a kenyeret, a pizzatésztát. Angolul nem tudott, de olyan kedves volt, hogy bébi-olasztudásommal, meg a Móni spanyoljával simán elboldogultunk, és hihetetlen 4sajtos pizzát ettünk, csokitortával! (Ajánlom a helyet, ha valaki Velencébe készül, keressen meg az ügyben!)

  Velence után visszazökkentünk a svájci hétköznapokba, és március elején belevágtunk az új szemeszterbe! Idén is sok érdekes dolgot tanultam, sok mindent megértettem, sokmindent nem, de sokminden nagyon elgondolkoztatott! És szerintem ez jó, ezért már megéri elmenni egy szemináriumra, beleolvasni egy könyvbe, stb... Professzor Mathys-szal ismét egymásra találtunk egy szeminárium keretén belül, és leküzdhetetlen hátrányaim (külföldi nő erős akcentussal) ellenére remek szemesztert töltöttünk együtt. Kispróféták volt a félév témája, és sikerült beleválasztanom egy, az ókori prostituícióval foglalkozó témába, erről tartottam kiselőadást. Nem mondom, hogy nem volt érdekes, de  ismét elgondolkodtam, miért is kísérhet engem vajon ez a prosti-dolog végig az ösztöndíj során? (Az Üdvhadsereggel folytatódott a munka a bázeli magyar utcalányok között, jártam fordítani, akár személyesen, akár kiadványokat, liturgiát - mert igen, szerveződnek itt külön prostituáltaknak szóló istentiszteletek is, kontaktbárokban is voltunk megszólítani őket, stb...) És erre még az egyetemen is erről adok elő - továbbra sem értem miért... 
   Mindenesetre, a kispróféták szeminárium nagyon jó volt, sok érdekes cikkel, kis héberezéssel... (Azt is megkaptam a tanártól, hogy milyen érdekes, hogy magyar akcentussal olvasok héberül. Nos, ez nem érdekes, az lenne az érdekes, ha nem így lenne. Aki olvas a sorok közt, az érti, hogy Prof. Mathys kontxtusában ez azt jelentette, hogy „Frau Molnár, maga hibásan olvas héberül.” Nagyon tetszik ez a Frau Molnár megszólítás. Frau Molnár, magának nem pechje volt, hanem nem volt rendesen felkészülve - idézet még tavalyról. Frau Molnár, maga éppen egy gyönyörű hibát vétett. És ilyenek...) Az ószöv. szeminárium mellett kimondottan héberezni is jártam, Frau Jennihez, aki annak a profnak a lánya, aki írta azt a héberkönyvet, amiből én x (azaz 7) éve elkezdtem héberül tanulni. Ez olyan kedves pillangóhatás. Ha egy évvel korábban kezdek bele a lelkész szakba, akkor nincs meg ez az aha-élményem. Frau Jenni szerintem remek tanár. Szövegolvasás volt gyakorlatilag, amit csináltunk, azonnali fordítással és elemzéssel, előkészület nélkül. Az első órán remegtem, mert a néni annyira szigorúan néz, meg beszél, meg létezik úgy egyáltalán az órán, de aztán a félév során már kezdtem megszokni (és felismerni), amikor felszólítja a Frau Molnárt. És a fordításba is bele lehet jönni. A terciae-infirmae igék ragozásába kevésbé, de a németre fordításba igen. Két dologra jöttem rá ezzel kapcsolatban. Egy, hogy mennyire szeretem a hébert, szépnek, érdekesnek, inspirálónak tartom. És valahogy örömmel tölt el az olvasása. A másik pedig, hogy Frau Jenni viszafogott, szigorú, svájci humora és személye máris hiányzik. Neki is minden a fejében van. A nyelvtan, a kivételek, a könyv oldalszámai, egy héber konkordancia... 

