„BÜSZKESÉG ÉS BALÍTÉLET” - A Pride margójára

2018-ban a Budapest Pride 23. felvonulását és programsorozatát rendezi meg júliusban. A Pride elindulása óta sok nevet magán viselt, ami nemcsak a korszerűnek és a hangzatosnak a keresését jelezheti, hanem a nehézségekkel való szembenézést és a küzdelmes útkeresést is. A pride ‘büszkeség’ jelentésű angol szót a felvonulás szövegkörnyezetében ‘méltóság’-nak fordíthatnánk. Meg is kérdezik sokan? Miért kellene büszkének lenni arra, hogy valaki meleg? („Azt inkább szégyellni kellene…”- hangzik gyakran a válasz).  Nádasdy Ádám, nyelvész, író, aki a 2009-es melegfelvonulást megnyitotta, a Pride mozgalmához kapcsolódóan elemezte a fordíthatóságot: „A magyar ‘büszke’ tehát olyasmire is utalhat, ami mások szemében szégyen vagy nyomorúság, ám az illető méltósággal viseli. Ezt figyelembe véve, azt hiszem, a Meleg Büszkeség kifejezés (a Gay Pride fordítása) helyénvaló.

A Budapest Pride program szervezőcsapata egy szimpatikus, fiatalos csapat. Azért írom ezt le, mert sokan, amint meghallják a meleg-felvonulás kifejezést, rögtön elképzelik a reneszánsz képzőművészet legfantáziadúsabb jeleneteit a szodómiáról, és egyéb bűnös és undorító dolgokról, amelyekkel a felületes és tekintet nélküli véleményalkotás a homoszexualitást gyakorta összekapcsolja. A honlapot nézve, többségében nincsen tanga-hajigálás, egymásba fonódó azonos nemű karok és nyelvek sem, semmi „polgárpukkasztó”, semmi „undorító”– az utcai felvonulásokon, persze, volt ilyenre is példa. Ehelyütt fel kell szólalni ezeken a felvonulásokon megjelenő keresztény szimbólumokat félrehasználó, helyenként gyalázó jelenségek ellen. Ezt nem tolerálhatja a kereszténység, és a meleg-közösség ügyét sem viszi előre ez a vonal. A kereszténységhez, Bibliához kapcsolódó furcsa jelmezek sértenek és elválasztanak, de fontos elmondani azt is, hogy nem ezek az egész esemény kizárólagos jellemzői! A szervezők törekvése egy olyan világra, társadalmi közegre irányul, „ahol a leszbikus, meleg, biszexuális, transznemű és queer (LMBTQ) embereket nem éri rendszerszintű és hétköznapi hátrányos megkülönböztetés nemi identitásuk és/vagy szexuális orientációjuk miatt…” és ahol „senki nem lesz zaklatás és erőszak célpontja, ahol félelem nélkül, szabadon” élhet bárki.

Az ember a saját szexualitását magánügynek tekinti, a szexualitást általánosságban mégis társadalmi, sőt, vallási ügyként kezeljük. A Bibliában találunk történeteket és tanító hagyományt is a szexualitással kapcsolatban. Jelen írásomban nem szeretném elemezni ezeket a bibliai részeket, bár nagyon nagy szükség lenne egy alapos kortörténeti vizsgálatra és exegézisre (írásmagyarázatra) a szexualitással és a homoszexualitással kapcsolatos igeszakaszok esetében is. Most inkább az van a szívemen, arról szeretnék szólni,  hogy a „homoszexuálisok” , „melegek”, „felvonulók” és „más bűnösök” tömegében mennyire könnyen elveszik „az ember”, Isten teremtménye, akinek még a haja szálai is meg vannak számlálva. Ha valaki másmilyen, különbözik tőlünk, és nagyon jó indokokat tudunk a magunkénak, hogy elítéljük, akkor az ember könnyen elveszik a tömegben, a felbélyegzett csoportokban.    

