igehirdetés - megélhető életek

1Kor 1,4-9: Hálát adok értetek Istennek mindenkor,  azért a kegyelemért, amely nektek a Krisztus Jézusban adatott. Mert a vele való közösségben mindenben meggazdagodtatok, minden beszédben és minden ismeretben, amint a Krisztusról való bizonyságtétel megerősödött bennetek. Azért nincs hiányotok semmiféle kegyelmi ajándékban, miközben a mi Urunk Jézus Krisztus megjelenését várjátok, aki meg is erősít titeket mindvégig, hogy feddhetetlenek legyetek a mi Urunk Jézus Krisztus napján. Hű az Isten, aki elhívott titeket az ő Fiával, Jézus Krisztussal, a mi Urunkkal való közösségre. 

Boldog az az ember, aki tud hálás lenni, mert az azt jelenti, hogy tud örülni dolgoknak az életben, tudja értékelni azt, ami körülveszi, ami történik. Egy másik hasonló összetevője az egészséges, boldog életnek, hogy ezt ki is tudjuk fejezni. Nem mindenkinek megy könnyen, hogy kinyilvánítsa a tetszését, vagy kifejezze, hogy valami megérintette, valami nagyon boldoggá tette. Talán azért is, mert egy ilyen megnyilvánulás megnyit minket és ezzel együtt kimutatja az érzékenységünket. Ilyenkor valamilyen mértékben törékennyé válunk az előtt, akinek kifejezzük a köszönetünket vagy a hálánkat. Ilyenkor nagyon vigyázni kell arra, aki megnyitja magát. 

Hálát adni általában Istennek szoktunk, de kevésbé vallási értelemben annak is kifejezzük a hálánkat, aki valami nagy dolgot tesz velünk, értünk. A hála valahogyan több, mint a köszönet, benne van talán az is, hogy ha nem jön a segítség, ha valaki nem lép, nem teszi meg azt, amit, akkor nagyon rosszul alakulnak a dolgok, akkor nincs változás, akkor nem valósulnak meg feladatok, történések… Gondolkodjunk el kicsit, hogy mikor voltunk a leghálásabbak az életben, kinek és miért… Én például nagyon hálás vagyok a tanáraimnak, akik foglalkoztak velem a különböző tanulmányokban, a gimiben, a zeneiskolákban, egyetemeken, külföldön, itthon… nem tudom hogyan alakul az életem, hogyha nincsenek azok az emberek, akik kitartottak mellettem, reménységük, bizalmuk volt irántam, hogy érdemes velem foglalkozni…persze, nagyon sok mindenért hálás vagyok a szüleimnek, szinte az egész eddigi életemért, de a barátaimnak is, akik különböző helyzetekben felvállaltak, mellettem álltak, állnak… 

És vajon értünk kik adhattak már hálát Istennek az életünk során? … 

Az emberek iránt érzett hálánk valahol a természetfelettiben gyökerezik. A keresztény ember hiszi és tudja, hogy, bár, akiknek hálásak vagyunk, akik fizikai értelemben kerültek velünk kapcsolatba és ténylegesen jelen voltak, vannak az éltünkben, ők valamilyen módon Isten eszközei, cselekvő, szerető kezei, akik kérésre, vagy olykor várakozáson felül nyilvánultak meg, 

Isten felé hálásnak lenni egy különleges, spirituális dolog és sok mindent előfeltételez. Azt, hogy hisszük, hogy létezik egy minket befogadó, körölölelő Valóság, egy mindent mozgató Erő,  egy mindenben lüktető Dinamizmus, ami nemcsak éltet és irányít minket, hanem valóságosan jelen van bennünk és körülöttünk. És ez az Erő, ez a ható Létező, akit Istennek hívunk, a történelem egy pontján emberré, hozzánk hasonlóvá, e világivá lesz. Egyrészt nagyon szoros a kapcsolódás, amelyen keresztül ez végbemegy, mert hát, Isten azzal, hogy emberré lesz, a teremtényeihez hasonlóvá válik, a teremtettsége része lesz, másrészt viszont az elképzelhető legnagyobb távolságot teszi meg, a legnagyobb másságot küzdi le az Immanens, amikor anyaggá, emberré lesz. Megjelenik, köztünk jár, tanít, gyógyít és az életét adja. Nekünk, embereknek innentől hozzáférhető az Isten teljes valójában, innentől realizálódik az Ószövetségben megismert kinyilatkoztatás egy elszakíthatatlan, megszüntethetetlen kapcsolattá, amitől nemcsak függ, hanem amire támaszkodik is az életünk. 

Ez a Jézusban megismert, megerősített kapcsolat elemi lényege az életünknek, és talán elmondható, hogy az az élet éli meg igazán az életét, amely tudatosan ragaszkodik ehhez és él ebből a kapcsolatból. Ez a kötődés a teremtő Istenhez az, ami felemel a földi élet összefüggései, kihívásai és kísértései fölé. Az Istenhez való tartozásunk tart meg és emlékeztet, hogy ami az életünkben történik, az a létezésünknek csupán egy emberöltőnyi epizódja, de nem a végső lényege. Ez az ismeret oldja az oldhatatlannak tűnő feszültségeket, ez a ragaszkodás könnyíti az elviselhetetlenül nehézzé vált terheket és ez a kötődés tart meg a megfejthetetlen összefüggéseiben, azokban az időkben, amikor összezavarodik az életünk, kicsúszik a talaj a lábunk alól… De, ugyanakkor ez a kötődés láncol oda a földi életünkhöz és ösztönöz arra, hogy ne csak túléljük, hanem megéljük az életünket, annak minden mélységével és magasságával, benne minden emberi kapcsolatunkkal és kötődésünkkel, küldetésünkkel, feladatainkkal, benne a sikerekkel és a kudarcokkal együtt is. Isten teremtése ez a világ, Isten teremtése az életünk, a természet közege és a minket körülvevő emberek miliője. Az Isten az életét adja ezért a világért, benne minden teremtményéért, ezért ha ezt komolyan vesszük, nem tehetjük meg, hogy lebegünk az életünk felett csupán egy jobb, szebb, könnyebb túlvilági létre koncentrálva, mert semmi sem kap értelem nélkül életet ezen a földön. Az, az Isten lényegének mondana ellent. Nincs felesleges vagy véletlen teremtés. Bele kell vetni magunkat az életünkbe, ugrani kell a bizonytalanba, az ismeretlenbe és az utolsó leheletig kutatni, hogy miért vagyok ezen a földön, és mit tehetek ezért a világért, a másik emberért, magamért… Kutatni kell és megismerni, rátalálni, és felfedezni a teremtő Istenhez való kötődésünket, a kapcsolatunkat a végtelenül létező Istenhez, aki bennünk lüktet, és akinek emberré lett kezei tartják az életünket. 

