hát az van, hogy én mindig is azt hittem magamról, hogy különleges vagyok, de komolyan, már gyerekkoromtól kezdve volt egy fixációm, hogy én más vagyok, mint a többi… eredeti elgondolás egy gyerektől… és mindig azt hittem, hogy az életem tele lesz különleges találkozásokkal, hogy a nagy, meg híres, meg különleges emberek majd nem törődnek a tömeggel, ahogy lenni szokott, de velem igen. pl. sosem voltam forma-egyen, a tévében is csak azért néztem, hogy a családom fiútagjaival lehessek, és hogy egy idő után tudjam, hogy ki kicsoda, hogy hozzá tudjak szólni, hogy de kár, hogy kiesett… szóval, sosem voltam futamon, de mégis sokáig fantáziáltam arról, hogy majd a híres-helyes pilóták kiugranak a kocsijukból, és valahogy észrevesznek és csak velem akarnak, tizenhat alatt!, limonádézni, és én majd nem győzöm mondani nekik, hogy mennyire jó lenne, de sajnos túl fiatal vagyok hozzájuk… forma-egy, ekkora marhaságot, azóta sem értem...
na meg, a gimiben azt mondta nekem valaki, hogy akiknek valamilyen negatív a vércsoportjuk, azok különlegesek... vérszemet kaptam és azonnal megbizonyosodtam, hogy nekem biztos negatív a vércsoportom. alig vártam, hogy végre valamit műteni kelljen rajtam, hogy kiderüljön ez a dolog, ami, bár sima ügynek tűnt, mégis állatira foglalkoztatott. kiderült, persze, hogy pozitív a vérem, ha nem is a legátlagosabb, de majdnem az… végtelenül elcsalódtam magam, aztán felépültem azzal a megoldással, hogy az alaptézisben van a hiba, tök mindegy, hogy milyen a vércsoport, vagy ha nem is, akkor is, miért pont a negatív vérűek lennének különösek…
tavaly márciusban egy véletlen folyamán kikötöttem egy rájátszás-koncerten. a buszról csak annyit olvastam el a plakátból, hogy „háy jános”, gondoltam, biztos felolvas. nem jöttek aznap a meghirdetett programra a gyerekek, így gondoltam, még odaérek a háyra. oda is értem, és sokkolt, hogy itt zene lesz, meg minden… de ott belém vésődött a rájátszás, egyszer, s mindenkorra, őszintén, ártatlanul… aztán persze, az ártatlanságom mögött feltűnt egy óriás is, aki olyan öblös hangon énekelt, kicsit bénán mozgott, de állati jól állt neki. a koncert után rögtön kinyomoztam, hogy ő az egyedi péter. és annyira meg akartam neki írni, hogy mennyire jó volt, hogy nemcsak a háy olvasott fel, ahogy én gondoltam, hanem, hogy még tizen ott voltak és zenéltek, meg viccesek voltak, meg minden…
rá egy évre, a napokban, egyszer csak írtam egy levelet az egyedi petinek, mert ugye, én már annyit hallgattam őket, kb. most elénekelném a lemezt végig, szóval, hogy nekem már csak peti lett… és én írtam neki, hogy mennyire jók a dalok. meg hogy ő biztos nem ismer, mert én a tömegben vagyok, és én sem ismerem, de ezek a csalfa dalok azt csinálják, hogy olyan, mintha ismerném. és írtam neki, hogy igazából nem is ez a lényeg, hanem az, hogy a dalok szépek, az ő egyszálgitár dalai is. és hogy a grecsót olvasom, a háyt szakdolgozom, őt meg hallgatom, mármint a petit. és hogy nekem ők hollywood... és én azt hittem, hogy milyen eredeti vagyok. a bölcsész kar elvégzése után már így vagyok hajlamos aposztrofálni magam, hogy eredeti, nem csak különleges, hanem inkább eredeti. és gondoltam, hogy a peti nem ír vissza, mert biztos mindenki ezt akarja neki elmondani, hogy a dalok szépek, és hát hogy persze, hogy én is ezt akarom elmondani… de a barátnőm, aki szakértője az ilyen helyzeteknek, azt mondta, hogy a peti biztosan fog válaszolni. peti nem válaszolt, a debreceni koncert pedig közelgett. én meg azt gondoltam, hogy persze, hogy nem válaszol, különlegesebb, vagyis eredetibb ő ennél, majd biztos két szám között mond valami vicceset rólam. beültem a koncertre az emberek