először afrikában

„Tömény romantika, imádlak, Afrika-a- a.a.” Laár András 84-es klasszisa menthetetlenül feltör, ha Afrikáról van szó. A kontinensről, néha az az érzésem, hogy úgy beszélünk, mint egy nagy országról. Erős sztereotípiákban gondolkodunk, me- leg színek, naplemente, elefántok, zebrák, gyöngyökbe öltözött, vagy nem öltözött, táncoló emberek jutnak eszünkbe. Egy lassabb, nyugodtabb élet, az „african time”, ami találkozási, kezdési időpontok körülbelüli paramétereit jelzi csak... A történet most a száraz, szikes Namíbiában játszódik, Afrika déli részén, ahol vörös a sivatag homokja, makalani fák alatt hűsöl az ember és namib sörrel figyeli a naplementét.

 Ugyanott, ahol kilencven százalékban keresztények az emberek, nyolcvan százalékban evangélikusok, és ehhez kapcsolódóan nagy százalékban fehérek is. Az európai ember nyomai nemcsak a templomokban lát- szanak, hanem a főváros luxusnegyedeinek és Katatura szegény, minimumszínvonalú területeinek kontrasztjában is. 

Dolgozni és nem nyaralni jöttem ide, mégis, azt kívánom, bárcsak magamra húzhatnám valahogyan a feketék bőrét és elvegyülhetnék az emberek között, mint Mátyás az álruhájában, hogy belelássak az életükbe, a gondolataikba...

A képen táncosok láthatók (a két szélen) Namíbiai északi részéről. A szegénység elleni közdelem témájában tartott konferenciára érkeztek, hogy dobbal, tánccal fogadják a namíb miniszterelnököt!

Namíbiában, Windhoekban a Lutheránus Világszövetség (LVSZ) nagygyűlésének bizonyos részeit szervezzük a társaimmal. A világ minden tájáról vagyunk a csoportban: Amerikából, Canadából, Argentíniából, Malájziából, Tanzániából, Németországból, Svédországból, Finnországból, Namíbiából és Magyarországról.

Már másfél éve dolgozunk együtt a 2o17-es májusi nagygyűlés istentiszteleti életén, bibliai tartalmán, és az LVSZ Reformáció- megemlékezésének kialakításán a nagy- gyűlés keretein belül. Gyakorlati kérdések mellett bibliai történetekkel foglalkozunk, illetve énekeket gyűjtünk, válogatunk. Lelkészek, egyetemi tanárok, egy- házzenészek vagyunk együtt, és ami talán leginkább összeköt bennünket Afrikával az az éneklés, éneklő, zeneszerető csoport vagyunk, ahogyan a namíbiai kereszténység is éneklő egyház.

Namíbia lakossága kevesebb, mint 2,5 millió, Windhoekban kb. 230.000 ember él, kicsit több, mint mondjuk Debrecenben.
Windhoek akár egy európai város is lenne, de a túristáknak kipakolt piac jelzi, hol is vagyunk!

 Itt éppen a himba törzs tagjai feküdtek ki a kerámiák közé a jó üzlet reményében!

Vasárnap a bizottságunk minden tagja más- más gyülekezetben vett részt istetiszteleten. Már reggel, a kísérőinkkel való találkozás során tapasztaltuk, hogy más itt az élet, mint „otthon”, kinek-kinek. Nincsen itt rohanás, kapkodás - én ezalatt a hét alatt egyetlen fekete embert nem láttam idegesen ide-oda rohangálni. A kísérőink sem kapkodták el az érkezést, de lelkesen, mosolyogva jöttek, hogy megmutassák nekünk, hogyan is ünnepelnek istentiszteletet vasárnaponta!

A városban és Windhoek szegénynegyedében, Kataturában sok evangélikus gyülekezet van, a templomok általában tele vannak, 5-600 ember mindig megtölti a szegényes épületeket, de a városban, nagyobb templomokban van, hogy ezerkétszázan is vannak.