Az Istenhez való kötődésünk kutatásának kiindulópontjai az Úristen megnyilvánulásai ebben a világban: a természetben, ami körülvesz, a másik emberben, aki megszólít minket, és az Igében, ami kb. kétezer év óta tanúskodik róla. Az ezek nyomán szerzett tapasztalatok az istenismeret forrásai, a kapcsolat maga pedig az Isten megszólítása nyomán felelő lélek szava, gondolata, lélegzetvétele bennünk: az imádság. 

Jézus, míg a tanítványai közt járt, nagyon egyszerűen elmagyarázta, hogy mit jelent mindez a gyakorlatban. Azt tanította, hogy: szeress, zörgess, keress, kérj, adj, teremts békét, menj el, hirdesd, ne félj, ne légy kicsinyhitű, bízzál, imádkozz, légy kitartó, világíts, ízesíts…Ezeknek a feladatoknak a tartalmára pedig mindenki máshogyan találhat rá az életében: a gyülekezetben, a munkahelyén, a barátai közt, a családjában. Isten nem azt kéri, hogy váltsuk meg a világot, hanem azt, hogy induljunk el ezeknek a felszólításoknak a mentén és Ő nekünk ígéri Szentlelkét, aki megelevenít bennünket, hogy betöltsük ezeknek a felszólításoknak a tartalmát. Istené az erő, a megvalósulás, a megtartás, tőlünk csak önmagunk odaadását kéri és azt, hogy akarjuk igazán megélni az életünket. Ámen. 

beautiful - igehirdetés még augusztus elejéről

Kegyelem nektek és békesség Istentől, a mi Atyánktól, és a mi Urunk Jézus Krisztustól. Ámen.

Jer 1,4-10: „4 Így szólt hozzám az Úr igéje: 5 Mielőtt megformáltalak az anyaméhben, már ismertelek, és mielőtt a világra jöttél, megszenteltelek, népek prófétájává tettelek. 6 De én ezt válaszoltam: Ó, Uram, Uram! Hiszen nem értek a beszédhez, mert fiatal vagyok! 7 Az Úr azonban ezt mondta nekem: Ne mondd, hogy fiatal vagy, hanem menj, ahova csak küldelek, és hirdesd, amit csak parancsolok! 8 Ne félj tőlük, mert én veled leszek, és megmentelek! - így szólt az Úr. 9 Azután kinyújtotta kezét az Úr, megérintette a számat, és ezt mondta nekem az Úr: Én most a szádba adom igéimet! 10 Lásd, én a mai napon népek és országok fölé rendellek, hogy gyomlálj és irts, pusztíts és rombolj, építs és plántálj!

Jeremiás elhívása egy ismert történet, szép szöveg, szép és szívhez szóló mondatokkal. A próféta elhívása a mai világban könnyen megfeleltethető, első sorban egy lelkész elhívásának, másodrenden valamilyen egyházi szolgálatba állók elhívásának, kántorénak, felügyelőének, hittantanárénak. Négy dolog azonban túlmutat az igeszakasz szavaiban a lelkészi, vagy más egyházi pályák világán. Olyan pontjai vannak ennek a szövegnek, amelyek a minden ember életében előforduló érzéseket, fordulópontokat írják le. 

Az első ilyen, Istennek az a mondata, amit oly sokszor hallunk idézni: “mielőtt megformáltalak az anyaméhben, már ismertelek…” Ez valami olyat mond el rólunk és a minket teremtő Istenről, ami az ember egyik legmélyebb vágyát, igényét érinti meg. Azt, hogy ismerjenek. Ez az egyik olyan dolog, amitől, talán, a legjobban félünk és amire talán a legjobban vágyunk. Hogy legyen valaki, aki igazán, mélyen, kívülről-belülről ismer, tudja és érti a szavainkat, a kimondatlan gondolatainkat, átlát a cselekdeteinken. Vágyunk arra, hogy legalább egy valaki szeressen és elfogadjon, de ne csak azért értsen meg, mert szeret és elfogad, hanem mert átéli és úgy érti, ismeri az összefüggéseinket. Az Istennel való kapcsolatunk, ilyen fokon, talán csak a szülő-gyermek, illetve a férfi-nő kapcsolatban képeződhet le az összetartozásban, egymásra hangoltságban. Van, aki megtalálja és megéli ezt, van, aki örökre keresi és vágyik rá. Olyan kapcsoltokra, amelyekben nem kell magyarázkodni, amelyekben nem kell indokokat, érveket felsorakoztatni, magunkat, a dolgainkat igazolni. Olyan kapcsolatokra vágyunk, amelyekben nemcsak elfogadnak, hanem igazán meg is értenek minket, a lényegünket. 

https://www.youtube.com/watch?v=eAfyFTzZDMM

Christina Aquilera egy énekesnő, igazán híres 6-8 éve volt. Karakteres hangja mellett szerette feszegetni a határokat a témaválasztásban, nem a végletekig, de volt egy-két figyelemre méltó gondolata. Pl. a Beautiful nevű szám, ami magyarul annyit jelent, hogy ‘szép’. Az énekesnő értelmezésében nemcsak egy szál sárga gerbera lehet szép, azaz, nemcsak az, amit a közízlés szépnek ítél meg bizonyos kritériumok, normák alapján. Csupa peremen élő emberekről énekel, akik meg is jelennek a zenéhez készített videóban. Egy meleg férfi pár, egy transzfesztita férfi, egy anorexiás lány, egy vézna kamaszfiú, egy kiközösösített, fogszabályzós kislány, egy piercinges punk fiú… Csupa olyan ember, akik azt élik meg, hogy se nem szeretik, se nem értik őket. Mert mások. Azt élik meg, hogy nem értik az emberek a lényegüket, mert nem férnek bele az ízlés felálított kereteibe, a köz- és sokszor a vélt keresztény erkölcs kritériumaiba. Általánosságban a társadalom befogadásának határai szűkek számukra, könyörtelenek velük szemben. Nem arról van szó, hogy miért nem szép, vagy miért nem helyes, ha mondhatunk ilyet egyáltalán, hogy két férfi csókolózik, vagy, hogy valakinek testékszerei vannak és égnek áll a festett haja, hanem arról, hogy mit él át az ember olyankor, amikor azt érzi, hogy nem illik bele ebbe világba az ő igazi valójában. Ezek az emberek az énekben megjelenítik azt az idegenségérzetet, amely bárkiben, bennünk is megfogalmazódhat: hogy nem illünk egy közösségbe, nem illünk a társadalomba, nem illünk bizonyos körökbe, vagy, akár, hogy nem vagyunk valók erre az egész világra, vagy mert nem vagyunk elég jók, okosak, szépek, nincsenek meg a képességbeli vagy anyagi adottságaink, vagy csak mert egyszerűen mások vagyunk. Nincs társunk, nincs közösségünk, nincs helyünk a világban, mert kilógunk, mert mások vagyunk. Ki ebben, ki abban, ki kisebb, ki nagyobb mértékben. De a szükség ugyanaz: ne kötelességből szeress és fogadj el, ne értékelj, hanem érts meg; ismerj meg és értsd meg a lényegemet! … A klipben megjelenik a kiút keresése is. Ahogyan a vékony karú kamaszfiú emelgeti a súlyokat. Ebben benne van az összes erőfeszítésünk, a lelki súlyemelések, a konkrét fizikai törekvések, a leplezés, a változtatni akarás, hogy valahogyan passzoljunk, abban a reményben, hogy akkor könnyebben befogad a világ. Talán, ha mások leszünk, akkor valaki majd érti a nyelvünket…

