bázeli „ilyenek vannak”

   sokan kérdezték tőlem, jogosan, köztük olykor énmagam is, hogy miért is jövök vissza Svájcba még mindig? mi dolgom van itt? tulajdonképpen mit is fogok csinálni itt? nos, a dolog komplikált - mi nem az?! de szívesen elmondom...

   az egy kérlelhetetlenül biztos tény volt, hogy május 31-én véget ér az egyetemi karrierem a Bázeli Egyetemen, ami azt jelentette, hogy gyakorlatilag már június elsején szedhettem volna a sátorfámat, hisz nincs több tanulnivaló (még leírni is félelmetes). de akkor még nagyon bennem volt, hogy hát  a többiek még itt lesznek egész sokáig, a „barátaim”, és hogy persze, Svájc, Olaszország, Párizs, hát minden itt van egy köpésre, utazni kell! az első rendezőelvű esemény Zsó esküvője volt, amire nyilván haza akartam menni, de gondoltam, utána még visszajövök, és a július végéig tartó ösztöndíjas időszakot nagyon kihasználom, így vettem meg az oda-vissza repjegyeket. ebben a döntésben az éves kéntorképző tanfolyam nem volt betervezve, gondoltam, nem nagy dolog, egyszer kihagyom. nem hagytam ki. és ez volt a 18. zsinórban, és különben is, vissza tekintve több, mint kár lett volna kihagyni. szóval ez volt a második hazaút apropója. a harmadik tényező, az a müncheni magyar gyülekezetben a vendégszolgálatok/helyettesítések lehetősége volt, akkor még bizonytalan, de elég biztos ahhoz, hogy Fót után visszfelé is legyen jegyem. a hazaút nagyon sokáig nyitva volt. végül, időben, kérdés, hogy kinek megfelelő időben, közölték velem, hogy a júliusi alkalmak Münchenben beteltek. 

  így maradt két hetem, itt Bázelben, hogy nagyon régóta először, igazán és csakis azt csináljak, amit akarok, és így is teszem...

   az első pár nap egyik felfedezése volt, hogy itt most tényleg nyugalom és béke van. és ez nem egy „jó vagy rossz” szembeállítás azokkal a helyekkel, ahol hangzavar, sietség, stb. van, hanem a szavak igazi egyértelműségében, nyugalom és béke. és idő. van időm, egyrészt aludni. nemcsak egy ellopott fél délután, vagy egy átaludt szombat délelőtt. van idő aludni bármikor. nagyon sokat aludtam. és a délutáni alvás után ugyanúgy kimerülten estem be tízkor az ágyba, magam sem értettem, mert ez már több volt a lustaság állandó alvásigényétől. talán tényleg nem lusta voltam, csak fáradt, és most van időm aludni, kifogások, ürügyek, lelkiismereti kérdés nélkül. ehhez tartozott még, hogy sokat ültem a Rajna-parton, jó kis színem is lett tőle, ültem és olvastam, mert volt időm, olvasni is. az Utas és Holdvilágot hoztam otthonról, mert még az egyetem elején olvastam én ezt a könyvet, de talán nem is végig, homályos emlékeim voltak arról, hogy mennyire nem értettem, de hogy majd egyszer biztosan megértem. most azt hiszem értem. és ott, a folyóparton, délutánonként, esténként, a tűző, de mégsem bántó napsütésben, a várossal szemben, emberek között, mégis teljes egyedüllétben, történetekkel, arcokkal, gondolatokkal bennem, tervekkel és mégis üresen, ott, akkor nagyon értettem. ennyit tesz hat-hét év... 

  ennek az önreflektív pár napnak a része volt az is, hogy volt időm főzni, akár túllépni a 4o perces főzés-evés-mosogatás standardot, és kiülni a kertünkbe ebédelni. nagyon szép kertünk van. az első reggel, még szeptemberben, amikor kinéztem az ablakon, azt hittem, hogy valami botanikus kertben ébredtem. és ez most méginkább igaz. a ház falát sűrűn futja tele a lila akác, ami már elvirágzott, de levelei vannak bőven, meg még más hasonló futúkedvű növények is ágaskodnak, lógnak, szólő-alakú, bogyós dolgok is az ablakomon, például. van egy fügefánk, ami terem, igaz hogy a tél közepén jutott eszébe, így megfagyott rajta az összes füge, de van, és most zöld és él. és persze rózsakert, fűszernövényes ágyás a falak tövében, más, azonosíthatatlan bokrok, hátul nagy fák, ilyen-olyan zöldnövények, kerti asztalok, napernyők, hektárnyi medvehagymás, miegymás... 

   éreztem, hogy pár napra szükségem van, hogy összeszedjem magam, kiélvezzem ezt a különleges állapotot, de utána úgy döntöttem, utazni fogok, mert volt bennem némi belső, de egy nagy adag külső „kényszer” is, hogy ha én már itt vagyok, akkor pedig menni kell... egy reggel elindultam Luzernbe. gondoltam, talán maradtam volna otthon, vagy a Rajna-parton, vagy valami, minek kellett a nyugalmamat megbolygatni, de amikor elindult a vonat, megbizsergett a gyomrom. nem olyan első-csókszerűen, mondjuk olyan harmadik-csókszerűen. mert menni jó, nagyon jó. gyönyörű volt az idő is, sütött a nap, és Bázel után negyed órával a svájci hegyek, dombok, erdők, mindenek is nagyon szépek voltak. élénk zöld és élénk sárga, meg élénk kék, élénk minden... és Luzern is hasonlóan élénk, és szép volt. de egyszer csak rámtört, hogy ebből ennyi elég volt és hazajöttem. és azóta még próbáltam tervezgetni, de egyre inkább rájöttem, én egyedül nem akarok utazgatni többet. biztos vagány lenne elmenni pár napra egyedül Párizsba, de egyszerűen nem akarok. Tessinbe akartam még menni, de a barátok vagy nem érnek rá, vagy nem rugalmasak eléggé, vagy tanulnak, vagy akármi, de a lényeg, hogy nem elérhetőek. és igazán ez sem szomorú vagy rossz, ez egy helyzet, és én ezt elfogadom, és nem megyek sehova, hanem maradok Bázelben. akartam folytatni, hogy majd olvasok a Rajna-parton, és hasonlók, de valahogy annyi meghívás és program jött össze, mert a barátok helyben azonban élnek és elérhetők. és nagyon sok étkezés köré szervezett alkalom, grillezés, vacsorák, stb alakul... és mintha minden visszaállt volna régi kerékvágásba. pedig én ezt a visszaállást nem mostanra terveztem, ebből a kerékvágásból pedig még annyira nem kérnék, de valahogy történik, és a barátaimat, ismerőseimet nagyon szívesen látom újra, talán utoljára... 

