először afrikában

„Tömény romantika, imádlak, Afrika-a- a.a.” Laár András 84-es klasszisa menthetetlenül feltör, ha Afrikáról van szó. A kontinensről, néha az az érzésem, hogy úgy beszélünk, mint egy nagy országról. Erős sztereotípiákban gondolkodunk, me- leg színek, naplemente, elefántok, zebrák, gyöngyökbe öltözött, vagy nem öltözött, táncoló emberek jutnak eszünkbe. Egy lassabb, nyugodtabb élet, az „african time”, ami találkozási, kezdési időpontok körülbelüli paramétereit jelzi csak... A történet most a száraz, szikes Namíbiában játszódik, Afrika déli részén, ahol vörös a sivatag homokja, makalani fák alatt hűsöl az ember és namib sörrel figyeli a naplementét.

 Ugyanott, ahol kilencven százalékban keresztények az emberek, nyolcvan százalékban evangélikusok, és ehhez kapcsolódóan nagy százalékban fehérek is. Az európai ember nyomai nemcsak a templomokban lát- szanak, hanem a főváros luxusnegyedeinek és Katatura szegény, minimumszínvonalú területeinek kontrasztjában is. 

Dolgozni és nem nyaralni jöttem ide, mégis, azt kívánom, bárcsak magamra húzhatnám valahogyan a feketék bőrét és elvegyülhetnék az emberek között, mint Mátyás az álruhájában, hogy belelássak az életükbe, a gondolataikba...

A képen táncosok láthatók (a két szélen) Namíbiai északi részéről. A szegénység elleni közdelem témájában tartott konferenciára érkeztek, hogy dobbal, tánccal fogadják a namíb miniszterelnököt!

Namíbiában, Windhoekban a Lutheránus Világszövetség (LVSZ) nagygyűlésének bizonyos részeit szervezzük a társaimmal. A világ minden tájáról vagyunk a csoportban: Amerikából, Canadából, Argentíniából, Malájziából, Tanzániából, Németországból, Svédországból, Finnországból, Namíbiából és Magyarországról.

Már másfél éve dolgozunk együtt a 2o17-es májusi nagygyűlés istentiszteleti életén, bibliai tartalmán, és az LVSZ Reformáció- megemlékezésének kialakításán a nagy- gyűlés keretein belül. Gyakorlati kérdések mellett bibliai történetekkel foglalkozunk, illetve énekeket gyűjtünk, válogatunk. Lelkészek, egyetemi tanárok, egy- házzenészek vagyunk együtt, és ami talán leginkább összeköt bennünket Afrikával az az éneklés, éneklő, zeneszerető csoport vagyunk, ahogyan a namíbiai kereszténység is éneklő egyház.

Namíbia lakossága kevesebb, mint 2,5 millió, Windhoekban kb. 230.000 ember él, kicsit több, mint mondjuk Debrecenben.
Windhoek akár egy európai város is lenne, de a túristáknak kipakolt piac jelzi, hol is vagyunk!

 Itt éppen a himba törzs tagjai feküdtek ki a kerámiák közé a jó üzlet reményében!

Vasárnap a bizottságunk minden tagja más- más gyülekezetben vett részt istetiszteleten. Már reggel, a kísérőinkkel való találkozás során tapasztaltuk, hogy más itt az élet, mint „otthon”, kinek-kinek. Nincsen itt rohanás, kapkodás - én ezalatt a hét alatt egyetlen fekete embert nem láttam idegesen ide-oda rohangálni. A kísérőink sem kapkodták el az érkezést, de lelkesen, mosolyogva jöttek, hogy megmutassák nekünk, hogyan is ünnepelnek istentiszteletet vasárnaponta!

A városban és Windhoek szegénynegyedében, Kataturában sok evangélikus gyülekezet van, a templomok általában tele vannak, 5-600 ember mindig megtölti a szegényes épületeket, de a városban, nagyobb templomokban van, hogy ezerkétszázan is vannak.

Nem is igazán a számok a

lényegesek, hanem az, ahogyan az én kísérőm is megjegyezte, templomba

járni - a kultúrához tartozik. A svéd kolleganőmmel még

valamire rájöttünk ezzel kapcsolatban, amikor a délutánt Katatura utcáin tötöttük. 

Ahogyan haladtunk a kisbusszal, ámulva próbáltuk feldolgozni, milyen körülmények között élnek itt az emk. Ablak nélküli bádogkunyhóban, szemetes, szennyvíz áztatta udvarokban... Ablakok

nincsenek, mert akkor még
azt a keveset is ellopnák
egymástól, ami van, a me-
leg valami elviselhetetlen
lehet odabent. Állatok nem
kószálnak szabadon, mert rögtön befogásra kerülnek, megeszik őket, ha nincs mást. Az utcák koszosak, szemetesek, porosak, növényzet alig van, ivóvíz is kevés. Arra jöttünk rá, hogy vasárnap templomba menni, szépen felöltözve, és ott tölteni három-négy órát az isten- tiszteleten, az valami felemelő, szép dolog, méltóságot, értelmet ad.
Az istentisztelet, amelyen voltam a Bethel nevű gyülekezetben, damara nyelven ment (csak úgy pattogtak az afrikáták, öröm volt hall- gatni). Az igehirdetést afrikansra is fordította az egyik vezető, ami nagyon közel áll a hollandhoz, német tudással bizonyos szavak felis- merhetőek a sokszoros áttéten keresztül is. Ami először megfogal- mazódott bennem a templomba belépvén, az, hogy ez egy éneklő egyház, fiatalok, idősek egyaránt. A gyerekeknek is csak úgy mozog- tak az arcizmaik, ahogyan daloltak, és amikor hat-hétszáz ember énekel szívből, az valami leírhatatlan, erős élmény. Az istentiszteleten összességében is sokat énekeltünk, de az afrikai keresztény spiritual- itás az offertóriumkor volt tapintható. A perselypént mindenki maga

viszi
ki az oltártér előtt elhelyezett perselyekbe. Kézenfogva vitték a kisgyermeketet is, közben dalolva, táncolva. Egyébként sok
a német gyökerű ének, felismertem és énekeltem az Adjunk hálát az Úrnak korált, a Vezess Jézusunkat, a Jézus én bizodalmamat... Kicsit el-eltérve olykor a megszokott dallamtól, mert kotta nincs az énekeskönyvben, azt úgyis tudják fejből, szívből, igaz a
szöveget is...
Az igehirdetés (Mt 5,38-48), már amennyit a minimális angol fordításból és a gesztusokból összer- aktam, gyakorlati, életközeli volt. Az embereket megérinthette, mert reagáltak, mimikával, szavakkal... 