Nem is igazán a számok a

lényegesek, hanem az, ahogyan az én kísérőm is megjegyezte, templomba

járni - a kultúrához tartozik. A svéd kolleganőmmel még

valamire rájöttünk ezzel kapcsolatban, amikor a délutánt Katatura utcáin tötöttük. 

Ahogyan haladtunk a kisbusszal, ámulva próbáltuk feldolgozni, milyen körülmények között élnek itt az emk. Ablak nélküli bádogkunyhóban, szemetes, szennyvíz áztatta udvarokban... Ablakok

nincsenek, mert akkor még
azt a keveset is ellopnák
egymástól, ami van, a me-
leg valami elviselhetetlen
lehet odabent. Állatok nem
kószálnak szabadon, mert rögtön befogásra kerülnek, megeszik őket, ha nincs mást. Az utcák koszosak, szemetesek, porosak, növényzet alig van, ivóvíz is kevés. Arra jöttünk rá, hogy vasárnap templomba menni, szépen felöltözve, és ott tölteni három-négy órát az isten- tiszteleten, az valami felemelő, szép dolog, méltóságot, értelmet ad.
Az istentisztelet, amelyen voltam a Bethel nevű gyülekezetben, damara nyelven ment (csak úgy pattogtak az afrikáták, öröm volt hall- gatni). Az igehirdetést afrikansra is fordította az egyik vezető, ami nagyon közel áll a hollandhoz, német tudással bizonyos szavak felis- merhetőek a sokszoros áttéten keresztül is. Ami először megfogal- mazódott bennem a templomba belépvén, az, hogy ez egy éneklő egyház, fiatalok, idősek egyaránt. A gyerekeknek is csak úgy mozog- tak az arcizmaik, ahogyan daloltak, és amikor hat-hétszáz ember énekel szívből, az valami leírhatatlan, erős élmény. Az istentiszteleten összességében is sokat énekeltünk, de az afrikai keresztény spiritual- itás az offertóriumkor volt tapintható. A perselypént mindenki maga

viszi
ki az oltártér előtt elhelyezett perselyekbe. Kézenfogva vitték a kisgyermeketet is, közben dalolva, táncolva. Egyébként sok
a német gyökerű ének, felismertem és énekeltem az Adjunk hálát az Úrnak korált, a Vezess Jézusunkat, a Jézus én bizodalmamat... Kicsit el-eltérve olykor a megszokott dallamtól, mert kotta nincs az énekeskönyvben, azt úgyis tudják fejből, szívből, igaz a
szöveget is...
Az igehirdetés (Mt 5,38-48), már amennyit a minimális angol fordításból és a gesztusokból összer- aktam, gyakorlati, életközeli volt. Az embereket megérinthette, mert reagáltak, mimikával, szavakkal... 


Az istentisztelet közben bármelyik rész éneklésbe torkollhatott, a zsoltárolvasás, a hirdetések (kb. háromnegyed óra - először azt hittem az az igehirdetés, olyan lelkesedéssel beszélt az a valaki), a prédikáció... Az emberek szépen voltak felöltözve, nagyrészt „H&M-szerű” ruhákban, de voltak asszonyok, akiken hagyományos, damara viselet volt, nagy, színes szoknyák virágokkal, fejkendőkkel...
A konferenciaszevező kis bizottsá- gunk azért találkozott ezúttal Afrikában, hogy megismerjük a kon- ferencia leendő helyszíneit, kicsit belelássunk az itteni keresztények életébe, az egyház életébe, és a namíbiai ember mindennapjaiba. Vasárnap délután ezért felk- erekedtünk, és elindultunk szétnézni.
Megjártuk a Függetlenség Stadiont, ami a vasárnapi nagy reformációi megemlékezésnek egyik lehetséges színhelye, latolgattuk a lehetőségein- ket egy 6-7000 fős istentisztelet meg- valósításához.