   a prostituáltaknál is voltam tegnap, illetve a szervezetnél, amelyik velük foglalkozik, ebédet osztottunk megint, és után elkísértem két nőt egy HIV- és szifilisz-vizsgálatra. nagyon féltek. nekem nem nagyon jutott el az értelmemig, hogy ez csak egy szúrás az ujjon és ennyi, de mégis nagyon nyugtattam őket, hogy semmiség lesz. eszembe sem jutott, hogy mi van akkor, ha a tesztjük pozitív. nem volt az, egyiknek sem. viszont a kérdőív, a munkájukkal kapcsolatban, illetve összefüggésben a megbetegedéssekkel, az sokkoló volt. az én sokkom igazából már ebéd után kezdődött, amikor az egyikük mondta, hogy nemrég született kisbabája, két hónapja, ő otthon van, Magyarországon, ő meg itt, dolgozik. ezek után már nem is lelkileg, hanem gyomorilag sokkoltak a kérdések, amiket fordítanom kellett nekik: nőként született-e? csak férfiakkal, vagy nőkkel vagy transzszexuálisokkal is dolgozik? közösült-e óvszer nélkül drogot fogyasztó kliensekkel? (az egyik válasz erre az volt, hogy hétvégente szinte csak azok jönnek, de persze óvszer az mindig van) került-e valaha sperma a szájába olyantól, aki drogot fogyasztott vagy akiről tudja hogy hiv-fertőzött? (jó kérdés) használ szexuális segédeszközöket munka közben? (itt már éreztem, hogy nyelvi készségeim határait feszegetjük) valamint, hogy mikor és hány olyan alkalom történt, amelyek után elképzelhető, hogy megkapta ezeket a betegségeket? (szókincsbővítés: Kondompanne) és hogy érzékeltek-e bármit a következő tünetekből...? (és itt el lehet elképzelni mindent, kívül, belül). az első nőnél egészen zavarban voltam, amikor ezeket a kérdéseket feltettem neki magyarul. jaj, meg hogy van-e kapcsolatuk, igen, az egyik házas, és hogy a partner biztosan nem hiv-fertőzött-e, otthon gumi nélkül csinálják-e? stb... vártam, hogy a nő mikor küld el a francba, hogy ilyeneket kérdezek tőle (illetve fordítok neki, mert a válasz engem érdekelt a legkevésbé), de meg voltak ijedve, még akkor is. a másik nő nem nagyon értette a kérdéseket, neki magyarázni is kellett... 

   a terv szerint, ha nem megyünk ezekre a tesztekre, akkor ezeknek a nőknek, magyarul, az Üdvhadsereg munkatársával egy kis áhitatot tartottunk volna arról, hogy minden nő egy gyöngyszem. de nekik nem volt sok idejük, és inkább a tesztet akarták megcsináltatni, azért a szemléltető gyöngyöt és a meditációt hozzá odaadtuk nekik. kicsit nevetségesnek érzem a dolgot, ugyanakkor teljes komolysággal hiszem, hogy nem lehetetlen, hogy valakit megszólít egy ézsaiási mondat, még akár egy ilyen helyzetben is. „ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak...” kemény sorsok, kemény életek...

„azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne” - és vajon mitől vagyunk otthon?

   Január és Május közt, mondjuk, ha Január végétől számolom Május végéig, akkor négy hónapnyi idő van. Ez megítélés kérdése, hogy sok vagy kevés, bagatell próbálkozás. Természetesen rengeteg minden történt, bizonyára nemcsak velem, hanem veletek is, akik a blogot olvassák, és azokkal is, akik nem olvassák. Mert az élet történik, és az a különös, hogy mégis egy „szempillantásnak” tűnik visszatekintve mondjuk Januárg, és visszaolvasva az itt leírt januári eseményeket. Ilyenkor értem a zsoltáros kifejezését a szempillantás alatt ellibbenő életről, de olykor nem, amikor mondjuk pár napot kell várnom a hazautazásig (időszakos, nem végleges), vagy mondjuk a reptéren várni a beszállásra. Itt még nem tartok, de a várakozás már nagyon intenzív. Hétfőn repülök haza. Remek! 

   Hasonló időmegállás tapasztalható az egyetemen, mondjuk a vizsgák előtt. Ez ugye most nagyon aktuális a diákoknak, vizsgaidőszak. Nos, Drágák, hetykén, és nem kicsit megkönnyebbülve, (a részvétnek azért csekély szikrájával) mondom, hogy én készen vagyok. Kivételesen nem szellemileg vagy lelkileg, hanem tanulmányilag. Nekem tegnap véget ért a szemeszter, megvolt az utolsó deutschsprachige Veranstaltung, tegnap este háromnegyed hatkor véget ért, és számomra ezzel a szemeszter, és a diploma előtti tanulmányok egyetemen-ülős formája is. Nincs több szemináium. (Szakdolgozatok, vizsgák, szigorlatok, meg minden van még, persze, meg gyakorlati év, temérdek vizsgaprédikáció és hasonlók), de igazi, egyetemi, szemináriumi dolog már nincs. Furcsa érzés. A megkönnyebbülés hol dömpingszerűen, hol fokozatosan kerít hatalmába. De mindenképpen kerít! :)

  Hogy miken is vagyok túl? Érdekes és kevésbé érdekes dolgokon... Most belekezdek a mesélésbe, szóval, ha valaki éppen sütés vagy levesfőzés közben van, akkor most keverje meg, meg vegye ki, különben nem fog jóllakni! ;)

  Hétfőn megvolt az olasz vizsga. Februárban kezdtem olaszul tanulni, hirtelen felindulásból. Akkor még egy intenzív kurzus erejéig a franciát is folytattam, de már éreztem, hoyg kezdek alul maradni. Ez nem változott. A franciát hagytam a fancba, és az olaszt folytattam az intenzívkurzus után a szemeszter folyamán is. Lelkes vagyok, még mindig, és ettől a lekesedéstől már csak a grammatikai káosz nagyobb a fejemben, amit ennek a négy hónapnak az anyagmennyisége okozott. A tessini lakótársaimmal persze, rendületlenül próbálkozom, meg hasonló kitartással gesztikulálok is ahhoz, amit mondok, alakul, na! Kezdeti sikereken felbuzdulva, Februárban Velencében jártunk egy itteni kedves magyar kolleginámmal, Mónival. Low-buget utunk remekül sikerült, Velence összes non-turist helyét besétáltuk, és a bakancs-listánknak is eleget tettünk (ilyeneknek, mint a fagyi, a pizza, a lasagna, cipő- és táskavásárlás!, espresso, maszkok és csatornaszag - minden megvolt)! Le voltam nyűgözve ebben a városban, hogy mennyire csúnya minden, annyira, hogy az már szép. Mocsaras, omladozó falak, koszos víz, de mégis, hihetetlen hangulatos, rózsaszín illúziók nélkül. A kínaiak mennyisége is hasonló benyomást keltett! A Rialto tetején még egy kínai németes csoporttársammal is összefutottunk, csak úgy a semmiből, ami inkább ilyesztő volt, mint kellemes, el is szaladtunk mind a ketten, miután észrevettük egymást! :) És az üzletekben, éttermekben, mindenhol ázsiai pincér, eladó, akárki fogadott. Folyamatosan sétáltunk ki az üzletekből, éttermekből, hiszen, ki akarja, hogy Velencében egy rendesen sem olaszul, sem angolul nem tudó pincér szolgálja ki? Tartsatok sznobnak, éppen most ez nem érdekel, de ezt mi nagyon nem szerettük. És szerintem ez nagyon szomorú. Persze, én is külföldi vagyok, és végtelenül hálás mindig az éppen befogadó társadalomnak, de ami Velencében volt, az már ijesztő. Nem túlzok. Ha pont erre vágynánk, Ázsia- vagy Kína-hangulatra (a maszkokról, és a temérdek műanyag bóvliról nem is beszélve), akkor Kínába utaztunk volna és nem Velencébe. Felüdülés volt egy-egy olyan olasz maszkos műhelyre rálelni, ahol a kedves Olasz, sapkás, munkaköpenyes bácsi, ecsetekkel a kezében magyarázta, hogy ezeket a maszkokat ő csinálja, festi, stb... Látni a varrónőket, ahogy épp varrják a karneváli ruhákat... Miért ez a kuriózum? Miért az, ami eredeti? Ami szép, amiben igazi, egyedi munka van, ötlet? Miért borít el minket a műanyag szemét? (És itt jut eszembe az, ami mostanában nagyon foglalkoztat, a ruhák, üzletek, úgy általában... Miért nem tudok akárhol olyan ruhát venni, amit nem kambodzsai gyerekek varrtak a gépek mögött, omladozó házakban, miért nem tudok olyan cuccokat hordani, amik nem kínai műanyagból vannak előállítva?! - Persze, azért igyekszem, keresem, odafigyelek, de mégis erőtlennek érzem a próbálkozást, és leginkább csak gondolkodom erről, szégyelletes és siralmas lenne, ha valaki végignézné a szekrényemet...). Na de vissza Velencébe! Találtunk azér remek helyeket is. Például egy éttermet a város szélén, ahol a tulajbácsi főz, süt, ő csinálja a kenyeret, a pizzatésztát. Angolul nem tudott, de olyan kedves volt, hogy bébi-olasztudásommal, meg a Móni spanyoljával simán elboldogultunk, és hihetetlen 4sajtos pizzát ettünk, csokitortával! (Ajánlom a helyet, ha valaki Velencébe készül, keressen meg az ügyben!)