Az, hogy ki mit csinál a hálószobájában, magánügy, az Isten, az ő és partnere magánügye. Bármilyen csoportosulás nyilvános megmozdulása társadalmi üggyé alakul, amint együtt megszólítanak másokat. Biztos, hogy egy melegfelvonulásnak van provokatív célja is, lehet fricska is, de emellett mindenképpen egy kiáltó hangnak érzem az igazságtalanság, a verbális és fizikai erőszak ellen, a szabadság és az elfogadás mellett. Egyfajta jelzésnek a társadalom felé, hogy valami nincs rendben. Erre lehet azt mondani, hogy „velük” nincs rendben valami, a „melegeknek” kell megváltozni. stb. Egy ilyen helyzetben, a táborok összecsapásakor ismét elveszik az ember, mindkét oldalon. Az is, akivel „valami nincs rendben”, és az is, aki a saját igazában bízva a változást követeli.

Jelen írásomban nem a Pride-ot szeretném értékelni. Nem szeretném sem méltatni, vagy reklámozni, de elítélni és kárhoztatni sem fogom. Számomra a Pride ideje minden évben alkalom arra, anélkül, hogy felvonulnék (mert nem csak melegek vesznek részt az eseményen) hogy felülvizsgáljam, mit is gondolok a kérdésről. Leginkább arról, hogy a szexualitás különböző kérdéseiben mennyi szorongás és szenvedés keletkezik az emberi életutakban. Mennyi ítélet, elvárás, jogi törvény, vallási dogma keserít meg és tesz tönkre kapcsolatokat, életeket, és mennyi ellenségeskedés oszt meg közösségeket. Csupa olyan dolgok ezek, amelyekből hiányzik az őszinte szeretet - a törvény jézusi összefoglalása. 

Időről időre számot kell vetnem, hogyan viszonyulok a homoszexuális lobbihoz, a melegfelvonulások provokációjához, és ugyanígy a homoszexuálisok üldözéséhez, megbélyegzéséhez, bántalmazásához. Nem is beszélve arról, hogy teológusként hogyan viszonyulok az egyház nevében szólók megnyilvánulásaihoz a homoszexualitás kérdésében. Vallási, egyházi ügy onnantól kezdve lesz a kérdésből, hogy bibliai alapon mondunk véleményt, ítéletet, bélyegzünk valamit bűnnek és követeljük a bűnösök megtérését, megváltozását… Azt meggyőződéssel hiszem, hogy az ítélet az Isten dolga. Tőlem alázatot és szeretet vár. Odafordulást. 

Vannak meleg barátaim. Akiket szeretek, akiknek ismerem a történetét. Olyanok is, akik keresztények, olyanok is, akik lelkészek, leginkább külföldiek. Jézus szavait hallva, olvasva, nem gondolom, hogy nekem meg kellene mondanom nekik, hogy szabad-e olyannak lenniük, amilyenek; hogy szabad-e úgy érezniük, ahogyan; lehetnek-e így keresztények; hihetnek-e így Istenben; elfogadhatják-e melegen Jézus Krisztus megváltását… Én csak egy lelkész vagyok.

Azt viszont hiszem és tudom, hogy az ember testével, lelkével, szexualitásával együtt egy törékeny lény, akit Isten úgy szeret, ahogy van. És ez a szeretet formál, nem pedig mi formáljunk magunkat, vagy egymást, hogy szerethetőek legyünk. Az ember élete és egész lénye sokkal értékesebb annál, hogy szilánkosra zúzzuk egymást. Mert nem mindegy, hogy Isten igéje tör össze minket, vagy önhitt dogmatikánk és hermeneutikánk teszi azt. 

