L. nem érti - fiktív töredékek

... L. nem érti, hogy miért hiszi azt az ember, hogy képes lenne és jó választás lenne inkább választani a biztos semmit, a biztos bukást, a biztos veszteséget, a biztos akármilyen-negatívat, mint a bizonytalant. Mi az, amitől annyira fél a bizonytalanban? Mi a rossz a bizonytalanban? A várakozás? Vagy a kiszámíthatatlan végkifejlet, azaz a bizonytalanság? Mintha nem lehetne közelebb férkőzni ehhez a dologhoz ennél... Azt szokták mondani, hogy attól félünk leginkább, amit nem ismerünk, de akkor mégis mi itt a gond, hiszen, ha a bizonytalanságban a kétféle végkifejlettel van a baj, az igen vagy nem megmondhatatlanságával, előzőleg mégis számba tudja venni, hogy melyik mit jelent, tehát nem a teljes ismeretlennel néz szembe, amikor befogadja a bizonytalanságot. És mégis... Inkább a semmi - mert ahhoz hozzá lehet szokni, míg a bizonytalanban nem tudja az ember, hogy mihez szokjon hozzá? De miért van szükségünk ennyire részletesen a támpontokra? Hiszen az igen vagy nem már adhatott némi tájékozódási segítséget előzőleg, de valahogy mégsem kielégítő. És akkor ez azt jelenti, hogy az ember hajlandó lenne inkább lemondani a pozitív végkifejlet lehetőségéről, mintsem hogy válassza a bizonytalan várakozást, amiben 5o% eséllyel benne van a megerősítő és megsemmisítő ítélet is...

És miért nem csinálja azt, ami igazán, a szíve mélyén akar? Miért nem olvassa el azt a sok jó könyvet, ami van? Miért nem játssza el azt a sok jó zenét, ami van? És miért nem írja meg azt a sok jó történetet, ami lehetne? Azért, mert nem lehet? Vagy azért, mert mi van, ha nem sikerül? 
Miért nem éli meg azokat a történéseket, amiket elgondol? Mert lehetetlen? És mi teszi a jó dolgokat lehetetlenné az életben? Miért van olyan, hogy lehetetlen?

Mi lehetetlenít el benne dolgokat? Miért nem megy? 

L. néha úgy érzi, hogy éli az álmait. Mint például nyáron a repülőtéren: egy meglehetősen csinos és különleges ruhában ült, napszemüvegben a naposütötte terminálban, a párizsi gépére várt és Háy Jánost olvasott. Gyerekkorában elérhetetlen volt egy ilyen nő képe, élete... L. néha pedig úgy érzi, hogy csak vegetál, és sokkal jobb lenne ennek a világnak, ha szétadományozná a szerveit, a dolgait, a mindenét, az egész életét és így vége lenne...

L. néha úgy gondolja, hogy egy megsavanyodott, elbénázott életű hülye, akihez, szerinte, inkább csak hozzászoktak az emberek, mintsem szeretik, és persze, hogy hiányozna, ha nem lenne... a „rossz-gyroszos” sarki eladói is hiányoznának, ha nem lennének, mégsem szereti őket... L. néha hajlamos azt gondolni, hog nincs értelme ennek az egésznek...