   Vajon bárkinek van esélye erre? (Eldöntöttem, hogy az elkövetkezendő negyven évben választ keresek erre. Tovább élni nem hiszem, hogy fogok, de ha mégis, biztos nem leszek beszámítható, de negyven év az nem kevés. Annyi idő alatt elragozhatok még pár erős igét, németül is, meg héberül is, sőt, még olaszul is, nem? ;)) 

  Prof. Mathys meghívott minket kávézni. Nem feltételeztem róla ilyen gesztust -irónia nélkül mondom. Kedves volt. És pont sütött a nap. Ilyen nagyon kevés van Bázelben. Mármint napsütés. Emlékszem, április végén volt egy-két kánikula nap, aztán megint jött a tél. Mindieg nagyon hideg van, esik az eső, szürke az ég. Kifordult magából az itteni időjárás. Mégha egy kicsit olykor fel is melegszik, egy jártas Game of Thrones - fan nem felejti: Winter is coming! Ez Bázelben nagyon igaz. Ha meleg is van, ne éld bele magad, a tél közeleg! Néha nem tudom eldönteni, hogy ez jó vagy rossz. Persze, hogy nagyon rossz, mert folyamatosan depresszióssá teszi az embert, illetve felerősíti a hajlamot. Az enyémet biztos. Másrészt meg, így nem kötődöm annyira a városhoz. Amint kisüt a nap, máris honvágyam van Bázel után. És amint kisüt a nap, tele lesz a Rajna-part, és hihetetlen jó ott sétálni, ülni, gondolkodni, aludni, olvasni. Olyankor gondolom, hogy akár itt is tudnék élni. Ezek pedig veszélyes gondolatok. Aztán jön a jégeső, és rögtön hazavágyom :). 

   Amúgy, leszámítva a mindig keletkező nehézségeket, bosszússágokat, szomorúságokat, nagyon jól érzem magam itt. Úgy érzem, hogy már ismerem a várost, az egyetemet, az embereket, a boltokat, a szokásokat, a mindennapi élet rutinját, egy kicsit a svájci mentalitást is. Kicsit olyan, mintha ide tartoznék. És ez biztosan igaz is valahol. Hiszen az odatartozásnak nem mások a kritériumai vagy ismérvei, mint amiket elmondtam, nem? És ez jó érzés. Néha már a svájci német után sem kell visszakérdeznem, néha. Kis lépés nekem, még kisebb az emberiségnek, de lépés. 
   Nemrég volt egy éneklős est a közeli gyülekezetben. Éneklés és evés, ez volt a mottó és a program. Sokmindent énekeltünk, időnként zongoráztam is hozzá. Spirituálékat, korálokat, amcsi cuccokat, de ami még jobb: svájci népdalokat. Kívánságműsor volt, és volt olyan népdal, amit én kértem :D Jópofa, nem? Mert voltak, amiket már korábbról ismertem, és megszerettem. A svájci népdalok kicsit melankólikusak, szomorúak, talán még akkor is, amikor vidámak. Egy körben ültünk a templomban, férfitöbbségben! és szerintem szépen énekeltünk. Nagyon élveztem az estét. 

   Ez a furcsa dialektus számomra olyan különlegessé teszi a svájciakat. Olyan eredetivé. A hraccsolással, meg kis „vidékiességgel”, a sajtmániával, stb... Szívbezárható hely ez, méginkább szívbezárható emberekkel! 

   Sokféle gyülekezeti alkalmat, programot látok itt. Remélem emlékezni fogok rájuk akkor is, amikor majd én kerülök oda, hogy megvalósítsak ilyeneket egy közösségben. És igen, ezzel az átvezető mondattal kívántam bevezetni a nagy újságot: Budahegyvidéken leszek gyakorlati éves! Aminek nagyon örülök. Nagyon várom a munkát, a dolgozást, a gyakorlati dolgokat a sok elméleti tanulás után. Persze folyamatosan gyülekezetekben mozgok (rendszeresen kántorizálok a nemzetközi gyüliben, prédikálok az itteni magyar gyülekezetekben - egy hónapja még Münchenben is voltam helyettesíteni), de valahogy, mégis határozottan megvannak a diák-körvonalaim. Szeptembertől talán ez megváltozik. Izgalommal tölt el ez a változás! Várom. A többi változást is. Itt már elkezdődtek a búcsúzkodások, akikkel már „tuti nem találkozunk többet”, azokkal is azt mondjuk, reméljük még majd valamikor találkozunk. Hja. Ki tudja. Szóval már elindult a búcsúfolyamat, és ez hamarosan költözést jelent haza. De hova? Hol a haza? Hol az otthon? Bérre először, aztán augusztus végén Pestre. Aztán egy év múlva megint valahova. Tamási Áron és a Zsidó levél feszültségében érzem magam már régóta, és úgy tűnik ebben a kettősségben élem majd a közel- és valami azt súgja, a távolabbi jövőmet is. Már nem ejt kétségbe. 

(Majd még írok erről a félévről. De ez most ennyi.)