Ahhoz, hogy Isten bármit is kezdhessen velünk, hallanunk kell, és meg kell értenünk azt a kapcsolatot, ami közte és közöttünk van. Nem azért, mert ez feltétele Isten cselekvésének, hanem mert ezek a lépcsőfokai. „Mielőtt megformáltalak az anyaméhben, már ismertelek, és mielőtt világra jöttél megszenteltelek”. Nemcsak lelkészi szolgálatra, nemcsak prófétaságra, hanem létező, számító és nyomot hagyó emberré ebben a világban. Azt nem tudjuk belátni, hogy minden emberi életnek konkrét célja van, hiszen látunk, olyan életeket, és olyan halálokat, amelyeket nem értünk, amelyet ellentmondanak a logikának, vagy éppen a hit bizonyos meggyőzősdéseinek. Helyesebb inkább azt mondani, hogy minden életnek értéke és értelme van. Isten senkit sem teremt feleslegesen, vagy hiába. Az, hogy célt találunk-e az életünknek, az a személyes utunk kihívása. És ennek a keresése Isten szavában vet alapot: Isten már ismer bennünket a kezdetünk előttől fogva. Nem nyel egyet keresztény szeretetből, hogy elfogadja, amilyenek vagyunk, hanem ismer és érti a lényegünket. 

Ennek a következő pontja pedig, hogy keresi a kapcsolatot, a nyelvünket, amelyen megszólít és feladatok, célok felé vezet minket. Az is lehet, hogy konkrét „látomásokban”, de lehet, hogy éppen olyan lehetőségekben, kapcsolatokban, örömökben vagy éppen tragédiákon keresztül, melyek összefüggéseit csak később, visszatekintve látjuk meg. Az életünk kihívások sora: amikor először be kell lépni egyedül az óvodába, amikor előszőr kell megjelenni valami idegen helyen támogatás, segítség nélkül, pl. az orvosnál, amikor meg kell írni egy érettségit, vagy eredményesen jelen lenni egy állásinterjún, vagy kimondani az oltár előtt, hogy igen, vagy szembenézni a halállal az utolsó pillanatban, amikor vége van… A feladatvégzés, a helytállás, de akár a puszta jelenlét egy olyan közegben, ahol idegennek és oda nem illőnek érzem magam, az szorongással, kétségekkel jár: nem vagyok elég jó, elég szép, elég tehetséges, egyáltalán, közel sem alkalmas feladatokra. Még a legmagabiztosabbakat is megtalálják olyan helyzetek az életben, amelyekben meginog az a tapasztalat, hogy persze, menni fog, mert megoldunk mindent! Isten beleszól a kétségeinkbe: „Ne félj, mert én veled leszek!” Viszont ebből nem kell üres optimizmust csinálni. Isten nem azt mondja, hogy mert veled leszek, akkor minden sikerülni fog, akkor be fognak jönni a számítások, akkor üstökösként ível a pályafutás, és majd csak úgy csillognak a sikereink, mert szárnyakat kaptunk. Ez is megtörténhet, de az ígéret valami sokkal mélyebb dologra vonatkozik: arra, hogy akárhogyan alakul, akárhogyan sikerül, az úgy lesz jó, mert Isten ott lesz, minden az ő jelenlétében történik. Isten felemeli a megfelelés, a teljesítmén kényszereit; ismeri a működésünket, azt, hogy miért jó valami, amit jól csinálunk, és miért nem sikerül valami, amit elrontunk, vagy amiben gyengék vagyunk. Nem kell magyarázni, nem kell indokolni, menteni az életünket, a dolgainkat. Nyitott könyv vagyunk egy olyan tenyérben, amely nem tapos bele ebbe a nyitottságba, hanem félti és védi ezt a nyitottságot: a törékenységünket, a sebezhetőségünket. Mert ismer és ért minket már a kezdetünk előttől fogva. Ez az Isten küld el minket: „Menj, ahova csak küldelek…”, csináld, amit csak mondok, mert ez a lényeg, hogy menj és csináld, hogy benne legyél… 

És a negyedik dolog az igeszakaszban a tartalom, az elhívás, a küldetés, a megtalált életértelem tartalma. Ami szintén nem egy üres ígéret a dicsőségről és a nehézségek elkerüléséről, mert van, hogy nehéz szavakat kell mondani. Van, hogy nehéz döntéseket kell meghozni. Van, hogy le kell rombolni valamit, hogy helyette új, jobb épülhessen. Például a bennünk élő falakat, a hagyomány, a neveltetés, a kultúránk azon falait, amelyek „keresztény” alapon szelektálnak ki embereket közösségekből, társadalmakból, a saját életünkből, mert mások, mint mi vagyunk. Számos területen, számos tekintetben, számos mértékben, de mások… Biztos, hogy bizonyos közösségeknek, de lehet, hogy egész társadalmi rendszereknek kellene újjászerveződniük, új alapokra épülniük, ahhoz, hogy ez a világ ne idegen, hanem élhető világ legyen a bármilyen szempontból peremen élők számára. Nemcsak a melegek vagy a fogszabályzósok számára, hanem az éhezők, az analfabéták, a menekültek, a kövérek, a fogyatékkal élők, a depressziósok, az „elviselhetetlenek” számára is…

Az „idegent” Isten szava beemeli a teremtett világba azzal, hogy elmondja, ő már nagyon régóta ismer, értékel és védi azt a törékeny, sebezhető valakit, aki ott, legbelül vagy. Isten a jelenlétét ígéri az útkeresésben, megemeli a kétségek, az elvárások vállakat nyomó terheit és megkímél a mentegetőzéstől és indoklástól, mert tudja, érti, ki vagy. Isten méltóságot ad az életednek a legmélyebb szégyenérzetedben, amit afelett érzel, hogy ki is vagy valójában. És lesz, hogy nehéz szavakat kell mondani, nehéz döntéseket kell meghozni… Vannak és lesznek eszmerendszerek, gondolat-kordonok, sziklává szilárdult hagyomány-falak, amelyeknek le kell omlani ahhoz, hogy valami új, jobb, élhetőbb szülessen, kereszténységen kívül és belül, mert Isten mindenütt ott van, nemcsak abban, ami lelket simogatóan szép, hanem abban is, ami undorító, ami mocskos, ami törött, ami fogyatékos, ami más…

Ámen.