Végül a Parlament kertjénél döntöttünk,

ami, hatalmas fái, gyönyörű (Namíbiában nagyon ritka) zöld gyepe mellett szintén nagy kihívás elé állít minket. Több ezer fős szeretetvendégség egy parkban? Reformációi isten- tisztelet? Már csak Jézus hiányzik a Hegyi Beszéd és az Ötezere megvendégelésének történeteiből. Kérdezzük magunktól folyamatosan: „Honnan vegyünk kenyeret, hogy ezek ehessenek?” (Jn 6,5) :) De bízunk benne, hogyha Isten minket külön-külön bőségben, akkor nem

fogunk éhezni majd 2o17-ben ebben a hatalmas közösségben sem!

Nagyon sokat beszélgettünk a szervezői körben erről a megemlékezésről! Hogyan tudnánk tiszteletben tartani ezeket az embereket? Hogyan tudnánk szerényen ünnepelni, de mégis, bőséggel vendégül látni őket? Mert Afrikában egy ilyen alkalomhoz hozzá tartozik a vendéglátás, viszont nincs kultúrája a dobozban összehordott sütiknek... Vajon milyen képet kapnak az egy- házról ezek az emberek rajtunk keresztül, akikkel együtt akarunk emlékezni a Reformáció kezde- teire, világot és embert formáló lényegeire? Hogyan érti ma és adja oda magát a Reformáció Egy- háza az embereknek? ...

A windhoeki Teológia méretei nagyjából hasonlóak a mi Zuglói egyetemünkhöz. Az ottani kollégiumot, udvart és kápolnát el- nézve, mi nagyon hálásak lehetünk az EHE új szárnyáért, és a régiért is, persze, és a zöld, fás udvarunkért!

A konferenciaszervező meetinget az LVSZ teológiai konferenciája követte, melynek nyitóistentisztelete a windhoeki Teológián volt, a szeminárium templomában. Ezen a konferencián még dr. Fabiny Tamással is

„összefutottam” :).


 A maláj kollégám, Michelle, éppen mandarinul énekli azAgnus Deit! :)

A Teológia énekkara:) Felül pedig Zephania Kameeta püspök préédikál... és minden bekezdésnél megszakad a szíve...

Namíbia, Windhoek és az itt lakó emberek megismeréséhez, természetesen, nem elég egy hét. Valami betekintést azonban mégis adott ez az idő abba, hogy hogyan élnek a namíbiai emberek, feketék, fehérek együtt, mégis hatalmas távolságban egymástól, melyet az elmúlt évszázad kibeszéletlen történelme kerít közéjük.

Tavaly ünnepelte az ország függetlenségének 25

éves évfordulóját. Sok minden történet azóta, de a Művészeti Galéria társadalom- és egyházkritikát megfogalmazó alkotásai arról beszélnek, hogy még nagyon sok min - dent kell tenni azért, hogy megbékélés és egyenlőség legyen

Namíbiában....

.




A johannesburgi reptéren pedig már majdnem karácsony

van! :)




Istennek hála minden lehetőségért, amely lehetővé teszi megismerni az embereket szerte a világban, és amelyek segítenek az orrunktól tovább látni! 

KÉTELKEDÉS és KÖNYÖRÜLET Júdás leveléből (UFO 274. old. :)

„Irgalom, békesség és szeretet adassék nektek bőségesen!”

A múltkor, Afrikából hazafele jövet, még a repülőn elkezdtem a készülést a Filemon levélbeli igéről, itthon rájöttem, hogy egy Filippi-textusról kell prédikálnom (Fil - Fil, gondoltam, de igazából Filem - Fil). Úgy tűnik, hogy ezek a kis, egyfejezetes levelek megtalálnak mostanában…

Júdás levele23: „Könyörüljetek azokon, akik kételkednek..”

Kételkedni...