Az van a szívemben, és azért imádkozom a Pride idején is, hogy akik valamilyen indíttatásból ott vannak, békét találjanak. Önmagukkal, másokkal és Istennel is. Aki harcol, annak legyen ereje megküzdeni belső harcát, és bölcsességgel és őszinteséggel viselje harcát kifelé is.  Aki kétségbeesett és magányos, annak ne csak a Pride lehessen az egyetlen megértő, elfogadó közege, hanem más társadalmi és egyházi közösségek, nagyot álmodok, akár gyülekezetek is. Aki pedig keresi, imádkozom, hogy találja meg önmagát az Isten tenyerében, és leljen rá önmaga értékére az Isten szemében. 

töredék

„nem tudom most, hogy sírjak vagy nevessek, hisz végre van témám és kenyerem; sírni és írni, eleget rázkódni rajta, ha hajt a Fáj, aki már be sem köszön, csak jön és rángat, itat, áztat... elenged”

Lenni vagy nem lenni - igehirdetés karácsony másnapján

Kegyelem nektek és békesség Istentől,  mi Atyánktól, és az Úr Jézus Krisztustól. Ámen

Ézs 60,19-22: „Nem a nap lesz többé napvilágod, és nem a hold fénye világít neked, hanem az Úr lesz örök világosságod, és Istened lesz ékességed. Nem megy le többé napod, és holdad nem fogy el. Az Úr lesz örök világosságod, letelnek gyászod napjai. Egész néped igaz lesz, örökre birtokában lesz az ország; facsemete, amelyet én ültettem, kezem alkotása, amely megmutatja dicsőségemet. A kevés is ezerré nő, a kicsiny is hatalmas néppé. Én, az Úr, rövid idő múlva megvalósítom ezt.” 

Olyan igeszakasz van ma előttünk, amely sem szövegében, sem idejében, sem helyszínében nem kapcsolódik közvetlenül Jézus születéséhez, a klasszikus karácsonyi történet egy részéhez sem. A szentesti és karácsony elsőnapi igeszakaszok is meglehetősen messziről közelítettek. Az lehet az ember érzése, mintha ezek az igehirdetési textusok szeretnének kicsit felrázni, vagy kirázni minket a megszokott karácsonyi hangulatból, hogy belerázzanak a valóságba, amely vajójában körülvesz, és amely letükrözi azt, hogy hogyan élünk, és ennek mi a következménye lelki és fizikai szempontból egyaránt. 

Ézsaiás szavai reménységet mutatnak egy konkrét közösség számára egy konkrét történelmi helyzetben. Mégpedig azzal kapcsolatban, hogy lesz szabadulás az elnyomóktól, lesz szabadulás a fogságból, lesz hazatérés, lesz új kezdet, amelyben naggyá lesz a „maradék”, az a kis közösség, akinek a babiloni fogságból fontos visszatérni a gyökerekhez, amelynek talajt és megerősödést eddig is a Teremtő Isten adott. Ézsaiás szavai szerint Isten ezt a szabadítást, ezt a változást az Ézsaiást hallgatók időérzetében hamar, nemsokára véghez is viszi. És ebben a szabadításban nemcsak a külső körülmények kerülnek helyre, hanem az emberek szíve és gondolkodása is megváltozik: igaz lesz a nép, mondja a próféta, azaz törvénytisztelő, istenfélő és embertársához irgalmas, igazságos. Továbbá nem az evilági tájékozódási pontok lesznek, amelyek elsődlegesen meghatározzák a döntéseiket, az életüket, nem a nap világossága lesz az, aminél igazán látni fognak, például, hanem az Isten félelme, Isten kegyelme és szeretete. 

Az ünnepek, amikor hajlamosak vagyunk elragadtatni magunkat a szokásokkal, a családi békével, a megterített asztallal, a gondosan kiválasztott ajándékokkal, a megadott adományokkal… talán ilyenkor van mégis szükség arra, hogy felrázzon minket a „nem” karácsonyi szó. Mert az, hogy Ézsaiás szavai ma is előttünk vannak, többezer év után is, azt jelenti, hogy aktuálisak számunkra. Aktuálisak, mert nincs rendben ez a világ, szabadulásra és igazságra, megigazulásra van szükségünk. 

Ézsaiás a kicsiny mag növekedéséről beszél, és a sokasítás, a számos utód, a nagy nemzetség az ősatyáknak adott első ígéretek szerves részei is. Az embert hajtja a szaporodás, a gyarapodás ösztöne, amit könnyű összetéveszteni a nagyravágyással, a kapzsisággal, mohósággal. Ebbe szól bele Isten igéje, és ebben a homályba világít bele az Isten fénye. 