  Velence után visszazökkentünk a svájci hétköznapokba, és március elején belevágtunk az új szemeszterbe! Idén is sok érdekes dolgot tanultam, sok mindent megértettem, sokmindent nem, de sokminden nagyon elgondolkoztatott! És szerintem ez jó, ezért már megéri elmenni egy szemináriumra, beleolvasni egy könyvbe, stb... Professzor Mathys-szal ismét egymásra találtunk egy szeminárium keretén belül, és leküzdhetetlen hátrányaim (külföldi nő erős akcentussal) ellenére remek szemesztert töltöttünk együtt. Kispróféták volt a félév témája, és sikerült beleválasztanom egy, az ókori prostituícióval foglalkozó témába, erről tartottam kiselőadást. Nem mondom, hogy nem volt érdekes, de  ismét elgondolkodtam, miért is kísérhet engem vajon ez a prosti-dolog végig az ösztöndíj során? (Az Üdvhadsereggel folytatódott a munka a bázeli magyar utcalányok között, jártam fordítani, akár személyesen, akár kiadványokat, liturgiát - mert igen, szerveződnek itt külön prostituáltaknak szóló istentiszteletek is, kontaktbárokban is voltunk megszólítani őket, stb...) És erre még az egyetemen is erről adok elő - továbbra sem értem miért... 
   Mindenesetre, a kispróféták szeminárium nagyon jó volt, sok érdekes cikkel, kis héberezéssel... (Azt is megkaptam a tanártól, hogy milyen érdekes, hogy magyar akcentussal olvasok héberül. Nos, ez nem érdekes, az lenne az érdekes, ha nem így lenne. Aki olvas a sorok közt, az érti, hogy Prof. Mathys kontxtusában ez azt jelentette, hogy „Frau Molnár, maga hibásan olvas héberül.” Nagyon tetszik ez a Frau Molnár megszólítás. Frau Molnár, magának nem pechje volt, hanem nem volt rendesen felkészülve - idézet még tavalyról. Frau Molnár, maga éppen egy gyönyörű hibát vétett. És ilyenek...) Az ószöv. szeminárium mellett kimondottan héberezni is jártam, Frau Jennihez, aki annak a profnak a lánya, aki írta azt a héberkönyvet, amiből én x (azaz 7) éve elkezdtem héberül tanulni. Ez olyan kedves pillangóhatás. Ha egy évvel korábban kezdek bele a lelkész szakba, akkor nincs meg ez az aha-élményem. Frau Jenni szerintem remek tanár. Szövegolvasás volt gyakorlatilag, amit csináltunk, azonnali fordítással és elemzéssel, előkészület nélkül. Az első órán remegtem, mert a néni annyira szigorúan néz, meg beszél, meg létezik úgy egyáltalán az órán, de aztán a félév során már kezdtem megszokni (és felismerni), amikor felszólítja a Frau Molnárt. És a fordításba is bele lehet jönni. A terciae-infirmae igék ragozásába kevésbé, de a németre fordításba igen. Két dologra jöttem rá ezzel kapcsolatban. Egy, hogy mennyire szeretem a hébert, szépnek, érdekesnek, inspirálónak tartom. És valahogy örömmel tölt el az olvasása. A másik pedig, hogy Frau Jenni viszafogott, szigorú, svájci humora és személye máris hiányzik. Neki is minden a fejében van. A nyelvtan, a kivételek, a könyv oldalszámai, egy héber konkordancia... 

   Vajon bárkinek van esélye erre? (Eldöntöttem, hogy az elkövetkezendő negyven évben választ keresek erre. Tovább élni nem hiszem, hogy fogok, de ha mégis, biztos nem leszek beszámítható, de negyven év az nem kevés. Annyi idő alatt elragozhatok még pár erős igét, németül is, meg héberül is, sőt, még olaszul is, nem? ;)) 

  Prof. Mathys meghívott minket kávézni. Nem feltételeztem róla ilyen gesztust -irónia nélkül mondom. Kedves volt. És pont sütött a nap. Ilyen nagyon kevés van Bázelben. Mármint napsütés. Emlékszem, április végén volt egy-két kánikula nap, aztán megint jött a tél. Mindieg nagyon hideg van, esik az eső, szürke az ég. Kifordult magából az itteni időjárás. Mégha egy kicsit olykor fel is melegszik, egy jártas Game of Thrones - fan nem felejti: Winter is coming! Ez Bázelben nagyon igaz. Ha meleg is van, ne éld bele magad, a tél közeleg! Néha nem tudom eldönteni, hogy ez jó vagy rossz. Persze, hogy nagyon rossz, mert folyamatosan depresszióssá teszi az embert, illetve felerősíti a hajlamot. Az enyémet biztos. Másrészt meg, így nem kötődöm annyira a városhoz. Amint kisüt a nap, máris honvágyam van Bázel után. És amint kisüt a nap, tele lesz a Rajna-part, és hihetetlen jó ott sétálni, ülni, gondolkodni, aludni, olvasni. Olyankor gondolom, hogy akár itt is tudnék élni. Ezek pedig veszélyes gondolatok. Aztán jön a jégeső, és rögtön hazavágyom :). 

   Amúgy, leszámítva a mindig keletkező nehézségeket, bosszússágokat, szomorúságokat, nagyon jól érzem magam itt. Úgy érzem, hogy már ismerem a várost, az egyetemet, az embereket, a boltokat, a szokásokat, a mindennapi élet rutinját, egy kicsit a svájci mentalitást is. Kicsit olyan, mintha ide tartoznék. És ez biztosan igaz is valahol. Hiszen az odatartozásnak nem mások a kritériumai vagy ismérvei, mint amiket elmondtam, nem? És ez jó érzés. Néha már a svájci német után sem kell visszakérdeznem, néha. Kis lépés nekem, még kisebb az emberiségnek, de lépés. 
   Nemrég volt egy éneklős est a közeli gyülekezetben. Éneklés és evés, ez volt a mottó és a program. Sokmindent énekeltünk, időnként zongoráztam is hozzá. Spirituálékat, korálokat, amcsi cuccokat, de ami még jobb: svájci népdalokat. Kívánságműsor volt, és volt olyan népdal, amit én kértem :D Jópofa, nem? Mert voltak, amiket már korábbról ismertem, és megszerettem. A svájci népdalok kicsit melankólikusak, szomorúak, talán még akkor is, amikor vidámak. Egy körben ültünk a templomban, férfitöbbségben! és szerintem szépen énekeltünk. Nagyon élveztem az estét. 

   Ez a furcsa dialektus számomra olyan különlegessé teszi a svájciakat. Olyan eredetivé. A hraccsolással, meg kis „vidékiességgel”, a sajtmániával, stb... Szívbezárható hely ez, méginkább szívbezárható emberekkel! 