„Módszerének alapjait Descartes az „Értekezés az ész helyes vezetésének módszeréről” című munkájában fejti ki. Eszerint: minden előítéletet kerülve csak azt kell igaznak elismerni, ami tisztán és világosan felfogható („clare et distincte percipere”); a problémákat részekre kell bontani, amennyire csak lehetséges; a legegyszerűbb tárgytól „mintegy fokozatosan” kell a bonyolultabb felé haladni;  a rendszer teljességét felsorolással kell biztosítani… A descartes-i filozófia tulajdonképpeni kiindulópontja a kételkedés. Descartes, módszerének megfelelően, olyan támpontot keres, amely nem vonható kétségbe. Ebből kiindulva kíván azután kényszerű következtetésekkel bonyolultabb, de vitathatatlan igazságokhoz jutni. A hat elmélkedés - „Meditatjones de prima philosophia” - közül az elsőben Descartes a pusztán valószínű „saját összes véleményének megdöntését” tűzi ki célul. Gondolkodásának egész fundamentumát aláássa, és nemcsak az érzéki észlelésben kételkedik, hanem az emlékezet teljesítményében és végül s legevidensebb dolgokban is. „Nem lehet még az is, hogy tévedek, valahányszor a kettőt és a hármat összeadom?” Hiszen lehet, hogy az Isten avagy egy gonosz és fondorlatos szellem, a „genius malignus” az embert mindenben félre akarja vezetni. Descartes végül a kételkedés során beleütközik a legevidensebbe és a kétségbevonhatatlanba: azaz a gondolkodó én létébe. Az ént még a kételkedésben is előfeltételezni kell. „Azt figyeltem meg, hogy mialatt úgy akarnék gondolkodni, hogy minden hamis legyen, mégis szükségszerűen nekem, aki azt gondolta, valaminek lennem kell és mivel észrevettem, hogy az az igazság, hogy gondolkodom, tehát vagyok, oly szilárd és biztos, hogy... a szkeptikusok sem képesek megcáfolni, így el tudom fogadni ezt az igazságot az általam keresett filozófia első elvének.”… (Lábjegyzet: valami sulinetes oldalról)

A kételkedés az intellektus tevékenysége, ennek lelki vetülete a félelem, a bizonytalanság. Az alapigét így értve tehát: könyörüljetek a gondolkodókon, ami nem azt jelenti, hogy ne gondolkodjatok! Kinek kell és kin könyörülni? Akinek a kezében a hatalom van, mert a könyörület mindig hatalom kérdése. 

Sokféle helyzetben fogalmazódnak meg a kérdéseink: pl. orvosi leletek kétésége - vajon túléli? vajon túlélem?; iskolai vizsgák, nyelvvizsgák - vajon meglesz?; pályázatok - vajon megnyertük?; párkapcsolati kérdések - vajon szeret? vajon igazat mond?; létkérdések - vajon létezik? vajon igaz? vajon van utána...?

Vannak dolgok az életben, amik felől nincsenek kétségeink, vagy mert megfelelő mennyiségű, minőségű ismeretünk van vagy mert megfelelő mértékű, mélységű bizalmunk….Van, akiken könyörülhetünk, van, akik könyörülhetnek rajtunk, és milyen kínzó, amikor nem teszik… de van, amivel kapcsolatban nem tudjuk a könyörületünkkel enyhíteni a kétkedő szenvedését, mi magunk is csak könyöröghetünk könyörületért Ahhoz, akinek a kezében a hatalom van…

Júdás levele egy egy lélegzetvételre elmondott, erős képekkel, példákkal megtöltött kemény beszéd. Kicsit fröcsög is. Figyelmeztetés ez, kárhoztatás és a végidők megállapítása. Inti azokat, akik igyekeznek megmaradni hitükben és tisztaságukban, elítél minden „istentelent, akik istentelenül követnek el istentelenségeket” (15. vers). A Jézus Krisztusban hívőket pedig  bíztatja, hogy tartsanak ki Uruk irgalmáig az örök életre.