Az istentisztelet közben bármelyik rész éneklésbe torkollhatott, a zsoltárolvasás, a hirdetések (kb. háromnegyed óra - először azt hittem az az igehirdetés, olyan lelkesedéssel beszélt az a valaki), a prédikáció... Az emberek szépen voltak felöltözve, nagyrészt „H&M-szerű” ruhákban, de voltak asszonyok, akiken hagyományos, damara viselet volt, nagy, színes szoknyák virágokkal, fejkendőkkel...
A konferenciaszevező kis bizottsá- gunk azért találkozott ezúttal Afrikában, hogy megismerjük a kon- ferencia leendő helyszíneit, kicsit belelássunk az itteni keresztények életébe, az egyház életébe, és a namíbiai ember mindennapjaiba. Vasárnap délután ezért felk- erekedtünk, és elindultunk szétnézni.
Megjártuk a Függetlenség Stadiont, ami a vasárnapi nagy reformációi megemlékezésnek egyik lehetséges színhelye, latolgattuk a lehetőségein- ket egy 6-7000 fős istentisztelet meg- valósításához.

Végül a Parlament kertjénél döntöttünk,

ami, hatalmas fái, gyönyörű (Namíbiában nagyon ritka) zöld gyepe mellett szintén nagy kihívás elé állít minket. Több ezer fős szeretetvendégség egy parkban? Reformációi isten- tisztelet? Már csak Jézus hiányzik a Hegyi Beszéd és az Ötezere megvendégelésének történeteiből. Kérdezzük magunktól folyamatosan: „Honnan vegyünk kenyeret, hogy ezek ehessenek?” (Jn 6,5) :) De bízunk benne, hogyha Isten minket külön-külön bőségben, akkor nem

fogunk éhezni majd 2o17-ben ebben a hatalmas közösségben sem!

Nagyon sokat beszélgettünk a szervezői körben erről a megemlékezésről! Hogyan tudnánk tiszteletben tartani ezeket az embereket? Hogyan tudnánk szerényen ünnepelni, de mégis, bőséggel vendégül látni őket? Mert Afrikában egy ilyen alkalomhoz hozzá tartozik a vendéglátás, viszont nincs kultúrája a dobozban összehordott sütiknek... Vajon milyen képet kapnak az egy- házról ezek az emberek rajtunk keresztül, akikkel együtt akarunk emlékezni a Reformáció kezde- teire, világot és embert formáló lényegeire? Hogyan érti ma és adja oda magát a Reformáció Egy- háza az embereknek? ...

A windhoeki Teológia méretei nagyjából hasonlóak a mi Zuglói egyetemünkhöz. Az ottani kollégiumot, udvart és kápolnát el- nézve, mi nagyon hálásak lehetünk az EHE új szárnyáért, és a régiért is, persze, és a zöld, fás udvarunkért!

A konferenciaszervező meetinget az LVSZ teológiai konferenciája követte, melynek nyitóistentisztelete a windhoeki Teológián volt, a szeminárium templomában. Ezen a konferencián még dr. Fabiny Tamással is

„összefutottam” :).


 A maláj kollégám, Michelle, éppen mandarinul énekli azAgnus Deit! :)

A Teológia énekkara:) Felül pedig Zephania Kameeta püspök préédikál... és minden bekezdésnél megszakad a szíve...

Namíbia, Windhoek és az itt lakó emberek megismeréséhez, természetesen, nem elég egy hét. Valami betekintést azonban mégis adott ez az idő abba, hogy hogyan élnek a namíbiai emberek, feketék, fehérek együtt, mégis hatalmas távolságban egymástól, melyet az elmúlt évszázad kibeszéletlen történelme kerít közéjük.

Tavaly ünnepelte az ország függetlenségének 25

éves évfordulóját. Sok minden történet azóta, de a Művészeti Galéria társadalom- és egyházkritikát megfogalmazó alkotásai arról beszélnek, hogy még nagyon sok min - dent kell tenni azért, hogy megbékélés és egyenlőség legyen

Namíbiában....

.




A johannesburgi reptéren pedig már majdnem karácsony

van! :)




Istennek hála minden lehetőségért, amely lehetővé teszi megismerni az embereket szerte a világban, és amelyek segítenek az orrunktól tovább látni! 

KÉTELKEDÉS és KÖNYÖRÜLET Júdás leveléből (UFO 274. old. :)

„Irgalom, békesség és szeretet adassék nektek bőségesen!”

A múltkor, Afrikából hazafele jövet, még a repülőn elkezdtem a készülést a Filemon levélbeli igéről, itthon rájöttem, hogy egy Filippi-textusról kell prédikálnom (Fil - Fil, gondoltam, de igazából Filem - Fil). Úgy tűnik, hogy ezek a kis, egyfejezetes levelek megtalálnak mostanában…

Júdás levele23: „Könyörüljetek azokon, akik kételkednek..”

Kételkedni...