A fejlődésnek, gyarapodásnak ára van, tudjuk ezt a sportból, a zenéből, a tudományokból, a gazdaságból és az üzleti életből is. Vannak területek és helyzetek, amikor a fejlődés árát nem az fizeti meg, aki fejlődni akar. Részben ennek a kiküszöbölésére is született meg a „fenntartható fejlődés” gondolata. Azonban, ha belegondolunk, végtelenségig fenntartható fejlődés nincs, sem a gazdaságban, sem a lelki életben, sem az élővilágban. A fák sem nőnek a végtelenségig, egy idő után megállnak a növekedésben.

  Kevésbé jólcsengő és modern a gondolat, de a Biblia ősidók óta magyarázza, hogy az egyetlen fenntartható létforma testileg és lelkileg is a megelégedés, ami a fejlődésbe hajszolt világban egyértelműen a szegényedést jelenti, az egyszerűsödést, a kicsivé válást. Az igazság ott kezdődne, hogy nem veszünk el semmiből többet, mint amire alapvetően szükségünk van. Sem anyagiakból, sem ételből, sem természeti erőforrásból, sem a másik ember idejéből, energiájából, jóindulatából…Tehát, sem közvetlenül, sem közvetve nem sértjük meg a másik ember boldogulását a saját jólétünk érdekében. Mennyire messze vagyunk egy ilyen természetű közösségi élettől… Pedig Jézus mennyiszer és mennyiféleképpen beszél ezelről. Az a Jézus, akinek a születése körül évről évre felhajtást csapunk. Ünneplőbe öltözik a test, a lélek, a lakás, a templom… és mégsincs teljes öröm, jelen van a kétség, aggodalom, szomorúság, elfojtott feszültségek, pedig mi annyira igyekszünk, hogy legyen ünnep. És valamilyen ünnep van is, már októbertől karácsonyi díszítések közt kell járni-kelni a városban, már november végétől szervezni kell a karácsonyi zsúfolt időszakot, hogy megvalósuljon az ember, a család, a gyülekezet ünnepe. És valamilyen ünnep van is évről évre, de igazság, engedelmesség, alázat, Jézus szavának a komolyan vétele mintha továbbra is hiányozna. A tegnapelőtt megszületett gyermek a jászolban felnő, és harminc év múlva ilyeneket mond, hogy „boldogok a lelki szegények… ne gyűjtsetek magatoknak kincseket… ne aggodalmaskodjatok… szeressétek felebarátotokat, mint magatokat, aki kér, annak adj… keressétek először Isten országát, és minden más megadatik majd…”. És még lehetne sorolni ezeket a klasszikus mondatokat… 

Megünnepeljük a karácsonyt, istentiszteleteket, ünnepségeket tartunk, de Jézus szavának a komolyan vétele továbbra sincs meg. A facsemete Jézus Krisztus keresztfájává növekszik. Egy lelkésztestvérem gondolata volt ez, ami nagyon megfogott. Facsemete, melyet az Isten ültetett, az ő keze alkotása, amely majd megmutatja dicsőségét - a keresztfa gerendáján kicsorduló vércseppeken, megaláztatáson, a teljes világi megsemmisülésen keresztül, kegyetlenség, igazságtalanság közepette. Az ünnepek idején különösen, az ember képes minden erejével küzdeni az utolsó akciós vacakért a boltokban, a végkimerülésig dekorálni, főzni, szevezni, csakhogy meghitt, vagy az elvártnak megfelelő legyen az ünnep, még a templomok is tömve vannak ilyenkor, mert hiszen karácsony van, csak éppen arra vagyunk képtelenek figyelni, aki születésének az apropóján történik minden készülődés, erőfeszítés. Mert ha komolyan vennénk Jézus szavát, akkor nem lenne olyan, hogy amíg a mi arcunk odabenn pirosodik a melegtől és a jóléttől, addig mások megfagynak az ajtó túloldalán, amíg nálunk  már a kutyák-macskák se bírják megenni a maradékokat, addig mások éhen halnak. Amíg mi egymással gorombáskodunk, egymást apró dolgokkal sértegetjük, addig máshol háborúk elől kell menekülni…