Édesanyám nemrég azt mondta nekem, hogy ahogyan most változik a világ a népvándorlással, mintha a végidőket élnénk. Akkor azt mondtam neki, hogy hát, sokszor gondolta már ez a világ, hogy a végidőket éli. Azt kellett volna mondanom, hogy , az igazság az, hogy nem tudom, lehet... De az is lehet, hogy a végidők kétezer év óta tartanak, és még ki tudja meddig. 

Júdás a közösséget bomlasztókról beszél: akik megvetik Isten felségét, tagadják Jézus Krisztust, kicsapongó életet élnek, beszennyezik a testüket, stb… Miben is kételkednek az itt említett, körülöttük élő kételkedők? És kiknek kell könyörülni rajtuk? És hogyan kell könyörülni rajtuk?

Hát abban kételkedhetnek, hogy most Jézus Krisztus tényleg „mindjárt” visszatér? Amely napra éberen, készen és tisztán kell várni? Vagy abban, hogy minden, amit az apostolok mondanak az ő haláláról és feltámadásáról, az igaz-e. A könyörület itt a hívő közösség kezében van, hogy megerősítse, ha úgy tetszik meggyőzze a bizonytalanokat.  

Mt 9,11-13: Jézus követésre hívja Lévi Mátét, majd vámszedőkkel és bűnösökkel vacsorázik.

„Meglátták ezt a farizeusok, és szóltak tanítványainak: "Miért eszik a ti mesteretek vámszedőkkel és bűnösökkel együtt?” Ő pedig, amikor ezt meghallotta, így szólt: "Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek.Menjetek, és tanuljátok meg, mit jelent ez: Irgalmasságot akarok, és nem áldozatot. Mert nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem a bűnösöket.”

2Móz 33,13-19 Mózes tele van kétségekkel a pusztai vándorlás során. 

„Ha valóban megnyertem jóindulatodat, ismertesd meg velem a te utadat, hadd tudjam meg tőled, hogy megnyertem jóindulatodat. Nézd, ez a nép mégiscsak a te néped! Az Úr így felelt: Megnyugtat téged, ha az orcám megy veletek? Mózes azt mondta: Ha nem jön velünk a te orcád, akkor ne is vigyél tovább bennünket! Mi másból tudnánk meg, hogy én és a te néped megnyertük jóindulatodat, ha nem abból, hogy velünk jössz? Ez különböztet meg engem és a te népedet minden más néptől a föld színén. Az Úr így szólt Mózeshez: Megteszem ezt is, amiről beszéltél, mert megnyerted jóindulatomat, és név szerint ismerlek… Elvonultatom előtted egész fenségemet, és kimondom előtted az Úr nevét. Kegyelmezek, akinek kegyelmezek, és irgalmazok, akinek irgalmazok.”

Róm 9,14-18: Pál írja: „Mit mondjunk tehát? Igazságtalan az Isten? Szó sincs róla! Hiszen így szól Mózeshez: "Könyörülök, akin könyörülök, és irgalmazok, akinek irgalmazok.” Ezért tehát nem azé, aki akarja, és nem is azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené. Mert így szól az Írás a fáraóhoz: "Éppen arra rendeltelek, hogy megmutassam rajtad hatalmamat, és hogy hirdessék nevemet az egész földön.” Ezért tehát akin akar, megkönyörül, akit pedig akar, megkeményít.”

Jézus szava evangélium Júdás gyülekezetének is, evangélium a vele vacsorázó bűnösöknek, és nekünk is: „irgalmasságot akarok és nem áldozatot” - hogy ne higgyük azt, hogy a mi áldozatunk, a mi folyamatos szélmalomharcunk a „gonosz” ellen változást, hitet hoz. 