L. nem érti - fiktív töredékek

... L. nem érti, hogy miért hiszi azt az ember, hogy képes lenne és jó választás lenne inkább választani a biztos semmit, a biztos bukást, a biztos veszteséget, a biztos akármilyen-negatívat, mint a bizonytalant. Mi az, amitől annyira fél a bizonytalanban? Mi a rossz a bizonytalanban? A várakozás? Vagy a kiszámíthatatlan végkifejlet, azaz a bizonytalanság? Mintha nem lehetne közelebb férkőzni ehhez a dologhoz ennél... Azt szokták mondani, hogy attól félünk leginkább, amit nem ismerünk, de akkor mégis mi itt a gond, hiszen, ha a bizonytalanságban a kétféle végkifejlettel van a baj, az igen vagy nem megmondhatatlanságával, előzőleg mégis számba tudja venni, hogy melyik mit jelent, tehát nem a teljes ismeretlennel néz szembe, amikor befogadja a bizonytalanságot. És mégis... Inkább a semmi - mert ahhoz hozzá lehet szokni, míg a bizonytalanban nem tudja az ember, hogy mihez szokjon hozzá? De miért van szükségünk ennyire részletesen a támpontokra? Hiszen az igen vagy nem már adhatott némi tájékozódási segítséget előzőleg, de valahogy mégsem kielégítő. És akkor ez azt jelenti, hogy az ember hajlandó lenne inkább lemondani a pozitív végkifejlet lehetőségéről, mintsem hogy válassza a bizonytalan várakozást, amiben 5o% eséllyel benne van a megerősítő és megsemmisítő ítélet is...

És miért nem csinálja azt, ami igazán, a szíve mélyén akar? Miért nem olvassa el azt a sok jó könyvet, ami van? Miért nem játssza el azt a sok jó zenét, ami van? És miért nem írja meg azt a sok jó történetet, ami lehetne? Azért, mert nem lehet? Vagy azért, mert mi van, ha nem sikerül? 
Miért nem éli meg azokat a történéseket, amiket elgondol? Mert lehetetlen? És mi teszi a jó dolgokat lehetetlenné az életben? Miért van olyan, hogy lehetetlen?

Mi lehetetlenít el benne dolgokat? Miért nem megy? 

L. néha úgy érzi, hogy éli az álmait. Mint például nyáron a repülőtéren: egy meglehetősen csinos és különleges ruhában ült, napszemüvegben a naposütötte terminálban, a párizsi gépére várt és Háy Jánost olvasott. Gyerekkorában elérhetetlen volt egy ilyen nő képe, élete... L. néha pedig úgy érzi, hogy csak vegetál, és sokkal jobb lenne ennek a világnak, ha szétadományozná a szerveit, a dolgait, a mindenét, az egész életét és így vége lenne...

L. néha úgy gondolja, hogy egy megsavanyodott, elbénázott életű hülye, akihez, szerinte, inkább csak hozzászoktak az emberek, mintsem szeretik, és persze, hogy hiányozna, ha nem lenne... a „rossz-gyroszos” sarki eladói is hiányoznának, ha nem lennének, mégsem szereti őket... L. néha hajlamos azt gondolni, hog nincs értelme ennek az egésznek...

L. elméL.kedései - fiktív töredékek

... Már megint a szemébe sütött a nap. De legalább sütött, először újra, már régóta. Ilyenkor mintha az életkedve is kezdett volna visszatérni, éles váltással azokhoz a napokhoz képest, amikor a nap nem sütött. Amikor süt, olyankor még egyedül lenni is jó. Máskor elviselhetetlen. A város gyakran elviselhetetlen. Szürke, nyirkos, üres. 

L.a könyvtár ablakán át bámulta a kertet. Az ajtót, azt a bizonyosat, pontos szögben bemérve, a fotel karfájára lógatott lábbal. A szemüveg és a laptop mögül bámulta a kertet. Olvasás és bámulás.  Inkább bámulás, de néha olvasás. És nyílik az ajtó. Az elmúlt tíz percben már másodszor. Most kell megjönnie. És az olvasás-bámulás félállapotában, a kert pontosan bemért   látószögében feltűnik egy ismerős táska, egy ismerős ajtócsapódás. A szisztematikus párválasztás kritériumai alapján tökéletesen összeillesztett puzzle-fiú: L.  De ma L. és L. nem fognak együtt ebédelni. Ma nem fogják egymást kerülgetni a közös konyhában, szavak, tekintetek nélkül. Pedig az milyen jó! Csak közel lenni. Csak megérezni. Ma L.-nek menni kell, mert már elígérkezett, de visszagondol. Mostanában elég sokszor. L-t szeptember óta ismeri, és még mindig emlékszik a napra, amikor először meglátta. 

Már majd’ két hete az országban volt még a szemeszterkezdés előtt, hogy kicsit beleszokjon az új életébe. Már elég sokmindenkit ismert a házból, de nap mint nap jöttek új arcok, vagy teljesen újak, vagy olyanok, akik már korábban is itt laktak. L.-t nap mint nap új impulzusok érték, de a kifejezés lehetetlensége miatt érzett szorongáson még a szeptemberi napsütés sem segített. Angolul bármit bármikor, németül csak bólogatni, azt is visszafogottan, nehogy azt a benyomást keltse a hozzá beszélőben, hogy minden ért, és ezzel bátorítsa azt további szónoklatokra. L. nem értett mindent, de mégis sokmindent, sokmindent el tudott volna mondani, de olykor mégsem jött ki egy hang sem azon a torkon. L. egy nap  váratlanul megérkezett, kockás ingben, zöld mellényben, mosolyogva, feldobva, lelkesen, mint egy vidéki parasztfiú a hegyekből, akinek természetes valója ez az életkedv, az életigenlés. L. akkor még nem tudta, hogy ez a lendület nem svájci, inkább az egy hónap alatt összeszedett dél-amerikai lendület maradéka. L. ott állt a konyhában, mesélt, érthetetlen svájci nyelven, és L. félénken odafordult, bemutatkozni, remélve, hogy másodperceken belül menekülhet. Még egy „freut mich” sem jött, némi zavart mosoly igen, és a szokásos quick-check (cipő: oké, kockás ing: furcsa, szemüveg: béna, pofa, ja: megteszi). Akkor L. ennyi volt: megteszi. 

