először afrikában

„Tömény romantika, imádlak, Afrika-a- a.a.” Laár András 84-es klasszisa menthetetlenül feltör, ha Afrikáról van szó. A kontinensről, néha az az érzésem, hogy úgy beszélünk, mint egy nagy országról. Erős sztereotípiákban gondolkodunk, me- leg színek, naplemente, elefántok, zebrák, gyöngyökbe öltözött, vagy nem öltözött, táncoló emberek jutnak eszünkbe. Egy lassabb, nyugodtabb élet, az „african time”, ami találkozási, kezdési időpontok körülbelüli paramétereit jelzi csak... A történet most a száraz, szikes Namíbiában játszódik, Afrika déli részén, ahol vörös a sivatag homokja, makalani fák alatt hűsöl az ember és namib sörrel figyeli a naplementét.

 Ugyanott, ahol kilencven százalékban keresztények az emberek, nyolcvan százalékban evangélikusok, és ehhez kapcsolódóan nagy százalékban fehérek is. Az európai ember nyomai nemcsak a templomokban lát- szanak, hanem a főváros luxusnegyedeinek és Katatura szegény, minimumszínvonalú területeinek kontrasztjában is. 

Dolgozni és nem nyaralni jöttem ide, mégis, azt kívánom, bárcsak magamra húzhatnám valahogyan a feketék bőrét és elvegyülhetnék az emberek között, mint Mátyás az álruhájában, hogy belelássak az életükbe, a gondolataikba...

A képen táncosok láthatók (a két szélen) Namíbiai északi részéről. A szegénység elleni közdelem témájában tartott konferenciára érkeztek, hogy dobbal, tánccal fogadják a namíb miniszterelnököt!

Namíbiában, Windhoekban a Lutheránus Világszövetség (LVSZ) nagygyűlésének bizonyos részeit szervezzük a társaimmal. A világ minden tájáról vagyunk a csoportban: Amerikából, Canadából, Argentíniából, Malájziából, Tanzániából, Németországból, Svédországból, Finnországból, Namíbiából és Magyarországról.

Már másfél éve dolgozunk együtt a 2o17-es májusi nagygyűlés istentiszteleti életén, bibliai tartalmán, és az LVSZ Reformáció- megemlékezésének kialakításán a nagy- gyűlés keretein belül. Gyakorlati kérdések mellett bibliai történetekkel foglalkozunk, illetve énekeket gyűjtünk, válogatunk. Lelkészek, egyetemi tanárok, egy- házzenészek vagyunk együtt, és ami talán leginkább összeköt bennünket Afrikával az az éneklés, éneklő, zeneszerető csoport vagyunk, ahogyan a namíbiai kereszténység is éneklő egyház.

Namíbia lakossága kevesebb, mint 2,5 millió, Windhoekban kb. 230.000 ember él, kicsit több, mint mondjuk Debrecenben.
Windhoek akár egy európai város is lenne, de a túristáknak kipakolt piac jelzi, hol is vagyunk!

 Itt éppen a himba törzs tagjai feküdtek ki a kerámiák közé a jó üzlet reményében!

Vasárnap a bizottságunk minden tagja más- más gyülekezetben vett részt istetiszteleten. Már reggel, a kísérőinkkel való találkozás során tapasztaltuk, hogy más itt az élet, mint „otthon”, kinek-kinek. Nincsen itt rohanás, kapkodás - én ezalatt a hét alatt egyetlen fekete embert nem láttam idegesen ide-oda rohangálni. A kísérőink sem kapkodták el az érkezést, de lelkesen, mosolyogva jöttek, hogy megmutassák nekünk, hogyan is ünnepelnek istentiszteletet vasárnaponta!

A városban és Windhoek szegénynegyedében, Kataturában sok evangélikus gyülekezet van, a templomok általában tele vannak, 5-600 ember mindig megtölti a szegényes épületeket, de a városban, nagyobb templomokban van, hogy ezerkétszázan is vannak.

Nem is igazán a számok a

lényegesek, hanem az, ahogyan az én kísérőm is megjegyezte, templomba

járni - a kultúrához tartozik. A svéd kolleganőmmel még

valamire rájöttünk ezzel kapcsolatban, amikor a délutánt Katatura utcáin tötöttük. 

Ahogyan haladtunk a kisbusszal, ámulva próbáltuk feldolgozni, milyen körülmények között élnek itt az emk. Ablak nélküli bádogkunyhóban, szemetes, szennyvíz áztatta udvarokban... Ablakok

nincsenek, mert akkor még
azt a keveset is ellopnák
egymástól, ami van, a me-
leg valami elviselhetetlen
lehet odabent. Állatok nem
kószálnak szabadon, mert rögtön befogásra kerülnek, megeszik őket, ha nincs mást. Az utcák koszosak, szemetesek, porosak, növényzet alig van, ivóvíz is kevés. Arra jöttünk rá, hogy vasárnap templomba menni, szépen felöltözve, és ott tölteni három-négy órát az isten- tiszteleten, az valami felemelő, szép dolog, méltóságot, értelmet ad.
Az istentisztelet, amelyen voltam a Bethel nevű gyülekezetben, damara nyelven ment (csak úgy pattogtak az afrikáták, öröm volt hall- gatni). Az igehirdetést afrikansra is fordította az egyik vezető, ami nagyon közel áll a hollandhoz, német tudással bizonyos szavak felis- merhetőek a sokszoros áttéten keresztül is. Ami először megfogal- mazódott bennem a templomba belépvén, az, hogy ez egy éneklő egyház, fiatalok, idősek egyaránt. A gyerekeknek is csak úgy mozog- tak az arcizmaik, ahogyan daloltak, és amikor hat-hétszáz ember énekel szívből, az valami leírhatatlan, erős élmény. Az istentiszteleten összességében is sokat énekeltünk, de az afrikai keresztény spiritual- itás az offertóriumkor volt tapintható. A perselypént mindenki maga