„Módszerének alapjait Descartes az „Értekezés az ész helyes vezetésének módszeréről” című munkájában fejti ki. Eszerint: minden előítéletet kerülve csak azt kell igaznak elismerni, ami tisztán és világosan felfogható („clare et distincte percipere”); a problémákat részekre kell bontani, amennyire csak lehetséges; a legegyszerűbb tárgytól „mintegy fokozatosan” kell a bonyolultabb felé haladni;  a rendszer teljességét felsorolással kell biztosítani… A descartes-i filozófia tulajdonképpeni kiindulópontja a kételkedés. Descartes, módszerének megfelelően, olyan támpontot keres, amely nem vonható kétségbe. Ebből kiindulva kíván azután kényszerű következtetésekkel bonyolultabb, de vitathatatlan igazságokhoz jutni. A hat elmélkedés - „Meditatjones de prima philosophia” - közül az elsőben Descartes a pusztán valószínű „saját összes véleményének megdöntését” tűzi ki célul. Gondolkodásának egész fundamentumát aláássa, és nemcsak az érzéki észlelésben kételkedik, hanem az emlékezet teljesítményében és végül s legevidensebb dolgokban is. „Nem lehet még az is, hogy tévedek, valahányszor a kettőt és a hármat összeadom?” Hiszen lehet, hogy az Isten avagy egy gonosz és fondorlatos szellem, a „genius malignus” az embert mindenben félre akarja vezetni. Descartes végül a kételkedés során beleütközik a legevidensebbe és a kétségbevonhatatlanba: azaz a gondolkodó én létébe. Az ént még a kételkedésben is előfeltételezni kell. „Azt figyeltem meg, hogy mialatt úgy akarnék gondolkodni, hogy minden hamis legyen, mégis szükségszerűen nekem, aki azt gondolta, valaminek lennem kell és mivel észrevettem, hogy az az igazság, hogy gondolkodom, tehát vagyok, oly szilárd és biztos, hogy... a szkeptikusok sem képesek megcáfolni, így el tudom fogadni ezt az igazságot az általam keresett filozófia első elvének.”… (Lábjegyzet: valami sulinetes oldalról)

A kételkedés az intellektus tevékenysége, ennek lelki vetülete a félelem, a bizonytalanság. Az alapigét így értve tehát: könyörüljetek a gondolkodókon, ami nem azt jelenti, hogy ne gondolkodjatok! Kinek kell és kin könyörülni? Akinek a kezében a hatalom van, mert a könyörület mindig hatalom kérdése. 

Sokféle helyzetben fogalmazódnak meg a kérdéseink: pl. orvosi leletek kétésége - vajon túléli? vajon túlélem?; iskolai vizsgák, nyelvvizsgák - vajon meglesz?; pályázatok - vajon megnyertük?; párkapcsolati kérdések - vajon szeret? vajon igazat mond?; létkérdések - vajon létezik? vajon igaz? vajon van utána...?

Vannak dolgok az életben, amik felől nincsenek kétségeink, vagy mert megfelelő mennyiségű, minőségű ismeretünk van vagy mert megfelelő mértékű, mélységű bizalmunk….Van, akiken könyörülhetünk, van, akik könyörülhetnek rajtunk, és milyen kínzó, amikor nem teszik… de van, amivel kapcsolatban nem tudjuk a könyörületünkkel enyhíteni a kétkedő szenvedését, mi magunk is csak könyöröghetünk könyörületért Ahhoz, akinek a kezében a hatalom van…

Júdás levele egy egy lélegzetvételre elmondott, erős képekkel, példákkal megtöltött kemény beszéd. Kicsit fröcsög is. Figyelmeztetés ez, kárhoztatás és a végidők megállapítása. Inti azokat, akik igyekeznek megmaradni hitükben és tisztaságukban, elítél minden „istentelent, akik istentelenül követnek el istentelenségeket” (15. vers). A Jézus Krisztusban hívőket pedig  bíztatja, hogy tartsanak ki Uruk irgalmáig az örök életre.

Édesanyám nemrég azt mondta nekem, hogy ahogyan most változik a világ a népvándorlással, mintha a végidőket élnénk. Akkor azt mondtam neki, hogy hát, sokszor gondolta már ez a világ, hogy a végidőket éli. Azt kellett volna mondanom, hogy , az igazság az, hogy nem tudom, lehet... De az is lehet, hogy a végidők kétezer év óta tartanak, és még ki tudja meddig. 

Júdás a közösséget bomlasztókról beszél: akik megvetik Isten felségét, tagadják Jézus Krisztust, kicsapongó életet élnek, beszennyezik a testüket, stb… Miben is kételkednek az itt említett, körülöttük élő kételkedők? És kiknek kell könyörülni rajtuk? És hogyan kell könyörülni rajtuk?

Hát abban kételkedhetnek, hogy most Jézus Krisztus tényleg „mindjárt” visszatér? Amely napra éberen, készen és tisztán kell várni? Vagy abban, hogy minden, amit az apostolok mondanak az ő haláláról és feltámadásáról, az igaz-e. A könyörület itt a hívő közösség kezében van, hogy megerősítse, ha úgy tetszik meggyőzze a bizonytalanokat.  

Mt 9,11-13: Jézus követésre hívja Lévi Mátét, majd vámszedőkkel és bűnösökkel vacsorázik.

„Meglátták ezt a farizeusok, és szóltak tanítványainak: "Miért eszik a ti mesteretek vámszedőkkel és bűnösökkel együtt?” Ő pedig, amikor ezt meghallotta, így szólt: "Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek.Menjetek, és tanuljátok meg, mit jelent ez: Irgalmasságot akarok, és nem áldozatot. Mert nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem a bűnösöket.”

2Móz 33,13-19 Mózes tele van kétségekkel a pusztai vándorlás során. 