A kávé kiömlött Feuerbachra. Ez talán egy jel, hogy nem kéne Feuerbachot olvasni, Marxot meg pláne nem. És mivel kicsi a laptopra is ment, talán írni sem kéne róluk. A professzor tévedett, amikor ezt azt esszét feladta. Valami nem stimmel az univerzummal (talán nemcsak a téves esszé miatt), viszont L. nyolc év tömény könyvtárazás után már érti, miért nem lehet folyadékot könyvtárba vinni. Néha L. is tanul a könyvtárban. És L. mostanában szeretné azt hinni, hogy L. néha kicsit miatta is jön a könyvtárba tanulni. De ez egy nehezen bizonyítható hipotézis, ezt L. is tudja. De mégis, L. „mostanában” szeret ilyenekkel spekulálni. Az igazat megvallva, L. mindig is nagyon szeretett ilyenekkel spekulálni. Gyerekkora óta arra gondolt, hogy ha majd nagy lesz, akkor nemcsak neki fognak valakik tetszeni, hanem ő is fog tetszeni majd valakiknek. Biztosan majd a gimiben. Aztán a gimiből egyetem lett, és 27 évesen még mindig tologatja ezt az egyre szűkülő határidőt. Hiszen egy harmincéves majd biztosan fog úgy általában tetszeni valakiknek. A quick-check már elég korán kikristályosodott rutinná vált. Cipő, kéz, fej, kézfej, ing, kész. A vélemény, a kategória megszületett. És amint valaki pozitív eredménnyel jött ki a folyamatból, a spekuláció onnantól kezdve virágzott, és L. szőtte a love storykat, szőtte az ötlethálókat, hogyan venné le magát a maga a lábáról, ha nem önmaga, hanem az aktuális spekuláció cselekvő alanya lenne. Talán ez a baj, L. még akkor is alany akart lenni, amikor igazából csak a spekulált események tárgyának képzelte volna el magát, azoknak a gyönyörűen elspekulált eseményeknek, annak a sok kispekulált meglepetésnek, kedvességnek, kreatív szeretetnek, amit annyira átélt volna valóságosan, és amit annyira véghez vitt volna valóságosan, de valahogyan sosem volt bátorsága, lehetősége, joga?, átélni, megtenni... 

De vajon igaz ez? Vajon vannak tényleg törvények, amelyek megkötnek, amik lehetetlenné teszik a legegyszerűbbet is? Vagy csak L. és még sok más „L” félelmei konstruálják ezeket a törvényeket? Valós igazság-e, megváltoztathatatlan törvény-e, hogy L. sosem találja meg a belőle hiányzó kirakó-darabot? A belőle hiányzó paralell lényeget? Valóság-e, hogy L. számára a szerelem mindig hézagos marad a papírszélek között? Ha az létezik egyáltalán. L. nem érti és nem tudja a mai napig sem. Néha ezt a törvényt Istennek képzelni, illetve Istent magát ennek a szilád döntésnek. Néha pedig ez a törvényszerűség csak úgy önmagában áll fent, amelyet Isten éppen megoldhatna, de látszólag nem szándékozik. L. még kicsit zavarodott a kérdésben. Hiába gondolkodik ezen azóta, mióta tudatára ébredt annak, hogy nem csak barátok inspirálhatják, hanem olykor valami részben megmagyarázhatatlan érdeklődés, impulzus éri emberektől, akik nem feltétlenül a barátai, néha nem is ismerősei, néha teljesen idegenek, de semiképpen sem nők. Tehát amióta létezik benne  ezen impulzusok tudatos érzékelése, L. azóta gondolkozik ezen, és azóta spekulál. És azóta vár arra a konvencionális happy endre, amit vagy a neveltetése,  (esetleg vallásos neveltetése), olvasmányélmények, szociális mintakövetés vagy médiabefolyás, vagy istentudja mi, esetleg azok együtt alakítottak ki benne. Mondjuk úgy, mint egy átlagos nő, gyerekkora óta vár arra, hogy a fehér herceg a lovon, illetve a fehér lovon, nem feltétlenül fehér herceg jöjjön, és meghódítsa benne ezt a konvencionális elképzelést: feleségül vegye...

L. ma nagyon jól néz ki. Mindenki kint ül a kertben. L. és L. is. Tanulnak. L. egyre jobban kezd meggyőződni arról, hogy L. a top pasi a környéken. És ezzel fordított arányban arról is, hogy L. way out of her league, magyarul még siralmasabb: nem az ő súlycsoportja. És ez sajnos nem csak a túlhasznált klisék világában valóság, hanem a számok világában is. Már megint. Mindegy, a lényegen nem változtat, L. nagyon jó hapsi és L. végtelenül jóindulatú fantáziája nyomán legalább olyan jó ember is… volt. 

Nadia Bolz-Weber: Az 5ooo ember megvendégelése o7.23.

angolul: http://www.patheos.com/blogs/nadiabolzweber/2015/07/sermon-on-the-feeding-of-the-5000-preached-for-pastors-musicians-and-church-leaders/

(Kb. 25 órát töltöttem azzal, hogy összerakjak egy igehirdetést az Amerikai Evangélikus Egyház ‘Worship Jubilee’ konferenciájának záró úrvacsorás istentiszteletére. Óriási küzdelem volt, és kínlódtam magamban azon is, hogy biztosan elmondjak mindent, amit, úgy gondoltam, hallani akarnak tőlem; és én is igazán akartam, hogy ez egy „jó prédikáció” legyen, mert tudtam, hogy az elnök püspök és még sok más elöljáró, egyetemi tanár ott lesz, csupa olyanok, akiket tisztelek. Két héten keresztül küzdöttem órákat ezzel a hülyeséggel, és ez visszaütött. Az alkalom előtti éjszakán felébredtem két óra körül és újraírtam az egészet. A hotelszobámban feküdtem az éjszaka közepén és egyszerűen írtam egy olyan igehirdetést, amit nekem volt szükségem hallani, nem pedig egy olyat, amivel, gondoltam, majd mély benyomást teszek másokra, vagy olyat, amit hallani akarnak tőlem. A történet tanulsága: A Szentlélek ereje még az én nyakasságomon is túltesz.)

Kereszténynek lenni olykor meglehetősen zavarba ejtő. Úgy értem, hogy mióta hiszek Jézusban, néha úgy érzem, hogy a “normális”, “nem templomos” barátaim úgy néznek rám, mintha az gyanítanák, hogy hiszek a Húsvéti Nyusziban, vagy a fán élő törpékben, akik sütit sütnek. Ez az egész Jézus-dolog tényleg egy kicsit fantázia-szagú, és olykor tényleg zavarba ejtő azt mondani, hogy hiszel a csodákban. A nem keresztény barátaim tudják, hogy a newtoni fizika törvényei nem lesznek hirtelen rugalmasak akkor sem, ha eléggé hiszel. Akár tetszik, akár nem, az atomok és molekulák nem kezdenek csak úgy alakváltoztatásba. Ésszerűbb azt hinni, hogy a dolgok csupán azok, amiknek tűnnek. A víz víz, az öt vekni öt vekni, a halottak halottak. 