viszi
ki az oltártér előtt elhelyezett perselyekbe. Kézenfogva vitték a kisgyermeketet is, közben dalolva, táncolva. Egyébként sok
a német gyökerű ének, felismertem és énekeltem az Adjunk hálát az Úrnak korált, a Vezess Jézusunkat, a Jézus én bizodalmamat... Kicsit el-eltérve olykor a megszokott dallamtól, mert kotta nincs az énekeskönyvben, azt úgyis tudják fejből, szívből, igaz a
szöveget is...
Az igehirdetés (Mt 5,38-48), már amennyit a minimális angol fordításból és a gesztusokból összer- aktam, gyakorlati, életközeli volt. Az embereket megérinthette, mert reagáltak, mimikával, szavakkal... 


Az istentisztelet közben bármelyik rész éneklésbe torkollhatott, a zsoltárolvasás, a hirdetések (kb. háromnegyed óra - először azt hittem az az igehirdetés, olyan lelkesedéssel beszélt az a valaki), a prédikáció... Az emberek szépen voltak felöltözve, nagyrészt „H&M-szerű” ruhákban, de voltak asszonyok, akiken hagyományos, damara viselet volt, nagy, színes szoknyák virágokkal, fejkendőkkel...
A konferenciaszevező kis bizottsá- gunk azért találkozott ezúttal Afrikában, hogy megismerjük a kon- ferencia leendő helyszíneit, kicsit belelássunk az itteni keresztények életébe, az egyház életébe, és a namíbiai ember mindennapjaiba. Vasárnap délután ezért felk- erekedtünk, és elindultunk szétnézni.
Megjártuk a Függetlenség Stadiont, ami a vasárnapi nagy reformációi megemlékezésnek egyik lehetséges színhelye, latolgattuk a lehetőségein- ket egy 6-7000 fős istentisztelet meg- valósításához.

Végül a Parlament kertjénél döntöttünk,

ami, hatalmas fái, gyönyörű (Namíbiában nagyon ritka) zöld gyepe mellett szintén nagy kihívás elé állít minket. Több ezer fős szeretetvendégség egy parkban? Reformációi isten- tisztelet? Már csak Jézus hiányzik a Hegyi Beszéd és az Ötezere megvendégelésének történeteiből. Kérdezzük magunktól folyamatosan: „Honnan vegyünk kenyeret, hogy ezek ehessenek?” (Jn 6,5) :) De bízunk benne, hogyha Isten minket külön-külön bőségben, akkor nem

fogunk éhezni majd 2o17-ben ebben a hatalmas közösségben sem!

Nagyon sokat beszélgettünk a szervezői körben erről a megemlékezésről! Hogyan tudnánk tiszteletben tartani ezeket az embereket? Hogyan tudnánk szerényen ünnepelni, de mégis, bőséggel vendégül látni őket? Mert Afrikában egy ilyen alkalomhoz hozzá tartozik a vendéglátás, viszont nincs kultúrája a dobozban összehordott sütiknek... Vajon milyen képet kapnak az egy- házról ezek az emberek rajtunk keresztül, akikkel együtt akarunk emlékezni a Reformáció kezde- teire, világot és embert formáló lényegeire? Hogyan érti ma és adja oda magát a Reformáció Egy- háza az embereknek? ...

A windhoeki Teológia méretei nagyjából hasonlóak a mi Zuglói egyetemünkhöz. Az ottani kollégiumot, udvart és kápolnát el- nézve, mi nagyon hálásak lehetünk az EHE új szárnyáért, és a régiért is, persze, és a zöld, fás udvarunkért!

A konferenciaszervező meetinget az LVSZ teológiai konferenciája követte, melynek nyitóistentisztelete a windhoeki Teológián volt, a szeminárium templomában. Ezen a konferencián még dr. Fabiny Tamással is

„összefutottam” :).


 A maláj kollégám, Michelle, éppen mandarinul énekli azAgnus Deit! :)

A Teológia énekkara:) Felül pedig Zephania Kameeta püspök préédikál... és minden bekezdésnél megszakad a szíve...

Namíbia, Windhoek és az itt lakó emberek megismeréséhez, természetesen, nem elég egy hét. Valami betekintést azonban mégis adott ez az idő abba, hogy hogyan élnek a namíbiai emberek, feketék, fehérek együtt, mégis hatalmas távolságban egymástól, melyet az elmúlt évszázad kibeszéletlen történelme kerít közéjük.

Tavaly ünnepelte az ország függetlenségének 25

éves évfordulóját. Sok minden történet azóta, de a Művészeti Galéria társadalom- és egyházkritikát megfogalmazó alkotásai arról beszélnek, hogy még nagyon sok min - dent kell tenni azért, hogy megbékélés és egyenlőség legyen

Namíbiában....

.




A johannesburgi reptéren pedig már majdnem karácsony

van! :)




Istennek hála minden lehetőségért, amely lehetővé teszi megismerni az embereket szerte a világban, és amelyek segítenek az orrunktól tovább látni!