   Sokféle gyülekezeti alkalmat, programot látok itt. Remélem emlékezni fogok rájuk akkor is, amikor majd én kerülök oda, hogy megvalósítsak ilyeneket egy közösségben. És igen, ezzel az átvezető mondattal kívántam bevezetni a nagy újságot: Budahegyvidéken leszek gyakorlati éves! Aminek nagyon örülök. Nagyon várom a munkát, a dolgozást, a gyakorlati dolgokat a sok elméleti tanulás után. Persze folyamatosan gyülekezetekben mozgok (rendszeresen kántorizálok a nemzetközi gyüliben, prédikálok az itteni magyar gyülekezetekben - egy hónapja még Münchenben is voltam helyettesíteni), de valahogy, mégis határozottan megvannak a diák-körvonalaim. Szeptembertől talán ez megváltozik. Izgalommal tölt el ez a változás! Várom. A többi változást is. Itt már elkezdődtek a búcsúzkodások, akikkel már „tuti nem találkozunk többet”, azokkal is azt mondjuk, reméljük még majd valamikor találkozunk. Hja. Ki tudja. Szóval már elindult a búcsúfolyamat, és ez hamarosan költözést jelent haza. De hova? Hol a haza? Hol az otthon? Bérre először, aztán augusztus végén Pestre. Aztán egy év múlva megint valahova. Tamási Áron és a Zsidó levél feszültségében érzem magam már régóta, és úgy tűnik ebben a kettősségben élem majd a közel- és valami azt súgja, a távolabbi jövőmet is. Már nem ejt kétségbe. 

(Majd még írok erről a félévről. De ez most ennyi.)

please wait... loading... 2o13....

Kedvesek...

   „Kedv, remények Lillák”, kinek Isten hozott, kinek Isten véletek, döntse el ki-ki maga melyik szerencsés csoportba tartozik! Én mindenesetre újra Svájcban, így ennek az országnak és az ittenieknek nem sok választásuk van, de eddig talán egészen jól kijövünk! ;) Elég régen vetemedtem írásra, ami anya szerint azokban a periódusokban esik meg, amikor annyira nem mennek jól a dolgok. Szerencsére szerencsém volt őt személyesen megnyugtatni a Karácsony alatt, hogy minden rendben, még akkor is, ha néha nem. És most mgint írok, aminek elég sok oka lehet, pl: túléltük a Karácsonyt, ha már mindenképpen keresni akarunk valamit... 

   Nos, eltelt a múlt szemeszter, tanügyileg minden meglett, bár professzor Mathys nem hazudtolta meg magát, és nagy homályok közt támasztott követeléseire egy „elegendőt” sikerült elímélezni nekem akkád téren nyújtott teljesítményemre vonatkozóan, aminek minden panasz nélkül mondom, örülök! A decemberhez hozzá tartoznak még az utolsó előadások mellett a kulináris teljesítmények, a baráti csokifondüzés mellett a karácsonyi vacsi is mély nyomott hagyott, amire kidekoráltam kb 6o gondosan meghajtogatott harmónikaszalvétával és apróra vágott csillagokkal a karácsonyi asztalt. Ennek előzményeként el kellett viselnem sok svájci bajtársam svájcian kedves megjegyzéseit, hogy, „a kutya rúgja meg, hogy neked van időd december közepén ilyenekre”, aztán meg persze könnyek között törölték zsíros lepénylesőiket a szalvétáimba, hogy milyen szépek lettek, na mindegy, „mir isch glich”, mondom én ékes dialektusommal. A vacsit egyébkétn egy török néni főzte, török módon, török ízűen...  Rogyásig ettük magunkat, miközben a háziak 5oo éves, freskókkal dekorált falait bámultuk, majd jót mulattunk az angyalkás játék leleplezésén (anonym ajándékozás), majd karácsonyi énekeket énekeltünk, zongoráztunk, szaxofonoztunk, ja, és betoltuk azt a sok sütit, mit ki-ki összeművészkedett, drágán megspórolt szabadidejében. Ezek után az események után feltuszkoltam magam a repülőre, és ihaj-csuhaj, már Budapesten is voltam, ahol, miután kb. Pécelről begyalogoltam a Terminálba, és miután megtudtam a magyar üzenetrögzítőmről, hogy egy szemeszternyi adósságom van az egyetemen, ezek közepette kibe botlok a csomagkiadásnál, hát drága édesapámba, akinek németországi gépe épp, hogy pár percel előzte be a svájci fapadost, mindegy, lényeg. hogy apa már várt :) meg anya, és Bodó is, ja nem, az Máté volt ;) (Csak hogy mindenki tisztán lásson, Bodó a kutyánk, Máté az öcsém.)

   Na, és miután a zöldfolyosó végén igazi magyar földre léptem, onnantól kezdve szerintem teljesen átlagos, rohanós, kicsit punnyadós, zsúfolt, túlterhelt, főzős, vendégvárós, sokatevős, barátokkal összefutós-




-blabla, sztenderd időszakom volt otthon... kedves volt, jó volt, de elengedhető még egy szemeszternyi Svájc erejéig! :)

   Bázelbe visszatérve, pedig, a farkasordító hideg mellett nem kisebb programot szerveztek a tiszteletünkre a helyiek (Magyar különítmény:  a Zsófi, a Gábor, meg én), mint a Múzeumok éjszakáját! 


   





Szóval, kis füstöltszalonnás rizottó után nekivágtunk a bázeli kultúrának. És ismét betévedtünk a Játékmúzeumba (igen, tudom, én ott már voltam, de biza' mondom, bárkivel elmegyek még százszor is...  annyi macit életemben nem láttam összesen, mint ott...), 







ahol az alap játékok, és az exra szalvéták mellett egy nénit is láttunk egy kirakatban, aki órrriási papírdarabokból embereket gyűrt. Hihetetlen menő. Ugye?

    

   Ezenkívül, az Old Timer villamos elrepített minket a Kunstmúzeumba is, ahol szuperhaszontalan tárgyakból saját műalkotást készítettünk, egy alumíniumvirágot, piros bibével,  és erről papír alapú megörökítést is kaptunk. Bent még Manet, Monet, és további P és R betűvel kezdődő zsenialitások különböző érákból. Persze, Itt is kitettek magukért a múzeumosok a fessük-fehérre-a-falat-és-köpjünk-rá szintű modern művészeti alkotásokkal, de Picasso mellett annyira nem reklamáltunk. Az udvaron, jég, zene, forralt bor, életveszély és jókedv uralkodott. 

George nemcsak a múzeumok éjszakáján látható, azonban örökkévaló szemlélődésre érdemes... Nos, mi megszemléltük, és dícsértük az Alkotó keze munkáját.... 

   Sajnos Mr. Clooney nem jöhetett velünk tovább, így nélküle szálltunk hajóra, hogy az éjszaka közepén megtapasztaljuk a Rajnán, milyen is lehetett fagyhalál közelében a Titanicon. Hideg. De a város mégis szép, a folyó közepéről teljesen más, nyilván, mint a két oldaláról...

Éjszaka még a Münsterbe is benéztük, ahol lelkesen koncerteztek, de a hideg hallhatóan szegény trombitáson is kifogyott. Ebben a szép, és  jóhangzású templomban, ma (azaz 27-én) egy későreneszánsz mester, Giovanni Paolo Cima máriás vesperáját hallgattam (Vespro della Beata Virgine), egy nagyon jó kis együttes előadásában, mindenféle furcsa hangszerekkel, szoprán férfiakkal... 

   Hadd meséljek még kicsit... A héten, meghívást kaptam egy svájci otthonba. Nagyon értékeltem, mert nem kapok azért ilyen lehetőségeket minden nap. Egy idősebb házaspárhoz mentem. A feleséget ismerem a soknyelvű gyülekezetből, gyakran helyettesítem őt a zongoránál. Egy nagyon kedves, inkább magas, mint széles házban lakik Anna Barbara és Urs a Rajna partján. Gesztenyepüré, an-franszé: Vermicelles várt, és egy nagyon világos, kályhás-meleg tetőtér, hatalmas zongorával, világos színekkel. A közös beszélgetés, atlasznézegetés után pedig Urs, a hobbizongorista matematikus játszott, miközben mi Anna Barbarával tovább beszélgettünk. Nagyon jól esett. Ők gondoskodtak a jövő heti művelődésemről is, valami bécsi klasszikus zongoraestre kaptam két jegyet, csak úgy, ajándékba. Megköszöntem. A közeli ázsiai szuperleárazott üzletben pedig annyi gránátalmát vettem, hogy életem végégig hámozhatom ki azokat a magokat... Kedves nap volt.