„Ha valóban megnyertem jóindulatodat, ismertesd meg velem a te utadat, hadd tudjam meg tőled, hogy megnyertem jóindulatodat. Nézd, ez a nép mégiscsak a te néped! Az Úr így felelt: Megnyugtat téged, ha az orcám megy veletek? Mózes azt mondta: Ha nem jön velünk a te orcád, akkor ne is vigyél tovább bennünket! Mi másból tudnánk meg, hogy én és a te néped megnyertük jóindulatodat, ha nem abból, hogy velünk jössz? Ez különböztet meg engem és a te népedet minden más néptől a föld színén. Az Úr így szólt Mózeshez: Megteszem ezt is, amiről beszéltél, mert megnyerted jóindulatomat, és név szerint ismerlek… Elvonultatom előtted egész fenségemet, és kimondom előtted az Úr nevét. Kegyelmezek, akinek kegyelmezek, és irgalmazok, akinek irgalmazok.”

Róm 9,14-18: Pál írja: „Mit mondjunk tehát? Igazságtalan az Isten? Szó sincs róla! Hiszen így szól Mózeshez: "Könyörülök, akin könyörülök, és irgalmazok, akinek irgalmazok.” Ezért tehát nem azé, aki akarja, és nem is azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené. Mert így szól az Írás a fáraóhoz: "Éppen arra rendeltelek, hogy megmutassam rajtad hatalmamat, és hogy hirdessék nevemet az egész földön.” Ezért tehát akin akar, megkönyörül, akit pedig akar, megkeményít.”

Jézus szava evangélium Júdás gyülekezetének is, evangélium a vele vacsorázó bűnösöknek, és nekünk is: „irgalmasságot akarok és nem áldozatot” - hogy ne higgyük azt, hogy a mi áldozatunk, a mi folyamatos szélmalomharcunk a „gonosz” ellen változást, hitet hoz. 

Mózesnek azt mondja Isten, hogy „megnyerted jóindulatomat”. Mózes kéreti magát, de engedelmes és nem akar mozdulni sem Isten nélkül, a könyörülő, szabadító Isten jóindulata nélkül.

Pál pedig összefoglalja ezeket: „nem azé, aki akarja, nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené”...

Láttátok az Ádám almái c. filmet? Aki nem, és nem akar némi spoilert, az ugorjon és folytassa INNEN…

Ádám almái: Egy dán vidéki kis templom lelkészéhez, Ivánhoz egy neonáci börtönre ítélt érkezik, Ádám, hogy letöltsön egy bizonyos időt egyházi szolgálatban. Egy magas, izmos, kopasz, szótlan, mogorva ember, akiről azt írja az aktája, hogy gonosz. A lelkész szerint pedig nincsenek gonosz emberek. A lelkész szerint csak jó dolgok történnek ebben a világban. Lassan kirajzolódik a filmben, hogy a lelkész tagad. Vgtelenül hárít, hogy túléljen, mert máshogy nem lehetne elviselni az életét, ami volt, és ami van. Az anya gyerekkori halálát, az apa molesztálását, a feleség öngyilkosságát, a gyerek fogyatékosságát, a testvér halálát. Ő a modern Jób, egy tumorral az egyában. Ádám, a neonáci pedig elhatározza, hogy megtöri ezt az embert, de a lelkész története csak lassan rajzolódik ki eőtte is. Ahogyan halad, küzd azon, hogy összetörje Iván frusztráló optimizmusát és vak, hitét egyre inkább törik össze a világ is körülöttük. Mindenki változik. „Legyőztük az ördögöt, akárhányszor próbára tett”. Ádám Hitler-képe pedig folyamatosan leesik a szögről.

A két ember küzdelme párhuzamos, és egyformán meg vannak győződve arról, hogy harcuk változást eredményez. Júdás is arról ír a levelében a gyülekezetnek, hogy küzdjenek a hitükért...
Ádám, időközben elolvassa Jób könyvét. Ettől csak még keményebb lesz benne az elhatározás, hogy összetöri a Ivánt, mert meglátja benne az összetört Jóbot, akit az az Isten tör össze, akit Iván annyira meg akar védeni, és igazolni. „Mi van, ha nem az ördög tesz próbára minket, hanem Isten?” „És ha a szenvedéseink mögött is Isten áll?” - szegezi neki a kérdést Ádám.

INNEN…

Két dolog fontos most számomra ebből a filmből: Istenhez mindenki a saját módján találhatja meg az utat, mindazokkal az élményekkel, tapasztalatokkal, amelyet nem tudunk megspórolni, amelyeket végig kell járni, akár a tagadáson, akár a gyűlöleten keresztül a szabadító, megváltó Istenig. Ez hogy kapcsolódik Júdás leveléhez? Hát úgy, hogy az istenkapcsolatomról beszélhetek másoknak, a hitemről is, elmondhatom a bizonyosságomat, de a hitemet oda nem adhatom, ahhoz mindenkinek a saját állomásain keresztül vezet az út. 

És az ember küzdhet a változásért. Az ember akarhat hinni, de az ember szembe is szállhat a hittel. Hihetjük, hogy a harc felvételével, a küzdéssel változásokat tudunk elérni, de a változás nem ebből származik.  Nem abból, hogy az ember küzd és azt hiszi, hogy képes visszaverni a támadásokat, kísértéseket, vagy hogy éppen mindenben a szépet igyekszik látni, és mindent „Isten javára magyarázni”. Istennek nincs szüksége arra, hogy megvédjük, vagy igazoljuk őt. 

Az ember küzdelme nem hiába van, akár harcol, akár kételkedik és magyarázatot keres a kétségeire. Nem hiába van - Isten munkájának a jele, de a változás nem ezektől jön, hanem egyedül a könyörülő Istentől. Ámen

igehirdetés - megélhető életek

1Kor 1,4-9: Hálát adok értetek Istennek mindenkor,  azért a kegyelemért, amely nektek a Krisztus Jézusban adatott. Mert a vele való közösségben mindenben meggazdagodtatok, minden beszédben és minden ismeretben, amint a Krisztusról való bizonyságtétel megerősödött bennetek. Azért nincs hiányotok semmiféle kegyelmi ajándékban, miközben a mi Urunk Jézus Krisztus megjelenését várjátok, aki meg is erősít titeket mindvégig, hogy feddhetetlenek legyetek a mi Urunk Jézus Krisztus napján. Hű az Isten, aki elhívott titeket az ő Fiával, Jézus Krisztussal, a mi Urunkkal való közösségre. 