Mert vannak, akiknek sosem elég, amijük van, és még több jólétet látnak fegyverben, nyersanyagban... és miért, mert van, akiknek valamilyen formában mindezt el lehet adni, nekünk, a fogyasztóknak, akik mértéktelenül vásárolunk, eszünk, szórakozunk… mert már régen elvesztettük az érzékünket a valódi testi-lelki szükségleteink iránt… Ez a bűn. Ez az egész struktúra, amelyben részt veszünk, és amellyel tönkretesszük magunkat és a világunkat is, tehát teljes mértékben ignoráljuk Isten teremtését, a teremtett világ értékét, Istentől valóságát, és bennek a teremtmények, élőlények jelenlétét, amelyek az Isten leheletéből élnek és mozognak. Ezekben a struktúrákban élni, a szemeket becsukni, fejeket elfordítani, vagy aktívan, szemérmetlenül részt venni ezekben: szeméttermeléssel, környezetszennyezéssel, csalással, kihasználással, értelmetlen fogyasztással, pazarlással, és közönnyel. Ez a bűn, ezt jelenti bűnösnek lenni. 

Folyamatosan a többre törekszünk, felfelé vágyunk, színvonalban, ranglétrán, presztizsben, de nem akarjuk komolyan venni Jézus szavát a testi egyszerűségről, a lelki szegénységről… Magamnak is beszélek, mert ugyanúgy ebben élek, és ugyanúgy részese vagyok mindennek, és időnkét a szívem szakad bele, hogy mindez így van, és hogy én is ugyanúgy a része vagyok. Tőlem lehet, hogy nem hitelesek ezek a szavak, mert én is ugyanúgy túlettem magam karácsonykor, én is a drága laptomonom írtam meg ezt az igehirdetést, és még sorolhatnám… Jézus Krisztus azonban egy istállóban született, távol az ünnep fényeitől, a jóléttől, színes, szagos, puha cuccoktól. Az ő szava hiteles és igaz, és mégsem figyelünk rá, mégsem halljuk meg. Pedig baj van. Nem az asszírok fenyegetnek minket, hanem a klímaváltozás, a háborúk, a betegségek, minden, amit a civilizációnk kitermel. Baj van a fejekben, a szívekben, és a gyomrokban egyaránt - vannak, amelyek túl üresek, és vannak, amelyek túlságosan tele vannak. Nem babiloni fogság vár ránk, hanem rövid időn belül egy fantáziadús katasztrófafilmmé válik az életünk, amelyben nem biztos, hogy lesz „szent maradék”, amiről a próféták is beszélnek, nem biztos, hogy megmarad egyáltalán a kevés, a kicsiny, és ha igen, akkor sem biztos, hogy mi pont benne leszünk. 

Lehet, hogy ez mind most ünneprontás. De az igeszakasz önvizsgálatra hív bennünket az ünnep másnapján, és cselekvésre. Áldozatvállalásra, lejjebb adásra, kisebbé lételre, őszinteségre, igazságra. Mert a megszületett Megváltót akkor ünnepeljük igazán, akkor adjuk meg számára a dicsőséget, ha figyelünk a szavára. Ez a szeretet és a tisztelet jele. És ha figyelünk Jézus szavára, akkor komolyan kell vennünk azt, hogy az istenfélő, értelmes élet útja a lelki szegénység és a testi egyszerűsödés. Az igazság pedig addig nem jön el a viágba és nem születik meg bennünk, amíg bárkinek is nélkülöznie kell ahhoz, hogy nekünk több és jobb legyen…

Ezekben a nehéz gondolatokban Isten ígéje a mi reménységünk, amely világosságot ad a szemünk elé, melegséget a szívünkbe, és felelős gondolkodást a fejünkbe. Jézus Krisztus idén is megszületett, és ennek a gyermeknek kell növekednie, nekünk pedig Keresztelő Jánossal együtt kisebbé lennünk. Imádkozó, őszinte és figyelő ünnep utáni hétköznapok legyenek a mieink! Ámen