   A héten valahogy megint belebotlottam édesapámba a kikötőben, micsoda véletlen :), ma pedig egy maratoni tandem angol-német-óra, a vespera és némi raclette után új olasz barátnőmmel, Giuliával engedtünk a lábunkban alkalmatlankodó boogie-nak és a bázeli éjszakának. Az akciót „fischen”-nek kereszteltük, de miután kiderült, hogy a svájci tavakban tényleg csak „halak” vannak, igazi, nagy „halak”, bölcsen és a raclette-et letáncolva jöttünk haza.  Che brava!? ;)

„édes november”

Kedvesek, mindenek, csókok Báselből!

   Repül az idő, olyannyira, hogy már elhagytuk a szemeszter felét! Ugye, az egyetemista nem hónapokban, hanem szemeszterekben, vizsgaidőszakokban, szünetekben gondolkodik, örül, szomorkodik, stresszel és megkönnyebbül ezeknek megfelelően! Közben pedig ezt a ciklikusságot kicsiben is átéli, újra és újra, de erről már írtam... A konkrétuma ezeknek, hogy a héten megtartottam második kiselőadásomat, ékes német nyelven, Bonhoeffer életének 1935-ben (kicsit előtt és után) lezajlott szakaszáról, ami a Zingst/Finkenwalde szemináriumok létrejötte és működése miatt jelentős, valamint amiatt, hogy az itt létrejött tanulókörrel, és a nekik tartott előadásokon Bonhoeffer kifejthette, megoszthatta és továbbgondolhatta újként felfedezett teológiai témáját, a Követést (Nachfolge). Ezekből az előadásokból, és még sok más leírt gondolatból született meg a Követés című könyv is, amelyet a nemteológusok is nyugodtan elolvashatnak. Bonhoeffer általában bonyolult, a teológia mellett tele filozófiai, metafizikai gondolatokkal, fejtegetésekkel. De a Nachfolge talán emészthető, érthető, úgyhogy ajánlom! Az előadás maga pedig Eberhard Bethge, Bonhoeffer barátjának életrajzi könyvéből történt. Nem volt életem legjobb előadása, de megcsináltam, amit kértek tőlem... És egy újabb nagy kő, ami lezúdult kicsi szívem megsüllyedt felszínéről :)

    Most éppen (és mostanában mindig) egy francia leányt hallgatok, Zazt, aki franciául énekel, és  szerintem olykor egészen érdekes zenét csinál. A youtube neveztű csodahelyen ajánlom őt is utánanézésre, ha valaki még nem ismeri, és/vagy gyönyörködni szeretne a francia hangzásban! Ehhez tartozik karöltve, hogy a héten a barátaimmal megnéztük ismét/újra/megint az Amelie csodálatos életét. Ezúttal franciául, francia felirattal. Nagyon élveztük, a barátaim biztosan, mert ők beszélnek franciául, kb anyanyelvi szinten, ami rólam nem mondható el, cseppet sem, viszont ők meg fele annyira sincsenek megőrülve, hogy végre megtanuljanak franciául, mint én! Minden nehezítőnek tűnő körülmény ellenére  nagyon élveztem a filmet is, és a percenkénti átlag fél szó megértését is! A kb százötven szavas szókincsemmel (mert már száig el tudok számolni :D) szinte több sikerélményem van, mint a kilenc évnyi némettel, de a lelkesedés az utóbb említett terén is, továbbra is töretlen! Muszáj is, hogy az legyen, mert a jövő héten a németórán kell, hogy prezentáljak, mégpedig gondolataimat egy versről! Javaslatokat, vázlatpontokat szívesen fogadok, mondjuk holnap estig! ;)

   Mostanában mindenféle események zajlanak. Ahogyan a világban általában. Ilyen volt egy kedves meglepetés, egy koncert, amire a jegy tulajdonosa véletlenül nem tudott elmenni, és én pont jókor voltam jó helyen, így a jegyek egy vonósnégyes+koncertre a Városi Kaszinóba (nem kell megijedni, azon belül egy koncertterembe) nálam landoltak, és Meral nevű, svájci barátnőmmel örömmel részt vettünk a történésen. Egy zürichi qvartett játszott mindenfélét, többek között Vivaldit és Dvorzakot, egy Hamburgban professzoroskodó hárfaművésszel, aki meglehetősen mély benyomást tett a közönségre, több szempontból is. A vonósnégyes önmagában játszott párat, nagyon szépen, és akkor azt gondolta az ember, hogy minek ide még hárfa... de akkor belépett egy magas, szőke, táncosléptű, egyeneshátú valaki, a levegő megfagyott, és ő elkezdett játszani. Xavier de akárki, aki többek között Párizsban és Londonban is tanult... és nagyon művészien játszott, nyilván, mert művész, de amire gondolok, hogy nagyon szépen mozgott a keze, és nagyon jó volt őt hallgatni. (A barátnőm szerint kissé feminin volt az a kézmozgás, de én győzködtem őt, hogy ilyen a művészet...) Nagyot tapsoltunk Xaviernek, és a többi zenésznek is, persze. Az este kedvessége már ott kezdődött, hogy Meral kicsit későn szedte össze magát, és én kis magassarkúmban, szűk szoknyácskámban tűsarkaimon ülve vártam rá, mire megérkezett, és több társunk javaslatát támogatva biciklizésre szavazott. Én azt gondoltam, majd gyalog végigtipegek a városon, milyen jó lesz, erre idő szűkében, és szoknyám szűkében kénytelen voltam felapplikálni magam a biciklimre. Ahogyan suhantunk én egyrészt az egyre felfelé csúszó szoknyám miatt, másrészt pedig a macskakövek miatt aggódtam, de az utat gond nélkül abszolváltuk. Nem úgy hazafelé, amikor is elindulván még mindig az irány megválasztásán vitatkoztunk épp a téren, a tömegben, és egy határozatlan kanyarbevételnél sikerült nekihajtanom egy gyanútlan biciklistának. Ijedtségemben csak a biciklicsattanást hallottam, és egy reccsenést, olyan anyagszakadásszerűt...

   Azóta megvarrtam a szoknyámat! :) 
 Ma pedig, gondoltam egyet, és vettem egy doboz négercsókot, és  elmentem a játkmúzeumba. Rájöttem, hogy számomra ez egy ideális program, tömény édesség, és macik, plusz origamifigurák... Van most egy időszakos kiállítás a múzeumban a nyugati szalvétahajtogatás javából! 

Ez az egész épület a játékmúzeum, ami tele van négy emeletnyi teddy-macival, babahzázakkal és egyéb régi, gyönyörű játékokkal. Semmi kortárs kínai műanyag, hanem fa, anyagruhák, és szalvéta!

A múzeumban külön jó volt, hogy két kis képernyő, és egy lassú, de lelkes figura segítségével ki lehetett próbálni a szalvétahajtogatást! Íme, a műveim:

Szóval, ilyenekkel telt a mai nap, nagyon szép volt, hazafelé pedig kicsit túristáskodtam, és fényképeztem Bázelt, amit épp láttam, íme: 

 A városháza a Marktplatzon!

 Ez, és az alatta lévő a Barfüsserplatz! (Nem tudom miért, mielőtt bárki is megkérdezné, mindenki cipőben jár arra... hahhha...)