Boldog az az ember, aki tud hálás lenni, mert az azt jelenti, hogy tud örülni dolgoknak az életben, tudja értékelni azt, ami körülveszi, ami történik. Egy másik hasonló összetevője az egészséges, boldog életnek, hogy ezt ki is tudjuk fejezni. Nem mindenkinek megy könnyen, hogy kinyilvánítsa a tetszését, vagy kifejezze, hogy valami megérintette, valami nagyon boldoggá tette. Talán azért is, mert egy ilyen megnyilvánulás megnyit minket és ezzel együtt kimutatja az érzékenységünket. Ilyenkor valamilyen mértékben törékennyé válunk az előtt, akinek kifejezzük a köszönetünket vagy a hálánkat. Ilyenkor nagyon vigyázni kell arra, aki megnyitja magát. 

Hálát adni általában Istennek szoktunk, de kevésbé vallási értelemben annak is kifejezzük a hálánkat, aki valami nagy dolgot tesz velünk, értünk. A hála valahogyan több, mint a köszönet, benne van talán az is, hogy ha nem jön a segítség, ha valaki nem lép, nem teszi meg azt, amit, akkor nagyon rosszul alakulnak a dolgok, akkor nincs változás, akkor nem valósulnak meg feladatok, történések… Gondolkodjunk el kicsit, hogy mikor voltunk a leghálásabbak az életben, kinek és miért… Én például nagyon hálás vagyok a tanáraimnak, akik foglalkoztak velem a különböző tanulmányokban, a gimiben, a zeneiskolákban, egyetemeken, külföldön, itthon… nem tudom hogyan alakul az életem, hogyha nincsenek azok az emberek, akik kitartottak mellettem, reménységük, bizalmuk volt irántam, hogy érdemes velem foglalkozni…persze, nagyon sok mindenért hálás vagyok a szüleimnek, szinte az egész eddigi életemért, de a barátaimnak is, akik különböző helyzetekben felvállaltak, mellettem álltak, állnak… 

És vajon értünk kik adhattak már hálát Istennek az életünk során? … 

Az emberek iránt érzett hálánk valahol a természetfelettiben gyökerezik. A keresztény ember hiszi és tudja, hogy, bár, akiknek hálásak vagyunk, akik fizikai értelemben kerültek velünk kapcsolatba és ténylegesen jelen voltak, vannak az éltünkben, ők valamilyen módon Isten eszközei, cselekvő, szerető kezei, akik kérésre, vagy olykor várakozáson felül nyilvánultak meg, 

Isten felé hálásnak lenni egy különleges, spirituális dolog és sok mindent előfeltételez. Azt, hogy hisszük, hogy létezik egy minket befogadó, körölölelő Valóság, egy mindent mozgató Erő,  egy mindenben lüktető Dinamizmus, ami nemcsak éltet és irányít minket, hanem valóságosan jelen van bennünk és körülöttünk. És ez az Erő, ez a ható Létező, akit Istennek hívunk, a történelem egy pontján emberré, hozzánk hasonlóvá, e világivá lesz. Egyrészt nagyon szoros a kapcsolódás, amelyen keresztül ez végbemegy, mert hát, Isten azzal, hogy emberré lesz, a teremtényeihez hasonlóvá válik, a teremtettsége része lesz, másrészt viszont az elképzelhető legnagyobb távolságot teszi meg, a legnagyobb másságot küzdi le az Immanens, amikor anyaggá, emberré lesz. Megjelenik, köztünk jár, tanít, gyógyít és az életét adja. Nekünk, embereknek innentől hozzáférhető az Isten teljes valójában, innentől realizálódik az Ószövetségben megismert kinyilatkoztatás egy elszakíthatatlan, megszüntethetetlen kapcsolattá, amitől nemcsak függ, hanem amire támaszkodik is az életünk. 

Ez a Jézusban megismert, megerősített kapcsolat elemi lényege az életünknek, és talán elmondható, hogy az az élet éli meg igazán az életét, amely tudatosan ragaszkodik ehhez és él ebből a kapcsolatból. Ez a kötődés a teremtő Istenhez az, ami felemel a földi élet összefüggései, kihívásai és kísértései fölé. Az Istenhez való tartozásunk tart meg és emlékeztet, hogy ami az életünkben történik, az a létezésünknek csupán egy emberöltőnyi epizódja, de nem a végső lényege. Ez az ismeret oldja az oldhatatlannak tűnő feszültségeket, ez a ragaszkodás könnyíti az elviselhetetlenül nehézzé vált terheket és ez a kötődés tart meg a megfejthetetlen összefüggéseiben, azokban az időkben, amikor összezavarodik az életünk, kicsúszik a talaj a lábunk alól… De, ugyanakkor ez a kötődés láncol oda a földi életünkhöz és ösztönöz arra, hogy ne csak túléljük, hanem megéljük az életünket, annak minden mélységével és magasságával, benne minden emberi kapcsolatunkkal és kötődésünkkel, küldetésünkkel, feladatainkkal, benne a sikerekkel és a kudarcokkal együtt is. Isten teremtése ez a világ, Isten teremtése az életünk, a természet közege és a minket körülvevő emberek miliője. Az Isten az életét adja ezért a világért, benne minden teremtményéért, ezért ha ezt komolyan vesszük, nem tehetjük meg, hogy lebegünk az életünk felett csupán egy jobb, szebb, könnyebb túlvilági létre koncentrálva, mert semmi sem kap értelem nélkül életet ezen a földön. Az, az Isten lényegének mondana ellent. Nincs felesleges vagy véletlen teremtés. Bele kell vetni magunkat az életünkbe, ugrani kell a bizonytalanba, az ismeretlenbe és az utolsó leheletig kutatni, hogy miért vagyok ezen a földön, és mit tehetek ezért a világért, a másik emberért, magamért… Kutatni kell és megismerni, rátalálni, és felfedezni a teremtő Istenhez való kötődésünket, a kapcsolatunkat a végtelenül létező Istenhez, aki bennünk lüktet, és akinek emberré lett kezei tartják az életünket. 