Értem én ezt. És olvastam is már igazán ésszerű, kevésbé sem őrült magyarázatokat arról, hogy mi is történt igazán az ötezer ember megvendégelésénél. Magyarázatokat, amelyekkel szolgálhatnál a legnormálisabb, nem egyházközeli barátaidnak anélkül, hogy úgy éreznéd, elnézést kell kérned, hogy olyan hülye vagy, hogy ezt igazi csodának tartod. Meglehetősen kevés erőfeszítéssel megmagyarázhatjuk, hogy az ötezer ember megvendégelése éppen csak egy kicsit volt több, mint egy idilli piknik egy csomó emberrel. Mivel, nyilvánvalóan, a kenyér és a hal nem kezd el hirtelen megszaporodni, mint Jean Luke Picard Earl Grey teája az Enterprise-on. Ami azon a napon történt, inkább olyan volt, mint egy óriási szeretetvendégség a vadonban, ahol mindenki, miután hallotta Jézust prédikálni, kényszert érzett volna, hogy felnyissa a piknik-kosarát és megossza a sültcsirkéjét és krumplisalátáját a szomszédjával - ezért és nem egy csoda miatt volt elég ennivaló mindenkinek. 

De nem hiszem, hogy elviselnétek egy „Jézus azt akarja, hogy jó fej legyél és oszd meg az uzsonnádat” típusú igehirdetést itt ma, mivel, gyanítom, hogy ezt már az óvodában megtanultátok. Nem arról van szó, hogy az nem megy csodaszámba, ha több ezer ember megosztja egymással azt, amije van, mert az valóban az, hanem arról van szó, hogy az evangéliumokban hatszor számolnak be erről a történetről. És mivel csak négy evangéliumunk van, ez azt jelenti, hogy kettőben ennek a történetnek két változata is megtalálható. Tehát, ez a sztori talán fontosabb dolgokról szól, mint pár ember egymással megosztott ebédjéről. 

Mert a megosztásról szóló csodákra és nem tanmesékre van igazán szükségünk. Annyira őrült dolog, amennyire hangzik, de én hiszek a csodákban, nem azért, mert úgy érzem hinnem kell, hanem azért, mert szükségem van rá. Szükségem van rá, hogy higgyek abban, hogy Isten cselekszik olyasmiket, amire mi nem vagyunk képesek. 

Mert ha Isten csupán úgy cselekedne, ahogyan mi is tudnánk, akkor egyszerűen mi magunk lehetnénk saját magunk istenei. És ha tanultunk bármit is a történelemből…szürnyű istenek lennénk. De, mi van, ha a tanítványokhoz hasonlóan mi is elkövetjük azt a hibát, hogy nem vesszük észre, hogy Isten mennyire különbözik tőlünk, és hogy ez mennyire jó dolog. Hogy olyan Istenünk van, aki ilyen kevésből ennyi embert meg tud etetni. Egy olyan Isten, aki a semmiből teremtette ezt a világot, aki a semmiből húst sző a csontokra, aki a semmiből életet teremt a meddő méhbe. Isten a SEMMI-vel dolgozik a legszívesebben. Isten talán úgy tekint azokra a dolgokra, amiket mi semminek, jelentéktelennek, értéktelennek tartunk, hogy “hiszen én ezzel tudok valamit kezdeni”. 

Jézus bőséges készlete, ami néhány halból és pár vekniből vált ötezer ember ünnepévé, nem az emberek tunikája alá rejtett sültcsirke és krumplisaláta volt… a nyersanyag, amiből Jézus dolgozott az emberiség szüksége volt egy olyan Istenre, amely képes csodákat tenni. 

Talán a hiba, amit a tanítványok elkövettek, nem csupán az volt, hogy elfelejtették, Isten hogyan is működik, hanem az is, hogy elfeledkeztek arról, hogy ők is éhesek voltak. Leragadtak azon, hogy “mink van”, ahelyett, hogy azt kérdezték volna, hogy „amire nekem is szükségem van, arra van szüksége az előttem lévőknek is?”. Úgy tűnik, hogy a tanítványok elfelejtették, hogy a saját kenyérszükségletük és nem pedig a személyes kenyérkészletük az, ami miatt részt vehetnek abban a csodában, melyben ezrek laknak jól a szinte semmiből. Nem a főzőtudományuk késztetett mindenkit a megosztásra, és nem is az, hogy mennyire jól tudják prédikálni a Törvényt; ők csupán pont olyan mélyen és olyan mértékben voltak éhesek, mint a tömeg. Mennyiszer felejtjük ezt el mi magunk is? Hogy, ami igazán mozgat minket,  - a legnagyobb dolog, amit felajánlhatunk, az nem a homiletikai ékesszólás, vagy kórusvezetői tudomány, vagy a vezetői képesség, hanem - a saját, személyes szükségünk egy megváltóra~. A szükség, mennyiségben és minőségben egyaránt azok felé, akiket vezetünk. És ez a szükség, amely benned és bennem van Jézus iránt, nem egy szűkös forrás, a megbocsátás, a szeretet és a kegyelem iránti szükségnek nincs határa. Hadd legyen ez a mi semmink, amiből Isten csodákat művel!

Még én magam is olyan sokszor elfelejtem ezt. Túlságosan könnyen terhel le az, hogy mennyire éhes a sokaság, körülnézek, próbálom kitalálni, hogy mim is állhat rendelkezésre, amiből ehetnének, és én egyre fogyatkozom - fogyatkozom részvétben, képességekben, akaratban.  És azon gondolkozom, hogy Isten hogyan hívott el engem erre, és hogy szüksége van rám, hogy megetessem a népét, és a saját forrásaimra támaszkodom, és akkor hamar rájövök, hogy milyen kevés is az. Néhány vekni? Pár hal? Sosem elég. 