 Muskátli november közepén, nem semmi!

 A Leonhardskirche, szívesen ellaknék ezen a parókián (oldalt)!

  Találtam most még pár képet a múlt hétvégéről. Szombaton volt az úgynevezett Alu-day!, amelynek keretében az ittlakók, két szakácsal egész délután főztek, főztünk, majd este, kirittyentve magunkat felettünk mindent! :D Remek alkalom volt! A rengeteg előétel (rákfasírt, star-fruit pudding, avokádókrémes tortilla, vajas retek, narancsos-csírás-tonhal, mézes-sajtos bagette, bruscetta, mozarrelás-bazsalikomos paradicsomsaláta, olivás-uborkás akármik, tejszínes zöldborsókrém, fügés-sonkás falatok, sajttal töltött sonkatáskák,...) után pizzoccherit főztünk (tészta, zsálya, vaj, krumpli, kelkáposzta, póráhagyma, sajt összesütve), majd pedig szintén rengeteg desszertet csináltunk/ettünk (browniet, profiterrolt, gesztenyetortát, fekete erdő tortakarikákat, valami gyors, ropogós édes sütit, valami érdekes bogyósgyüölcsöt csokiba mártva...). Gondoltam ebből is küldök pár virtuális ízelítőt :)

Búcsúzóul pedig egy kép az okt. 31-i Halloween-buliról :D

  Továbbra is kedves novembert nektek, legalább olyan szép, napsütéses napot, mint amilyen ma volt Bázelben! :)

  Óóó, és gondoltam leírom ide a címemet, hátha valaki olthatatlan vágyat érez nekem levelet írni! Nyugodtan teret lehet engedni az ilyen nemű késztetéseknek! Mindennek és mindenkinek örülök! :D

Ölelések!

Thologisches Alumneum
Basel 4o56
Hebelstrasse 17.
Schweiz/Switzerland

Salut!

  Az élet olyan, mint egy szappanopera, illetve a szappanoperák olyanok, mint az élet, de a lényeg, hogy a felismerés mindkét irányban új és új fordulatokat vesz az idő múlásával. A szappanopera-jelleg igaz, abból a szempontból is, hogy mondjuk, ha kihagyunk egy hónapot a Barátok köztből, elég egy epizód, max. kettő, és rögtön képben van az ember, kicsit így működik a blog is... Annyiban már fejlődöm a közléskényszeremmel kapcsolatban, hogy már tudom mikor nem szabad smst, emailt, postot, blogot írni. Pl. amikor azt gondolom, hogy „már megint minden rossz”, meg hogy „sosem sikerül”, meg „ezt nem élem túl”, vagy akár, hogy „mindenki utál és én is mindenkit utálok”. Nos, ezek olyan dolgok, hogy amit érez az ember, az nem igaz, vagy nem igaz, hanem az van, más kérdés, hogy paralell mások hogy látják. Szóval, egy depis embernek senki ne kezdje el magyarázni, hogy az nem úgy van, ahogy ő gondolja, hiszen ha valaki számára minden rossz, éppen, akkor érezzünk vele együtt, mi több, éreztessük vele, hogy megértjük. És ez segít majd abban, hogy a kis-buta magábafordult rájöjjön, hogy nem is olyan végletes a világ, mint olykor tűnik, hogy sokkal többen szeretik, mint olykor tűnik, és hogy több bízatott rá, mint olykor tűnik, a semmitől legalábbis több, amit az életben elérhet, megtehet, megkaphat, stb...

  Most, ahelyett, hogy szépen sorjában beszámolnék arról, hogy mik voltak az elmúlt időkben, inkább csak elmesélném, hogy ma esik a hó. Persze, én is tudom, hogy tele van a facebook rögtön, ha esik a hó, de hadd mondjam el itt, hogy akármennyire is locs-pocs van, mert még nem marad meg, de ma, a délutáni ebéd közben, a meleg étkezőből annyira hangulatos volt nézni, ahogyan havazik. Nem bántam, hogy még csak október van. Ma délután ez jó volt. Kevésbé értékeltem a havat, az esőt, és e kettő kombinációját, amikor egy! kedves itteni barátommal elbicikliztünk Németországba bevásárolni! Megvolt a sport, a városnézés, a kaja, nyelvgyakorlás és a szocializáció! Remek kombináció! :) És miután megfőztem és megettem, amit főztem, még ki is takarítottam, díjat nekem!

  Ezen a héten azonban nemcsak házitündéri képességeim csillogtak... Létrejött az első kiselőadás németül, egy indonéz teológusnő, Septemmy Eucharistia Lakawa gondolatairól, meg az indonéz kereszténység helyzetének egy kis metszetéről! Nagyon érdekes cikkeket olvastam erőszakról, elnyomásról, fájdalomról, megbékélésről, megbocsátásról, megértésről, elfogadásról, igazsáról, békéről...

   Ugyancsak a héten, csütörtökön találkoztam egy magyar lánnyal. Nagyon érdekes élettörténete van, még csak harmad éves az egyetemen, de egyedül él itt Bázelben, három éve, dolgozik, és tanul, és nagyon keveset jár haza. Biztosan nem ő az egyetlen, aki képes volt erre, felkerekedni az érettségi után, kiköltözni külföldre és különösebb támogatás nélkül egyedül összerakni egy működő életet... Nem tudok róla sokat, és a történet részleteit sem nagyon ismerem, mindenesetre nagyon bátor és elismerésre méltónak tartom, amit csinál... Annyira felhőtlenül boldognak nem tűnt a lány, de azt mondta, hogy szeret itt lenni, itt érzi otthon magát! 

   Most már én is nagyon jól érzem magam itt, ha nem is otthon, de otthonosabban, mint az elején. Egyre több a barátom, egyre több közös történetünk, élményünk van, egyre jobban ismerjük egymást a lakótársaimmal is! És most már úgy érzem, hogy az egyetemen is egyre többet értek, és nem csak mosolyogni, meg szótárazni járok be a laptopommal, hanem tanulni is!

   Elkezdődött a Herbstmäss ezen a hétvégén, ami biztosan nagyon szép lesz! (A Karácsonyi vásár őszi, kajálósabb kiadása!) Majd fotózok is, és akkor jól meglehet nézni! Jövő hétre pedig már szerveződik a Halloween-party, amely alkalomból mindenféle vicces jelmezes dolgot be kell szereznem! Nagyon izgalmas! Legalább annyira, mint az, hogy a püspököm a Reformáció napján Wittenbergben prédikál, ahogy hallottam! Az sajnos nekem most nagyon messze van... de majd lélekben odagondolok! 

  Múlt vasárnap szerencsém volt a bázeli magyar gyülekezetben istentiszteletet tartani, ami nagyon kedves alkalom volt, és nagyon örülök, hogy egy délutánt magyarul tölthettem el, kedves, érdekes emberekkel, érdekes élettörténeteket hallgatva, sok finomság közepette! :) A jövő héten ugyanebben a gyüliben bibliaórát tartok remélhetőleg már ismerős arcoknak! Az istentiszteleti életem nagyon kedvesen alakult, ha éppen nem prédikálok, akkor délelőtt a Peterskirchébe, a szépkabátos nénikhez, meg a szuper orgonistához megyek, esténként pedig az „új” gyülekezetembe, azokhoz, akiket a „hegyekben” ismertem meg pár hete, akik svájciak is, de inkább külföldiek, a világ minden tájáról,  egy soknyelvű, de mégis egyszerű és barátságos istentiszteleti közeg! Érdekes, de jóleső egyensúly! Az ő (egyik) lelkészük a burmai Thawm, a kínai kislányával, akikről már korábban is írtam! És biztosan még fogok is! 

