#azentestemben

már most, mielőtt elkezdenék írni, lelkiismeretfurdalásom van, talán túl sokat bántom magamat... tudom, hogy sok minden van velem kapcsolatban, amiről tehetek, de az még nem ok arra, hogy szemrehányást tegyek magamnak... talán. persze, írásban most tarthatok békítőshowt - magammal, hogy aztán holnap a tükör előtt újrakezdjem... örökös harcban állunk, de mégsem mondhatom, hogy nem szeretem, minden szemrehányás és nemszeretet ellenére, mert mégis csak együtt élünk. amikor a háy azt mondja, hogy a lélek folyton ki akar szakadni a testből, mert akkor járhatna össze-vissza a világban, azt nagyon át tudom érezni, de mégis, annyi helyzetben tart össze ez a test, hogy az én össze-vissza bolyongó lelkemmel nem is tudom mi lenne nélküle... hiába, együtt élünk, ez nem választás, adottság. minden láncával, ráncával és rácsodálkozó pillanatával együtt. pl. amikor megcsillan a napfény a barna vállamon, na, azt nagyon szeretem, a vállam ívét is szépnek tartom felülről, és ezt csak én tarthatom szépnek, mert abból a szögből senki nem fogja látni a vállamat, ahogyan én látom, mert a fejembe költözhet is bárki, de a nyakam helyére nem. és ez az érzés ettől értékes, mert ez nem függ mások tetszésétől. persze kibrándulok, amikor a hasamra nézek, mert az se nem barna, se nem csillog rajta a nap, mert annyira amorf a sok telhetetlen zsírszövettől, hogy a nap csillogás helyett inkább elbújik zavarában... szeretem a hajamat, nem azért, mert mindig jól áll, igazából sosem áll jól, de mindig alkalmazkodik, tűri az élet megpróbáltatásait és az én hóbortjaimat is, tulajdonképpen a leghűségesebb társam, jelenleg regenerálódik...
szeretem a lábujjaimat, nem azért mert szépek, nem azok, de apáéira emlékeztetnek (anyától nem sok mindent örököltem, a szép alakú körmeit, formás lábait az öcsém kapta)...
szeretem  a sziluettemet is, a lábamét különösen, mert egy szögből olyan formásnak látszik, és ez is egy kulcsszempont: a szög. mit szeretek magamban? magamat, vagy ahogyan bizonyos szögek, szemszögek láttatják velem magamat? mert az egész élet egy ilyen csalóka visszatükröződés az emberek szemében, a fényképeken, az emlékekben, de leginkább a kirakatüvegekben. lehetnék magasabb, soványabb, tónusosabb, keskenyebb vállú, hátú, hossazbb nyakú, meg még sok minden más, biztos jó lenne. biztos ugyanazok az emberek szeretnének, akik most is, lehet, hogy mások is, de én nem élhetem meg a magam, és a magam szeretettségének minden változatát, nekem most ez a variáció jutott, a lojális hajammal, a csillogó barna, meg gyűrődő fehér bőrömmel, a gyereknemlátta szülőcsatornámmal, zömök lábbal, csálé csigolyákkal, már szagoktól is hízó hajlammal, és a vállam csodálatos ívével...