Öt évvel ezelőtt eldöntöttem, hogy félévente egyszer tartok egy negyvennyolc órányi csendes lelkigyakorlatot. Mielőtt azt gondolnátok, hogy valamiféle spirituális guru vagyok, hadd mondjam el… ez öt éve volt, és eddig egyszer csináltam… azaz EGYSZER. De ennek az egynek az alkalmával egy katolikus lelkigyakorlatos házba mentem a várostól nem messze, ahol beosztottak egy spirituális vezetőhöz, egy apró-kis apácához, Eileen nővérhez. Emlékszem, hogy abszurdnak tartottam a lelki vezetést egy olyan valakitől, akit éppen csak akkor ismertem meg. Hiszen, tudjátok, kissé bonyolult vagyok… túlságosan összetett ahhoz, hogy valaki kiismerhessen egy órás találkozás alatt. Végül igazam volt. Nem egy óra alatt sikerült kiismernie. Kb. öt perc volt. Ugye, és én azt reméltem, hogy majd ad nekem valami feladatot. Valami lelki gyakorlatot… a kereszt állomásai, imádkozni a Miatyánkot, lectio divina… valami gyakorlatot, amit ha végig csinálok, akkor jobb vezető válik belőlem - egy mélyebb lelkiségű vezetője a gyülekezetemnek, de ehelyett belenézett a szemembe és azt mondta: Nadia, nem hiszem, hogy neked bármit is kellene CSINÁLNOD, amíg itt vagy. Csak sétáld körbe ezt a helyet és tudd, hogy Isten szeret téged mindenféle munkától függetlenül, amit végzel. Képzelhetitek, hogy ez mennyire borzalmasan hangzott számomra. Mert ahogyan megpróbáltam, elfogott a sírás. Hogyan lehet fontos az a munka, amit végzek, ha Isten attól a ténytől teljesen függetlenül szeret, hogy elvégzem azt?

Ez az irónia. Talán, minél fontosabb, változásokat hozóbb az a munka, amit végzel, annál inkább szükséged van arra, hogy tudd, hogy Isten szeret, függetlenül attól, hogy csinálod-e azt, vagy sem. Annál nagyobb szükséged van arra, hogy tudd, hogy amikor Jézus körülnéz, és azt kérdezi, hogy hol vannak az éhes emberek, akik enni akarnak, akkor téged is beleért az éhes ember kategóriájába, magát pedig a kenyér kategóriájába.

Ezért fontosak a csodák és nem lehet őket megmagyarázni emberi értelemmel - mert ha az emberi értelem elegendő lenne szeretni és megmenteni minket, és elegendő lenne ahhoz, hogy csodás dolgokat alkosson a föld porából, akkor Krisztus hiába hal meg és az ígéret semmi. Nem, testvéreim, én csodákat akarok. Amikor csupán a saját erőmre támaszkodom, ami, higgyétek el, meglehetősen csekély, amikor azt gondolom, hogy csak egy apró, zsugori kis szívem van, amellyel szeretnem kellene azokat, akiket szolgálok, amikor összecsapnak a hullámok, valódiak a viharok és én meg vagyok rémülve - tele félelemmel attól, hogy mi történik, vagy nem történik az egyházban, tele félelemmel attól, hogy nem vagyok alkalmas arra, hogy a gyülekezetemet vezessem, tele félelemmel, hogy mások mást sem látnak bennem, csupán az alkalmatlanságomat, olyankor elfeledkeztem Jézusról - az én Jézusomról, aki létrehoz valamit az én semmimből és átvezet a viharon. Ő a mi emberünk. Ő, aki ismeri a szenvedést, a Fájdalmak Férfija a gazemberek és tolvajok barátja, a saját kínzóinak megbocsátója, az, aki feltámadt a harmadik napon, a bárány, akit megöltek, a halál legyőzője, és a hal grillezője, a bűnösök megmentője. 

Ő nem számítja külön kategóriába azokat, akik tanítanak és azokat, akiknek tanulniuk kell. Nincs külön kategória azoknak, akik gyógyítanak, és azoknak, akiknek teljességre, gyógyulásra van szükségük. Nincs külön kategória azoknak, akik szolgálnak, és azoknak, akiknek törődésre van szükségük. Egyetlen egy kategória létezik csupán: az éhes bűnösöké, akiknek szükségük van megváltóra. Így gyűlünk össze, hogy leüljünk Krisztussal a fűbe és együnk… és neked is éppúgy szükséged van arra, hogy megetessenek, arra hogy meggyógyítsanak és törődjenek veled, mint azoknak, akiknek te viseled gondját. A munka, amit végzel, az átformáló és FONTOS, de téged, kedves barátom, Isten végtelenül és maradéktalanul szeret, ha csinálod azt a munkát, ha nem. 

És a szolgálattal teli hétköznapokban, amelyekben élünk, lehet, hogy néha nem is veszed észre, hogy mennyire fáradt is vagy addig, amíg el nem mégy pihenni, és Jézus ruhájának a szegélyéért nem nyúlsz. És akkor, valaki kitárt karokkal a szemedbe néz és azt mondja: „Isten gyermeke, ez Jézus Krisztus teste, mely érted is adatott”, és akkor rájössz, hogy fogalmad sem volt róla, mennyire éhes is voltál. 

Istennek legyen hála. Ámen.

Ézsaiás 2,1-5

Kegyelem nektek és békesség Istentől, a mi Atyánktól, és  a mi Urunktól, Jézus Krisztustól, ámen. 

Ézsaiásnak, Ámóc fiának a beszéde arról, amit Júda és Jeruzsálem felől látott. Ez lesz az utolsó időkben: Erősen fog állni az Úr házának hegye a hegyek felett, magasabb lesz a halmoknál, és özönleni fog hozzá minden nemzet. Eljön a sok nép, és azt mondják: Jöjjetek, menjünk fel az Úr hegyére, Jákób Istenének házához, hogy megtantíson minket útjaira, hogy az ő ösvényein járjunk. Mert Sionból jön a tanítás, és Jeruzsálemből az Úr beszéde. Ítéletet tart a nemzetek felett, és sok nép felett bíráskodik. Fegyvereikből kapákat csinálnak, dárdáikból metszőkéseket, és nép népre kardot nem emel, és hadakozást többé nem tanul. Jákób háza, jöjjetek, járjunk az Úr világosságában!

Ismét valami a végidőkről. Egy prófécia arról, hogy mi lesz az “utolsó időkben”. Ha lineárisan képzeljük el a történelem menetét, illetve a világ idejének múlását, akkor az “utolsó idők” a világ vége előtti időket jelzik. Ha spirális rendszerben látjuk magunk előtt a világ létezését, a történelem menetét, akkor az utolsó idők egy korszaknak a végét jezik, amit majd követ valami más. 