    Még egy érdekességet hadd mondjak: Megkeresett a bázeli Üdvhadsereg! :) Tudom viccesen hangzik, de a téma nem olyan vicces. A prostitúció kapcsán vette fel velem a kapcsolatot egy nő, illetve jött el az istentiszteletre, amit én tartottam, és amiből semmit nem értett, de végigülte, hogy utána beszélhessen velem. Állítólag Svájcban a legtöbb prostituált jelenleg Magyarországról érkezik, és ők szeretnék elérni ezeket az embereket, már van is ennek fóruma, egy heti rendszerességű közös ebéd, de szükségük van valakire, aki beszéli ezt a „furcsa” nyelvet, hogy szót érthessenek azokkal, akik semmilyen idegen nyelven nem beszélnek. Miután a héten még egyszer találkoztam ezzel a nővel, aki eljött az istentiszteletre, megbeszéltük, hogy jövő héten én is elmegyek erre a közös ebédre, és megpróbálok beszélgetni magyar nőkkel, vagy éppen fordítani, jelen lenni! Kicsit vegyesek az érzéseim a dologgal kapcsolatban, elég sok anyagot, tanulmányt, videót, stb. kaptam a magyar prostituáltak svájci helyzetéről, de nem tudom, hogy mennyire fog tiltakozni a lelki világom, hogy mélyen belefolyjak ebbe. Most úgy döntöttem, hogy elmegyek, és meglátom, hogy kikkel és hogyan tudok beszélgetni, mennyire tudok segíteni, mennyi értelme van annak, hogy egyáltalán ott vagyok! Mert, ha már csak tolmácsként is valamennyit tudok segíteni, akkor már megérte, de nem tudom, hogy mennyi remény van erre. Nehezen tudom elképzelni, hogy bárki is otthagyná ezt a „munkát”, csak azért, mert elbeszélgetünk vele, hogy ez sem neked, sem másnak nem jó. Beszélgetünk, de diplomát vagy szakképzettséget nem tudunk a kezébe adni, más munkát sem tudunk neki adni, pénzt az igényeikhez meg pláne nem. Mondjuk azt senki nem mondta, hogy nekem ezek közül bármelyik is a feladatom lenne, de amikor Katherinát (aki megkeresett az Üdvhadseregtől) kérdeztem erről, mondta, hogy vannak lehetőségek, van segítség, támogatás a változtatásra, de azt nyilván nagyon kell akarni, hogy valaki ebből ki tudjon szállni. Elég szerteágazó a projekt, mármint mindenféle szervezetek együttműködéséről van szó, és segítséget ajánlanak azoknak is, akik nem prostituáltnak jöttek ki, mert mást ígértek nekik, mégis ez lett a vége. Nekik munkaközvetítés is van, persze ... Meg nyelvtanfolyamot is kínálnak, egészségügyi vizsgálatokat, tanácsadást stb... Azt tudom, hogy az eredmény, a változás nem rajtam múlik egy ember életében sem, megpróbálom, amit kérnek tőlem, és reménykedem, hogy van értelme! Mint ahogyan mindennel kapcsolatban is! :)

  

   

Leysin

...eddig azt hittem, hogy én hegyek közt élek. Ma rá kellett jönnöm, hogy nem, mert ha a magyarországi dombokat „hegyeknek” éltem meg, akkor ezekre a svájci óriás tömegekre, amellyekkel a JóIsten nem volt fukar a francia részen, nos ezekre valami egész más szót kellene kitalálnom... De maradok inkább a hegyeknél, és mondjuk a béri magaslatokat értékelem át valami másnak...

   Egy szó mint száz, miután ma kiorgonáltam magam az istentiszteleten, mindenféle látványosabb mellényúlás, vagy félrelépés nélkül (még a kimenő-darab, egy régről előhúzott Buxtehude is egész jól kikerekedett, leszámítva a remegő kezem okozta trillákat :D), felültem a vonatra, és elkezdtem utazni. Szokás szerint elaludtam, amin már meg sem lepődöm, ugyanis nincs az az idegen környezet, és az a jármű, amin indulás után öt perccel ne lennék képes elaludni. Gondoltam, béna vagyok, mert nézhetném a tájat, de egész hétvégén az istentiszteleten görcsöltem, úgyhogy nagyon jól esett egy kis lazító szunya. Még szerencse, hogy Neuchatelnél felébredtem, mert Alice kb. megérkezett Csodaországba! Tavak, kastélyok, felhőkbe göngyölt hegyek mindenütt, a tetjét nem is látni, és csak suhant a vonat, én meg tátottam a számat, ahogyan szoktam. Gondoltam ennél már szebb nem lehet, de lett... Lausanne-ban át kellett szállnom, és mint a Balaton körül, úgy vonatoztuk körbe a Genfi-tavat. Csak itt még több hegy, felhő, szőlő, kastély, stb volt keverve, halmozva... A vonatról itt nem nagyon sikerült értelmes képet csinálnom, úgyhogy ajánlom megguglizni: Lausanne-t, Montreaux-t, Chillon-t, Aigle-t, ahol van egy Aigle-felirat a hegyoldalban, mint egy mini, európai Hollywood. Szóval, ha már az nem jött össze, akkor most betelhetek a svájci kiadással. Örömmel!

   Aigle-ban ismét át kellett szállni, és egy vonatnak nevezett villamos/kisvasút kombóval elkezdtünk felfelé törni. Már a városban szédültem, hogy mi csak felfelé megyük, gondoltam majd elfogy a magasság egyszer, de nem, itt úgy tűnik, hogy mindig lehet „még feljebb” menni! Na és, mikor már zöldültem a kanyaroktól, meg a szakadékoktól, akkor megérkeztünk Leysin-ba, ahol a bázeli egyik gyülekezet „emigráns” és „kevésbé emigráns” csoportjával fogunk egy hetet itt tölteni. Annyit tudok, hogy délelőtt egy rakat (remélhetőleg hohdojcsul beszélő) lurkóval fogok kézműveskedni! :) Délután kirándulunk, közben meg jókat eszünk (majd' másfél hónap után végre nem a saját főztömet kell ennem, már annyira vártam, hogy valaki főzzön rám), és élvezzük a zöld füvet, a kék vizet, a sokszínű hegyeket, és a kolompoló teheneket! A vonaton azon gondolkoztam, hogy itt annyira más színek vannak, az itteni gyerekeknek biztos, hogy teljesen más fogalmuk van arról, hogy mi a zöld fű, meg mi a kék víz, mint nekem (tudom, a víz színtelen, de ha sok van belőle, akkor Svájcban kék, aki nem hiszi, járjon utánam ;)) 

  És erre mind már csak ráadás, hogy itt minden franciául van, és én nem tudok betelni ezzel a hangzással (anya, apa, kezd feltörni a francia énem, magyarázatot kérek! ;))

És akkor pár remekmű, hogy ne csak a google tökéletesen exponált képeit lássátok :D

A Genfi-tó

Leysin

Ezt látom a szobám ablakából :D

Meg ezt is lehet látni az erkélyemről!

És ők kolompolnak! :)

Isten éltessen, apa!

