L. elméL.kedései - fiktív töredékek

... Már megint a szemébe sütött a nap. De legalább sütött, először újra, már régóta. Ilyenkor mintha az életkedve is kezdett volna visszatérni, éles váltással azokhoz a napokhoz képest, amikor a nap nem sütött. Amikor süt, olyankor még egyedül lenni is jó. Máskor elviselhetetlen. A város gyakran elviselhetetlen. Szürke, nyirkos, üres. 

L.a könyvtár ablakán át bámulta a kertet. Az ajtót, azt a bizonyosat, pontos szögben bemérve, a fotel karfájára lógatott lábbal. A szemüveg és a laptop mögül bámulta a kertet. Olvasás és bámulás.  Inkább bámulás, de néha olvasás. És nyílik az ajtó. Az elmúlt tíz percben már másodszor. Most kell megjönnie. És az olvasás-bámulás félállapotában, a kert pontosan bemért   látószögében feltűnik egy ismerős táska, egy ismerős ajtócsapódás. A szisztematikus párválasztás kritériumai alapján tökéletesen összeillesztett puzzle-fiú: L.  De ma L. és L. nem fognak együtt ebédelni. Ma nem fogják egymást kerülgetni a közös konyhában, szavak, tekintetek nélkül. Pedig az milyen jó! Csak közel lenni. Csak megérezni. Ma L.-nek menni kell, mert már elígérkezett, de visszagondol. Mostanában elég sokszor. L-t szeptember óta ismeri, és még mindig emlékszik a napra, amikor először meglátta. 

Már majd’ két hete az országban volt még a szemeszterkezdés előtt, hogy kicsit beleszokjon az új életébe. Már elég sokmindenkit ismert a házból, de nap mint nap jöttek új arcok, vagy teljesen újak, vagy olyanok, akik már korábban is itt laktak. L.-t nap mint nap új impulzusok érték, de a kifejezés lehetetlensége miatt érzett szorongáson még a szeptemberi napsütés sem segített. Angolul bármit bármikor, németül csak bólogatni, azt is visszafogottan, nehogy azt a benyomást keltse a hozzá beszélőben, hogy minden ért, és ezzel bátorítsa azt további szónoklatokra. L. nem értett mindent, de mégis sokmindent, sokmindent el tudott volna mondani, de olykor mégsem jött ki egy hang sem azon a torkon. L. egy nap  váratlanul megérkezett, kockás ingben, zöld mellényben, mosolyogva, feldobva, lelkesen, mint egy vidéki parasztfiú a hegyekből, akinek természetes valója ez az életkedv, az életigenlés. L. akkor még nem tudta, hogy ez a lendület nem svájci, inkább az egy hónap alatt összeszedett dél-amerikai lendület maradéka. L. ott állt a konyhában, mesélt, érthetetlen svájci nyelven, és L. félénken odafordult, bemutatkozni, remélve, hogy másodperceken belül menekülhet. Még egy „freut mich” sem jött, némi zavart mosoly igen, és a szokásos quick-check (cipő: oké, kockás ing: furcsa, szemüveg: béna, pofa, ja: megteszi). Akkor L. ennyi volt: megteszi. 

A kávé kiömlött Feuerbachra. Ez talán egy jel, hogy nem kéne Feuerbachot olvasni, Marxot meg pláne nem. És mivel kicsi a laptopra is ment, talán írni sem kéne róluk. A professzor tévedett, amikor ezt azt esszét feladta. Valami nem stimmel az univerzummal (talán nemcsak a téves esszé miatt), viszont L. nyolc év tömény könyvtárazás után már érti, miért nem lehet folyadékot könyvtárba vinni. Néha L. is tanul a könyvtárban. És L. mostanában szeretné azt hinni, hogy L. néha kicsit miatta is jön a könyvtárba tanulni. De ez egy nehezen bizonyítható hipotézis, ezt L. is tudja. De mégis, L. „mostanában” szeret ilyenekkel spekulálni. Az igazat megvallva, L. mindig is nagyon szeretett ilyenekkel spekulálni. Gyerekkora óta arra gondolt, hogy ha majd nagy lesz, akkor nemcsak neki fognak valakik tetszeni, hanem ő is fog tetszeni majd valakiknek. Biztosan majd a gimiben. Aztán a gimiből egyetem lett, és 27 évesen még mindig tologatja ezt az egyre szűkülő határidőt. Hiszen egy harmincéves majd biztosan fog úgy általában tetszeni valakiknek. A quick-check már elég korán kikristályosodott rutinná vált. Cipő, kéz, fej, kézfej, ing, kész. A vélemény, a kategória megszületett. És amint valaki pozitív eredménnyel jött ki a folyamatból, a spekuláció onnantól kezdve virágzott, és L. szőtte a love storykat, szőtte az ötlethálókat, hogyan venné le magát a maga a lábáról, ha nem önmaga, hanem az aktuális spekuláció cselekvő alanya lenne. Talán ez a baj, L. még akkor is alany akart lenni, amikor igazából csak a spekulált események tárgyának képzelte volna el magát, azoknak a gyönyörűen elspekulált eseményeknek, annak a sok kispekulált meglepetésnek, kedvességnek, kreatív szeretetnek, amit annyira átélt volna valóságosan, és amit annyira véghez vitt volna valóságosan, de valahogyan sosem volt bátorsága, lehetősége, joga?, átélni, megtenni... 

De vajon igaz ez? Vajon vannak tényleg törvények, amelyek megkötnek, amik lehetetlenné teszik a legegyszerűbbet is? Vagy csak L. és még sok más „L” félelmei konstruálják ezeket a törvényeket? Valós igazság-e, megváltoztathatatlan törvény-e, hogy L. sosem találja meg a belőle hiányzó kirakó-darabot? A belőle hiányzó paralell lényeget? Valóság-e, hogy L. számára a szerelem mindig hézagos marad a papírszélek között? Ha az létezik egyáltalán. L. nem érti és nem tudja a mai napig sem. Néha ezt a törvényt Istennek képzelni, illetve Istent magát ennek a szilád döntésnek. Néha pedig ez a törvényszerűség csak úgy önmagában áll fent, amelyet Isten éppen megoldhatna, de látszólag nem szándékozik. L. még kicsit zavarodott a kérdésben. Hiába gondolkodik ezen azóta, mióta tudatára ébredt annak, hogy nem csak barátok inspirálhatják, hanem olykor valami részben megmagyarázhatatlan érdeklődés, impulzus éri emberektől, akik nem feltétlenül a barátai, néha nem is ismerősei, néha teljesen idegenek, de semiképpen sem nők. Tehát amióta létezik benne  ezen impulzusok tudatos érzékelése, L. azóta gondolkozik ezen, és azóta spekulál. És azóta vár arra a konvencionális happy endre, amit vagy a neveltetése,  (esetleg vallásos neveltetése), olvasmányélmények, szociális mintakövetés vagy médiabefolyás, vagy istentudja mi, esetleg azok együtt alakítottak ki benne. Mondjuk úgy, mint egy átlagos nő, gyerekkora óta vár arra, hogy a fehér herceg a lovon, illetve a fehér lovon, nem feltétlenül fehér herceg jöjjön, és meghódítsa benne ezt a konvencionális elképzelést: feleségül vegye...

L. ma nagyon jól néz ki. Mindenki kint ül a kertben. L. és L. is. