Az ember hajlamos elveszíteni az érzékét a szükséges munka, a hasznos munka, az örömet okozó munka és az elégséges munka egyensúlyával, illetve megítélésével kapcsolatban. Amikor „behavazódunk”, a mögöttünk lévő napok tapasztalatai után hangsúlyozandó, hogy a metafora értelmében, olyankor gyakran csak annyit kívánunk: TIME OUT - egy kis időt kérek. Hányszor leírtam már magam is, kifutottam az időből vagy elnéztem a határidőt, bocsánat. Időkeretek között élünk, amikhez tartanunk kell magunkat. Emellett vannak dolgok az életben, amik nem várnak, például egy vonat, ami a gyakorlatban késik, de várni ránk nem fog. Vagy a fényképek pillanata, amit el kell kapni, meg kell ragadni, mert huss, már el is múlt, meg is történt. (Egy egész albumom van tele pl. azokkal az angliai mókusokkal, amelyek elfutottak a képről.) Vannak idők, amelyek nem térnek vissza, olyan alkalmak, amiket, ha elszalasztunk, nem biztos, hogy elébünk jön még egyszer. És vannak dolgok az életben, amelyeknek ki kell várni az idejüket, különben vagy nem lesznek jók, vagy meg sem valósulnak (doktori dolgozatok, lomtalanítandó dobozok, kelt tészta, stb...).
Eszembe jut, hogy gyermekkoromban sehogy sem értettem az igehirdetéseket, csak az órámat néztem, hogy a standard 25 percből mennyi van még hátra. Pedig többször megfogadtam, hogy figyelni fogok! Azóta sokszor gondolkodom azon, hogy újra meghallgatnám azokat az igehirdetéseket, amiket akkor nem értettem, mert kicsi voltam, mert nem volt még itt az ideje. De ugyanazokat a szavakat már sosem hallom újra, azok az idők elmúltak...
Ma, amikor percekben mérve igyekszünk kordában tartani az idő folyását, még a várakozásnak is kiszabott ideje van. Valamire várunk és valamennyit várunk. Mi, most éppen arra, hosz szűnjön a sötétség és eljöjjön a világosság, inkább a biológiai, mint adventi értelemben, bár ki tudja, folyamatosan adventben élünk, ez is igaz. A lényeg, hogy fényre, melegre várunk, újraéledésre, újrakezdésre...
A nekünk adatott földi idő lehetőség arra, hogy megtöltsük dolgokkal, például a sok elfoglaltságunk közt olykor a fontossági sorrend elejére kerülhetnének az elfelejtett barátok, az elhanyagolt családtagok, vagy egy-egy konfliktus rendezése... De a lehetőség adott arra is, hogy megüresítsük magunkat, megpróbáljuk elengedni mind a gondjainkat, mind a vágyainkat és, hagyjuk, hogy Isten egyszer csak betöltse az ürességünket gyógyító és megújító jelenlétével... Mert erre volna még idő!