   Október 2.! Ez azt jelenti, hogy túléletük a szeptembert, egyrészt. Úgy tűnik a ciklikusság a női létben elég sok dimenzióban működik, nálam legalábbis különösen, nemcsak havonta halok meg ilyen-olyan okokból, hanem egy kicsit évente is. A gimi alatt ez volt a január. Én nem tudom miért, de januárban mindig depressziós voltam, kedvetlen, és mindig megfordult az agyamban, hogy élni nem is olyan jó. A teológiai évek alatt is megvolt ez a holtpont, de ott már betudtam a három szakon mohón bevállalt ezer vizsgámnak telente, nyaranta, de mégis, az érzés februárban valami leírhatatlan, már évek óta. Egy új világkorszakot éreztem mindig elkezdődni. Amerikával ez megváltozott, sőt, talán már Angliában is, ezeken a helyeken a kezdeti krízist mindig a nyelv jelentette, aztán meg minden olyan felszabadultnak és „cool”-nak, svájciul „méga-toll”-nak hatott, mert értettem az embereket, lettek barátaim, programjaim, megismertem az országot, általában bele is habarodtam valakibe, ilyenek... 
   Na most Svájc, hát hullámzik, mint a Rajna, pestieknek Duna, anyáéknak Bér-patak (hahh), az elején, kb. az első héten minden tényleg méga-toll volt, kedves emberek, akkor még áltattam magam, hogy a német MAJD menni fog, ilyenek, aztán jött a gyász-évtized, krízisek, magány, bürokrácia (amitől útálatosabb dolgot a földön még mindig nem tudok elképzelni), meg a strapás élet, főzzé', mossá' magadra, takarékoskodjá', tanuljá', bla, bla... Lillácska meg nem vette úgy az akadályokat, mint eltervezte... De most, új hónap van, és valami miatt fellélegeztem, nem akarom elkiabálni, de most úgy érzem, hogy egy (szokásos) krízisen túl vagyunk, én is, meg azok is, akik voltak kedvesek hallgatni a rinyámat, szóval, amiért már fél oldalhossz óta beszélek, az csak annyi, hogy: „kössz, jól vagyok!” (nyelem a sok gombócot, múló állapot - aki még nincs húsz éves, és megmondja ez honnan való, annak küldök egy csokit :))

   Másrészt, édesapám ma ötven éves. Isten éltessen, apa! Ez olyan jó kis kerek szám, hogy nekünk most otthon kéne pezsgőznünk! Ti pezsgőzzetek otthon, én meg itt az alkohol kevésbé erjedt formáját tömöm magamba, a mai bolti akciónak köszönhetően annyi szőlőt vettem, hogy alig bírtam hazahozni :D Szóval, kedves emberek, emlékezzetek meg ma a JóIstennél apukámról, aki egy remek ember, még mindig szuperül tartja magát, még mindig vicces, és sármosan őszül ;)

   A mai nap nagyon jól sikerült nap volt, annyi mindent lehetne írni, és még egy teológiai órám miatt is lelkes vagyok, de először mégis valami más: életemben először eltévedtem ma zumbázni! Az olasz csajok elcsábítottak! Kb. kétszáz feltüzelt, és később a tűzben nagyon megizzadt csajjal, meg egy-két tiszteletre méltó úriemberrel!!!  rángattam magam valami tüc-tüc zenére! Ezt csinálja az ember, gondoltam, amikor manapság „bulizni” megy, csak most valahogy kevés volt a sminkem, és hiányoztak a koktélok, amik általában gumivá változtatják az ember testét! Szóval most kicsit szögletesen, de lelkesen zumbáztam! Hogy mik vannak! De szuper lenne ez így, kis ugri-bugri keddenként, péntekenként a röplabda-imitáció, ahol általában az edzővel vagyok párban, és sikerül mindig úgy szanaszét ütnöm a labdát neki, hogy nem győzi összeszedni a teremben :D Nyomatom a srácnak, hogy „spreche Deutsch”, de rendíthetetlenül angolul magyaráz... Mindegy, legalább izomlázba hoz!

   Na, és az interkulturális teológia! (Amit kb. 45o levél beborítékolása és postázása után, három kg szőlővel a kezemben sikerült épp nem lekésnem...) Ma nagyon érdekes dolgokról tanutunk! Elméleti síkon beszéltünk különböző kultúrákról, kultúra/társadalom-felfogásokról, értelmezésekről, az idegenségről, hasonlóságról (gondoltam, ezt az órát akár meg is tarthatnám ma pusztán empirikus alapokon), különböző új(abb) fogalmakról, kutatási irányzatokról. Pl. én eddig nem tudtam, hogy a xenológia az idegenség-kutatást jelent. Kicsit még mindig homályos a különbség a transzkulturáció és transzkulturalizmus között, nyilván mind a kettő egy kultúra elemeinek átalakulásáról, eltűnéséről, keletkezéséről beszél, más kultúrák, vagy társadalmi változások miattn. A multikulturalizmuson belül pedig ilyen fogalmakról beszélgettünk, hogy „salad bowl”, salátás tál, ami csak egy illusztráció arra, hogy, mondjuk az egy országban jelen lévő kultúrák úgy vannak egymás mellett, egymással kölcsönhatásban, valahogy keveredve, de mégsem összekeveredve, mint egy saláta-tálban a zöldség, az oliva, meg a sajt. Én jobb szeretem magamat itt a svájciak életében mint egy „cherry on the top” elképzelni (mondjuk egy gyümölcsöskehely tetején levő tejszínhabon a cseresznye :D), de olivának, vagy sajtnak is bevállalom magam (itt a zöldségek szerintem a németek :)). 

   Szóval, ez az óra arra volt jó, hogy kicsit elgondolkodjak arról, hogy mit is jelent a kultúra, hogyan fogalmaznám meg magam, hogyan határoz meg engem ez a kultúrafogalom, miért fontos egyáltalán, és miért fontos tudatosan kezelni, valamint, hogy a mellettem élőket hogyan határozza meg számomra az én kultúrafelfogásom, stb... Lelkészként ez szerintem húsbavágó kérdés. Csak érintettük a vernakuláris nyelv fogalmát, ami szociolingvisztikában egy közösség számára az alapnyelvet jelenti, amit mindenki jól ért. Na most gyülekezeti szinten kérdés, hogy az egyházi nyelv, laikus és teológiai (mert sajnos sokszor nagyon nem egyezik) mennyire hozzáférhető a gyülekezet minden tagja számára. Mert a nyelv fontos eleme, meghatározója egy közösségnek, és ha valaki valamit nem ért, akkor az kilóg, lemarad, stb... Magyarul, pl. az igehirdetés nyelve vernakuláris nyelv-e, annak kell-e lennie, változóan a közösséghez képest, vagy egy olyan elvont dolog (maradhat), amihez egy közösség vagy fel tud kapaszkodni, vagy nem. Kérdések tömkelege, mi az az alapnyelv, ami egyáltalán Istenről helyesen, létjogosultan képes beszélni? 

Azt csak remélni tudom, hogy ez a sok kérdés tényleg szinkronban volt az óra kérdésfelvetéseivel, mert a referátumot egy vélhetően orosz fiú tartotta, és a húszpercből csak annyit értettem, amit a táblára felírt, de a professzor ékes németséggel, és szuggesztív nézéssel magyarázott, nem lehetett nem figyelni :) Gondolkodjatok ti is a kultúráról, általában, kis szeleteiben, térségeiben, a nyelvről, és az emberekről, idegenekről, hasonlókról, ugyanolyanolyanokról, akik körülvesznek titeket, hiszen ebben élünk...

   És, aki még emlékszik, hogy minek a 45o levél, nos, a Theologisches Alumneum, ahol lakom régen csak teológusok/ösztöndíjas teológusok lakta koli volt, és kedvesen minden évben küldünk nekik levelet a világ minden tájára, hogy legyenek kedvesek és támogassanak minket, akik most itt lakunk! És egy kedves svájci-olasz leánnyal borítékoltam a dolgot, aki hol németül, hol angolul, de leginkább olaszul beszélt, szóval mire ezeket a leveleket párszor átszámoltuk, már olaszul megy a „csento-csinque”, meg a „brava”, „szkúsza” :) Nagyon szeretem az itteni olaszokat, olyan kedvesek, hangosak, magyaráznak mindig, ha zongorázok „bello”, „bello”! :) Ilyenek...

   Holnap pedig ismét pünkösd: reggel akkád, utána francia, majd német, este a közösségi vacsorán meg, ami jön! Ölelések haza!

(úgy döntöttem átváltok Helvetica betűtipusra :))