Az Istenhez való kötődésünk kutatásának kiindulópontjai az Úristen megnyilvánulásai ebben a világban: a természetben, ami körülvesz, a másik emberben, aki megszólít minket, és az Igében, ami kb. kétezer év óta tanúskodik róla. Az ezek nyomán szerzett tapasztalatok az istenismeret forrásai, a kapcsolat maga pedig az Isten megszólítása nyomán felelő lélek szava, gondolata, lélegzetvétele bennünk: az imádság. 

Jézus, míg a tanítványai közt járt, nagyon egyszerűen elmagyarázta, hogy mit jelent mindez a gyakorlatban. Azt tanította, hogy: szeress, zörgess, keress, kérj, adj, teremts békét, menj el, hirdesd, ne félj, ne légy kicsinyhitű, bízzál, imádkozz, légy kitartó, világíts, ízesíts…Ezeknek a feladatoknak a tartalmára pedig mindenki máshogyan találhat rá az életében: a gyülekezetben, a munkahelyén, a barátai közt, a családjában. Isten nem azt kéri, hogy váltsuk meg a világot, hanem azt, hogy induljunk el ezeknek a felszólításoknak a mentén és Ő nekünk ígéri Szentlelkét, aki megelevenít bennünket, hogy betöltsük ezeknek a felszólításoknak a tartalmát. Istené az erő, a megvalósulás, a megtartás, tőlünk csak önmagunk odaadását kéri és azt, hogy akarjuk igazán megélni az életünket. Ámen. 

beautiful - igehirdetés még augusztus elejéről

Kegyelem nektek és békesség Istentől, a mi Atyánktól, és a mi Urunk Jézus Krisztustól. Ámen.

Jer 1,4-10: „4 Így szólt hozzám az Úr igéje: 5 Mielőtt megformáltalak az anyaméhben, már ismertelek, és mielőtt a világra jöttél, megszenteltelek, népek prófétájává tettelek. 6 De én ezt válaszoltam: Ó, Uram, Uram! Hiszen nem értek a beszédhez, mert fiatal vagyok! 7 Az Úr azonban ezt mondta nekem: Ne mondd, hogy fiatal vagy, hanem menj, ahova csak küldelek, és hirdesd, amit csak parancsolok! 8 Ne félj tőlük, mert én veled leszek, és megmentelek! - így szólt az Úr. 9 Azután kinyújtotta kezét az Úr, megérintette a számat, és ezt mondta nekem az Úr: Én most a szádba adom igéimet! 10 Lásd, én a mai napon népek és országok fölé rendellek, hogy gyomlálj és irts, pusztíts és rombolj, építs és plántálj!

Jeremiás elhívása egy ismert történet, szép szöveg, szép és szívhez szóló mondatokkal. A próféta elhívása a mai világban könnyen megfeleltethető, első sorban egy lelkész elhívásának, másodrenden valamilyen egyházi szolgálatba állók elhívásának, kántorénak, felügyelőének, hittantanárénak. Négy dolog azonban túlmutat az igeszakasz szavaiban a lelkészi, vagy más egyházi pályák világán. Olyan pontjai vannak ennek a szövegnek, amelyek a minden ember életében előforduló érzéseket, fordulópontokat írják le. 

Az első ilyen, Istennek az a mondata, amit oly sokszor hallunk idézni: “mielőtt megformáltalak az anyaméhben, már ismertelek…” Ez valami olyat mond el rólunk és a minket teremtő Istenről, ami az ember egyik legmélyebb vágyát, igényét érinti meg. Azt, hogy ismerjenek. Ez az egyik olyan dolog, amitől, talán, a legjobban félünk és amire talán a legjobban vágyunk. Hogy legyen valaki, aki igazán, mélyen, kívülről-belülről ismer, tudja és érti a szavainkat, a kimondatlan gondolatainkat, átlát a cselekdeteinken. Vágyunk arra, hogy legalább egy valaki szeressen és elfogadjon, de ne csak azért értsen meg, mert szeret és elfogad, hanem mert átéli és úgy érti, ismeri az összefüggéseinket. Az Istennel való kapcsolatunk, ilyen fokon, talán csak a szülő-gyermek, illetve a férfi-nő kapcsolatban képeződhet le az összetartozásban, egymásra hangoltságban. Van, aki megtalálja és megéli ezt, van, aki örökre keresi és vágyik rá. Olyan kapcsoltokra, amelyekben nem kell magyarázkodni, amelyekben nem kell indokokat, érveket felsorakoztatni, magunkat, a dolgainkat igazolni. Olyan kapcsolatokra vágyunk, amelyekben nemcsak elfogadnak, hanem igazán meg is értenek minket, a lényegünket. 

https://www.youtube.com/watch?v=eAfyFTzZDMM

Christina Aquilera egy énekesnő, igazán híres 6-8 éve volt. Karakteres hangja mellett szerette feszegetni a határokat a témaválasztásban, nem a végletekig, de volt egy-két figyelemre méltó gondolata. Pl. a Beautiful nevű szám, ami magyarul annyit jelent, hogy ‘szép’. Az énekesnő értelmezésében nemcsak egy szál sárga gerbera lehet szép, azaz, nemcsak az, amit a közízlés szépnek ítél meg bizonyos kritériumok, normák alapján. Csupa peremen élő emberekről énekel, akik meg is jelennek a zenéhez készített videóban. Egy meleg férfi pár, egy transzfesztita férfi, egy anorexiás lány, egy vézna kamaszfiú, egy kiközösösített, fogszabályzós kislány, egy piercinges punk fiú… Csupa olyan ember, akik azt élik meg, hogy se nem szeretik, se nem értik őket. Mert mások. Azt élik meg, hogy nem értik az emberek a lényegüket, mert nem férnek bele az ízlés felálított kereteibe, a köz- és sokszor a vélt keresztény erkölcs kritériumaiba. Általánosságban a társadalom befogadásának határai szűkek számukra, könyörtelenek velük szemben. Nem arról van szó, hogy miért nem szép, vagy miért nem helyes, ha mondhatunk ilyet egyáltalán, hogy két férfi csókolózik, vagy, hogy valakinek testékszerei vannak és égnek áll a festett haja, hanem arról, hogy mit él át az ember olyankor, amikor azt érzi, hogy nem illik bele ebbe világba az ő igazi valójában. Ezek az emberek az énekben megjelenítik azt az idegenségérzetet, amely bárkiben, bennünk is megfogalmazódhat: hogy nem illünk egy közösségbe, nem illünk a társadalomba, nem illünk bizonyos körökbe, vagy, akár, hogy nem vagyunk valók erre az egész világra, vagy mert nem vagyunk elég jók, okosak, szépek, nincsenek meg a képességbeli vagy anyagi adottságaink, vagy csak mert egyszerűen mások vagyunk. Nincs társunk, nincs közösségünk, nincs helyünk a világban, mert kilógunk, mert mások vagyunk. Ki ebben, ki abban, ki kisebb, ki nagyobb mértékben. De a szükség ugyanaz: ne kötelességből szeress és fogadj el, ne értékelj, hanem érts meg; ismerj meg és értsd meg a lényegemet! … A klipben megjelenik a kiút keresése is. Ahogyan a vékony karú kamaszfiú emelgeti a súlyokat. Ebben benne van az összes erőfeszítésünk, a lelki súlyemelések, a konkrét fizikai törekvések, a leplezés, a változtatni akarás, hogy valahogyan passzoljunk, abban a reményben, hogy akkor könnyebben befogad a világ. Talán, ha mások leszünk, akkor valaki majd érti a nyelvünket…

Ahhoz, hogy Isten bármit is kezdhessen velünk, hallanunk kell, és meg kell értenünk azt a kapcsolatot, ami közte és közöttünk van. Nem azért, mert ez feltétele Isten cselekvésének, hanem mert ezek a lépcsőfokai. „Mielőtt megformáltalak az anyaméhben, már ismertelek, és mielőtt világra jöttél megszenteltelek”. Nemcsak lelkészi szolgálatra, nemcsak prófétaságra, hanem létező, számító és nyomot hagyó emberré ebben a világban. Azt nem tudjuk belátni, hogy minden emberi életnek konkrét célja van, hiszen látunk, olyan életeket, és olyan halálokat, amelyeket nem értünk, amelyet ellentmondanak a logikának, vagy éppen a hit bizonyos meggyőzősdéseinek. Helyesebb inkább azt mondani, hogy minden életnek értéke és értelme van. Isten senkit sem teremt feleslegesen, vagy hiába. Az, hogy célt találunk-e az életünknek, az a személyes utunk kihívása. És ennek a keresése Isten szavában vet alapot: Isten már ismer bennünket a kezdetünk előttől fogva. Nem nyel egyet keresztény szeretetből, hogy elfogadja, amilyenek vagyunk, hanem ismer és érti a lényegünket. 

Ennek a következő pontja pedig, hogy keresi a kapcsolatot, a nyelvünket, amelyen megszólít és feladatok, célok felé vezet minket. Az is lehet, hogy konkrét „látomásokban”, de lehet, hogy éppen olyan lehetőségekben, kapcsolatokban, örömökben vagy éppen tragédiákon keresztül, melyek összefüggéseit csak később, visszatekintve látjuk meg. Az életünk kihívások sora: amikor először be kell lépni egyedül az óvodába, amikor előszőr kell megjelenni valami idegen helyen támogatás, segítség nélkül, pl. az orvosnál, amikor meg kell írni egy érettségit, vagy eredményesen jelen lenni egy állásinterjún, vagy kimondani az oltár előtt, hogy igen, vagy szembenézni a halállal az utolsó pillanatban, amikor vége van… A feladatvégzés, a helytállás, de akár a puszta jelenlét egy olyan közegben, ahol idegennek és oda nem illőnek érzem magam, az szorongással, kétségekkel jár: nem vagyok elég jó, elég szép, elég tehetséges, egyáltalán, közel sem alkalmas feladatokra. Még a legmagabiztosabbakat is megtalálják olyan helyzetek az életben, amelyekben meginog az a tapasztalat, hogy persze, menni fog, mert megoldunk mindent! Isten beleszól a kétségeinkbe: „Ne félj, mert én veled leszek!” Viszont ebből nem kell üres optimizmust csinálni. Isten nem azt mondja, hogy mert veled leszek, akkor minden sikerülni fog, akkor be fognak jönni a számítások, akkor üstökösként ível a pályafutás, és majd csak úgy csillognak a sikereink, mert szárnyakat kaptunk. Ez is megtörténhet, de az ígéret valami sokkal mélyebb dologra vonatkozik: arra, hogy akárhogyan alakul, akárhogyan sikerül, az úgy lesz jó, mert Isten ott lesz, minden az ő jelenlétében történik. Isten felemeli a megfelelés, a teljesítmén kényszereit; ismeri a működésünket, azt, hogy miért jó valami, amit jól csinálunk, és miért nem sikerül valami, amit elrontunk, vagy amiben gyengék vagyunk. Nem kell magyarázni, nem kell indokolni, menteni az életünket, a dolgainkat. Nyitott könyv vagyunk egy olyan tenyérben, amely nem tapos bele ebbe a nyitottságba, hanem félti és védi ezt a nyitottságot: a törékenységünket, a sebezhetőségünket. Mert ismer és ért minket már a kezdetünk előttől fogva. Ez az Isten küld el minket: „Menj, ahova csak küldelek…”, csináld, amit csak mondok, mert ez a lényeg, hogy menj és csináld, hogy benne legyél… 

És a negyedik dolog az igeszakaszban a tartalom, az elhívás, a küldetés, a megtalált életértelem tartalma. Ami szintén nem egy üres ígéret a dicsőségről és a nehézségek elkerüléséről, mert van, hogy nehéz szavakat kell mondani. Van, hogy nehéz döntéseket kell meghozni. Van, hogy le kell rombolni valamit, hogy helyette új, jobb épülhessen. Például a bennünk élő falakat, a hagyomány, a neveltetés, a kultúránk azon falait, amelyek „keresztény” alapon szelektálnak ki embereket közösségekből, társadalmakból, a saját életünkből, mert mások, mint mi vagyunk. Számos területen, számos tekintetben, számos mértékben, de mások… Biztos, hogy bizonyos közösségeknek, de lehet, hogy egész társadalmi rendszereknek kellene újjászerveződniük, új alapokra épülniük, ahhoz, hogy ez a világ ne idegen, hanem élhető világ legyen a bármilyen szempontból peremen élők számára. Nemcsak a melegek vagy a fogszabályzósok számára, hanem az éhezők, az analfabéták, a menekültek, a kövérek, a fogyatékkal élők, a depressziósok, az „elviselhetetlenek” számára is…

Az „idegent” Isten szava beemeli a teremtett világba azzal, hogy elmondja, ő már nagyon régóta ismer, értékel és védi azt a törékeny, sebezhető valakit, aki ott, legbelül vagy. Isten a jelenlétét ígéri az útkeresésben, megemeli a kétségek, az elvárások vállakat nyomó terheit és megkímél a mentegetőzéstől és indoklástól, mert tudja, érti, ki vagy. Isten méltóságot ad az életednek a legmélyebb szégyenérzetedben, amit afelett érzel, hogy ki is vagy valójában. És lesz, hogy nehéz szavakat kell mondani, nehéz döntéseket kell meghozni… Vannak és lesznek eszmerendszerek, gondolat-kordonok, sziklává szilárdult hagyomány-falak, amelyeknek le kell omlani ahhoz, hogy valami új, jobb, élhetőbb szülessen, kereszténységen kívül és belül, mert Isten mindenütt ott van, nemcsak abban, ami lelket simogatóan szép, hanem abban is, ami undorító, ami mocskos, ami törött, ami fogyatékos, ami más…

Ámen.

L. nem érti - fiktív töredékek

... L. nem érti, hogy miért hiszi azt az ember, hogy képes lenne és jó választás lenne inkább választani a biztos semmit, a biztos bukást, a biztos veszteséget, a biztos akármilyen-negatívat, mint a bizonytalant. Mi az, amitől annyira fél a bizonytalanban? Mi a rossz a bizonytalanban? A várakozás? Vagy a kiszámíthatatlan végkifejlet, azaz a bizonytalanság? Mintha nem lehetne közelebb férkőzni ehhez a dologhoz ennél... Azt szokták mondani, hogy attól félünk leginkább, amit nem ismerünk, de akkor mégis mi itt a gond, hiszen, ha a bizonytalanságban a kétféle végkifejlettel van a baj, az igen vagy nem megmondhatatlanságával, előzőleg mégis számba tudja venni, hogy melyik mit jelent, tehát nem a teljes ismeretlennel néz szembe, amikor befogadja a bizonytalanságot. És mégis... Inkább a semmi - mert ahhoz hozzá lehet szokni, míg a bizonytalanban nem tudja az ember, hogy mihez szokjon hozzá? De miért van szükségünk ennyire részletesen a támpontokra? Hiszen az igen vagy nem már adhatott némi tájékozódási segítséget előzőleg, de valahogy mégsem kielégítő. És akkor ez azt jelenti, hogy az ember hajlandó lenne inkább lemondani a pozitív végkifejlet lehetőségéről, mintsem hogy válassza a bizonytalan várakozást, amiben 5o% eséllyel benne van a megerősítő és megsemmisítő ítélet is...

És miért nem csinálja azt, ami igazán, a szíve mélyén akar? Miért nem olvassa el azt a sok jó könyvet, ami van? Miért nem játssza el azt a sok jó zenét, ami van? És miért nem írja meg azt a sok jó történetet, ami lehetne? Azért, mert nem lehet? Vagy azért, mert mi van, ha nem sikerül? 
Miért nem éli meg azokat a történéseket, amiket elgondol? Mert lehetetlen? És mi teszi a jó dolgokat lehetetlenné az életben? Miért van olyan, hogy lehetetlen?

Mi lehetetlenít el benne dolgokat? Miért nem megy? 

L. néha úgy érzi, hogy éli az álmait. Mint például nyáron a repülőtéren: egy meglehetősen csinos és különleges ruhában ült, napszemüvegben a naposütötte terminálban, a párizsi gépére várt és Háy Jánost olvasott. Gyerekkorában elérhetetlen volt egy ilyen nő képe, élete... L. néha pedig úgy érzi, hogy csak vegetál, és sokkal jobb lenne ennek a világnak, ha szétadományozná a szerveit, a dolgait, a mindenét, az egész életét és így vége lenne...

L. néha úgy gondolja, hogy egy megsavanyodott, elbénázott életű hülye, akihez, szerinte, inkább csak hozzászoktak az emberek, mintsem szeretik, és persze, hogy hiányozna, ha nem lenne... a „rossz-gyroszos” sarki eladói is hiányoznának, ha nem lennének, mégsem szereti őket... L. néha hajlamos azt gondolni, hog nincs értelme ennek az egésznek...