Sokféle “világvégét” láttunk már: pl. a filmvásznon: a leghíresebbek talán a Holnapután, mely az éghajlatváltozás miatti pusztulást mutatja be. Egy másik, szintén végidőket bemutató film volt az elmúlt években a Legenda vagyok, ahol az utolsó ember küzdelmét mutatja be a földön és azokat a fiktív dilemmákat, ami előkerül akkor, ha az ember végleg egyedül marad, mert még az utolsó társa, a kutyája is megbetegszik. Ennek a filmnek több, alternatív beefejezése is van…

Világvégekről, korszakok végéről tanultunk a történelemkönyvből is, de vannak, akiknek elég volt kimenni a ház ajtaján, hogy a bőrükön érezzék pl. a világháborúkat. Sokféle világvége folyamatot felvázoltak, előrevetítettek már nekünk, nemcsak a moziban, hanem a társadalom különböző fórumain, ahol arról van szó, hogy az ember energia- és ételfogyasztása, illeve a különféle hulladékok produkálása hogyan változtatja meg és lehetetleníti el az éghajlat, a természet, a világ működését. Beszélünk, pl, a globális felmelegedésről, szenvedünk a hőségtől. Amerikából jövök, ahol minden zárt tér jegessé válik, ha kint melegszik az idő, de talán már itthon is, a plázák világa és egyéb tehetősebb helyek hasonlóképpen működnek. Aki megteheti, az légkondival enyhíti a kínját, mégnagyobb hőséget és szenvedést okozva azoknak, akiknek nincs lehetőségük, pénzük arra, hogy légkondícionált helyeken vészeljék át a nyarat (pullóverben). Két szélsőség ez, lehet, hogy a mi helyünk éppen valahol középen van, ki tudja, de az nem kérdés, hogy ennek a tendenciának egyre súlyosabb következményei lesznek. 

Az ézsaiási jóslatban említett kép, az hogy Isten hegye magasabb lesz a halmoknál,  hogy a Sion egyszer csak kiemelkedik majd minden más közül, szintén egy ijesztő víziót hív elő bennem. Elképzelem, ahogyan az unokáim fuldokolnak azokban a műanyag halmokban, amelyeket a szüleik, nagyszüleik, dédszüleik generációja hagyott rájuk. Egyszer csak meg fog telni a föld pl. azzal a sok szeméttel, amit termelünk, azzal a sok szeméttel, amit itt hagyunk a világban magunk után. Az erdőkben, a mezőkön, a vizekben, falvakban, városokban. Olykor a saját otthonunk tele van hulladékkal, kacattal, felesleges dolgokkal. Magam előtt látom a próféta látomását, amikor már csak az Úristen hegye, egy kék felhőbe borított, örökzöld hegy maradt, amit nem lehetett tönkre tenni. 

Ez evangélium a számunkra, hogy Istent nem tehetjük tönkre. Isten kiemelkedik a fizikai és a spirituális mocskunkból is. Mindig volt és mindig lesz egy hely, ahova menekülni lehet. Mindig lesz egy “menedék”, ahol megpihenhet az ember, ahol fellélegezhet, ahol tiszta vizet ihat. Reménység szerint nemcsak spirituális, hanem fizikai értelemben is. Mert Isten örök szeretete megtart és újjáteremt, újra és újra, amíg világ a világ. A kérdés, hogy meddig világ a világ? Megszűnik-e egyszercsak az örök szeretet helyrehozni, meggyógyítani azt, amit szisztematikusan tönkre teszünk? Mit jelent Isten ítélete? Azt, hogy egyszer csak azt mondja, hogy elég? És mit jelent ennek a világnak Jézus Krisztus váltsága? Vajon azt, hogy a lelkünk túléli ennek a világnak a pusztulását? A világ, a természet, Isten teremtése, Isten alkotása! Jézus Krisztus nem csupán lelkekért, hanem hús-vér emberekért halt meg. Az ítélet pedig nem lesz, hanem rajtunk van, szenvedi és szenvedte a világ mindig is, nem valami, ami eljön, hanem valami, ami van. És mi nem lehetünk közömbösek ez iránt. Nem lehetünk tekintet nélkül arra, hogy mi lesz a földünkkel, a távoli és közvetlen környezetünkkel. A megváltott lelkek nem lehetnek közömbösek a testük, a környezetük iránt. Nem lehet indok az, hogy “én úgyis elmegyek, majd jönnek mások, akik cselekszenek helyettem”, “majd jönnek az aktivisták”… Nem rázható le az a felelősség, amit a magunk után hagyott dolgok, állapotok jelentenek. És akik “itt maradnak”, akik most kezdik az életüket, vagy akik életük teljében vannak, azok sem mehetnek el a világ, a hús és a vér sorsa mellett, Hiszen ez az a közeg, amiben élünk, ami ránk bízatott, ami nekünk teremtetett. Muszáj gondolkodni, muszáj megfontolni, muszáj változtatni és muszáj lemondani. Mert előbb vagyutóbb visszafordíthatatlan lesz az amiben sodródunk. És akkor majd zenghetnek a templomok Isten ítéletéről,mi pedig ki tudja melyik templomban hallgatjuk majd az ítélethirdetést, a légkondícionáltban, vagy abban, amiben alig kapunk levegőt az 5o fokban…

A látomás tanításról, tanulásról beszél. Isten nem környezetismeretet oktat, vagy hulladékgazdálkodást konkrétan, hanem arra tanít újra és újra, amit Jézus így fogalmazott meg: Szeresd Istent és szeresd a másik embert. Ha Istent szereted, akkor azt is szereted, amit alkotott és amit neked adott. Ha a másik embert szereted, akkor fontos lesz az a sors, amit a veled élők élnek és amit az utánad jövők kapnak, amire te is hatással lehetsz. Amit szeretünk, amit igazán szeretünk, annak nem ártunk. Akarom hinni, és akarom megélni, hogy amit szeretünk, annak ne tudjunk ártani. Ezt a két parancsolatot meg kell tanulni. Nekünk is, a gyerekeinknek, a szüleinknek, a kollégáknak és a szomszédoknak is, hogy szeressük Istent, és mindazt, amit nekünk adott, a környezetünket, az élőhelyünket és az embertársainkat. 

Ez a két parancsolat töri meg a véges linearitást és alakítja továbbágazó spirállá. A szeretet parancsai képesek arra, hogy megállítsák a kezet pusztítását és alkotó, teremtő kezekké tegyék őket. Életet elvevő kezek helyett életet adó kezekké. Mert a kapával kertet gondoz, élelmet termel az ember, a metszőkéssel pedig új hajtásokon, új életen munkálkodik, míg a fegyverekből, és háborúból csak pusztulás származik. A szeretet parancsai nemet mondanak mindenféle háborúra, amely pont ezeknek a teremtő cselekedeteknek az ellentéte: kioltja az életet, éhséget, nyomort hoz. Nemet kell mondnai a gyűlölet beszédeire, és igent az alkotásra, az új életre. Nemet kell mondani arra a jólétre, ami tönkre teszi mások életét. Egy életen át tartó feladat tanulni ezt - Isten tanítson erre minket! Ámen

„sírni vagy nevetni, ábrándokat kergetni, játszani kell, s élni...”