közé, felvettem azt a negyed dioptriás szemüveget, amely akkor is rajtam volt, amikor írtam neki, sőt, még azon a fotón is rajtam van, amivel elküldtem a levelet a facebookon, és nagyon kihúztam magam, nemcsak a nyakam miatt, hanem, hogy a peti biztos hogy kiszúrja, hogy, hiszen én eljöttem… és amíg így ültem, egyenes háttal, és nyitott fülekkel, túlcsorduló szívvel, addig konkrétan el is képzeltem, hogy mit fog mondani két szám között… hogy van egy lány, aki nemrég írt neki, és hogy az mondta, hogy neki mi vagyunk hollywood. és, hogy, lilla, ha most itt vagy, akkor ezt a számot neked játszuk, és én meg csak mosolygok... titokban drukkoltam, hogy csak nehogy felhívjon a színpadra, mert akkor nagyon zavarban lennék, és nem is tudom mit mondanék… persze, ha mégis ez lesz, hát majd megbirkózom vele… egyszer csak, peti elkezdi mondani két szám között, hogy neki nemrég írt egy lány… megállt a világ. meg. és itt abba is kellett volna hagyni, peti is hazamegy, én is, a többi háromszáz ember is... de nem, peti folytatta, hogy tegnap pécsen egyszálgitározott, és írta neki ez a lány, hogy a barátnőjének születésnapja van, és hogy játsszon neki valamit, erre a peti eljátszotta a háy negyven fölött c. verséből írt számot, és mondta, hogy reméli, hogy ezt sosem fogja átélni a lány… micsoda csattanó, gondoltam, az emberek nevetnek, peti is szórakozik magán, és folytatja, hogy aztán esett le neki, hogy úristen, milyen hülyeséget mondott, és hogy hogy javította… taps, következő szám, kognitív disszonancia, zavar az erőben... már éreztem, hogy egy koncerten nem lehet két olyan sztorit mesélni, amik úgy kezdődnek, hogy nemrég írt egy lány… de aztán a végén még a grecsó is mondott valamit, és én azt gondoltam, hogy hátha a peti elmesélte a grecsónak, hogy én milyen kedves dolgot írtam, és a grecsó mondja majd, hogy lilla, szia, meg minden… de nem. rájátszották az összes ráadást és engem elborított az érzés, hogy én milyen átlagos is vagyok. végtelenül átlagos… kimentem, hogy aláírják a könyvemet, amit már egyszer aláírtak, de gondoltam, vannak még üres oldalak ebben a könyvben, hát kinyitottam a tartalomnál. grecsó krisztián kérdezi, hogy itt, hátul, én meg mondom, hogy igen, mert elöl már aláírtátok. erre mondja, hogy de jó, hogy egy másik koncerten is voltam már? és hogy milyen jó fej vagyok,ja, gondoltam, tudom, és oda írta, hogy „megint szeretettel”. háy jánosnak, aki középen állt a dedikáló sorban, mondhattam volna, hogy mennyire szeretem a regényeit, és hogy az istenképéről írok, meg minden, de olyan zavarban voltam, és ott volt mellette az egyedi peti, úgyhogy sárkányölő bátorságomat összeszedve haladtam a peti felé, és közben kigondoltam, hogy biztos azt fogja mondani, hogy... nem, előbb kacsint, és utána mondja majd, hogy: majd válaszolok ;) én meg, hogy az jó lesz, és ő meg beszédbe elegyedik majd velem a sor ellenére, és kérdezi, hogy hát miért neki írok, ha a rájátszásról van szó, én meg majd mondom neki, olyan lazán, kacéran, hogy kérdezd meg a költő barátaidat, hogy hogyan is működik ez a dolog… ezen elmerengtem, amikor odakerültem elé, szűcs krisztián is rámnézett, köszönt, elmosolyodott, és jött a peti, aki nem. rám se nézett, csak írta, és mondta, hogy köszi. pedig rajtam volt a szemüveg és én ott voltam, és nem először, és minden ki volt találva, és a petinek tök más volt kitalálva… azt gondoltam ezek után, hogy a peti odakerült, arra a helyre, ahol azok vannak, akiket majd én nem fogok megismerni, amikor egyszer valami lesz… de hát ilyen sosem lesz, mert én mindig meg szoktam ismerni az embereket, mert az átlagosok ilyenek. igazából, azok ilyenek, akik annyira átlagosak, hogy az már eredeti...