Mózesnek azt mondja Isten, hogy „megnyerted jóindulatomat”. Mózes kéreti magát, de engedelmes és nem akar mozdulni sem Isten nélkül, a könyörülő, szabadító Isten jóindulata nélkül.

Pál pedig összefoglalja ezeket: „nem azé, aki akarja, nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené”...

Láttátok az Ádám almái c. filmet? Aki nem, és nem akar némi spoilert, az ugorjon és folytassa INNEN…

Ádám almái: Egy dán vidéki kis templom lelkészéhez, Ivánhoz egy neonáci börtönre ítélt érkezik, Ádám, hogy letöltsön egy bizonyos időt egyházi szolgálatban. Egy magas, izmos, kopasz, szótlan, mogorva ember, akiről azt írja az aktája, hogy gonosz. A lelkész szerint pedig nincsenek gonosz emberek. A lelkész szerint csak jó dolgok történnek ebben a világban. Lassan kirajzolódik a filmben, hogy a lelkész tagad. Vgtelenül hárít, hogy túléljen, mert máshogy nem lehetne elviselni az életét, ami volt, és ami van. Az anya gyerekkori halálát, az apa molesztálását, a feleség öngyilkosságát, a gyerek fogyatékosságát, a testvér halálát. Ő a modern Jób, egy tumorral az egyában. Ádám, a neonáci pedig elhatározza, hogy megtöri ezt az embert, de a lelkész története csak lassan rajzolódik ki eőtte is. Ahogyan halad, küzd azon, hogy összetörje Iván frusztráló optimizmusát és vak, hitét egyre inkább törik össze a világ is körülöttük. Mindenki változik. „Legyőztük az ördögöt, akárhányszor próbára tett”. Ádám Hitler-képe pedig folyamatosan leesik a szögről.

A két ember küzdelme párhuzamos, és egyformán meg vannak győződve arról, hogy harcuk változást eredményez. Júdás is arról ír a levelében a gyülekezetnek, hogy küzdjenek a hitükért...
Ádám, időközben elolvassa Jób könyvét. Ettől csak még keményebb lesz benne az elhatározás, hogy összetöri a Ivánt, mert meglátja benne az összetört Jóbot, akit az az Isten tör össze, akit Iván annyira meg akar védeni, és igazolni. „Mi van, ha nem az ördög tesz próbára minket, hanem Isten?” „És ha a szenvedéseink mögött is Isten áll?” - szegezi neki a kérdést Ádám.

INNEN…

Két dolog fontos most számomra ebből a filmből: Istenhez mindenki a saját módján találhatja meg az utat, mindazokkal az élményekkel, tapasztalatokkal, amelyet nem tudunk megspórolni, amelyeket végig kell járni, akár a tagadáson, akár a gyűlöleten keresztül a szabadító, megváltó Istenig. Ez hogy kapcsolódik Júdás leveléhez? Hát úgy, hogy az istenkapcsolatomról beszélhetek másoknak, a hitemről is, elmondhatom a bizonyosságomat, de a hitemet oda nem adhatom, ahhoz mindenkinek a saját állomásain keresztül vezet az út. 

És az ember küzdhet a változásért. Az ember akarhat hinni, de az ember szembe is szállhat a hittel. Hihetjük, hogy a harc felvételével, a küzdéssel változásokat tudunk elérni, de a változás nem ebből származik.  Nem abból, hogy az ember küzd és azt hiszi, hogy képes visszaverni a támadásokat, kísértéseket, vagy hogy éppen mindenben a szépet igyekszik látni, és mindent „Isten javára magyarázni”. Istennek nincs szüksége arra, hogy megvédjük, vagy igazoljuk őt. 

Az ember küzdelme nem hiába van, akár harcol, akár kételkedik és magyarázatot keres a kétségeire. Nem hiába van - Isten munkájának a jele, de a változás nem ezektől jön, hanem egyedül a könyörülő Istentől. Ámen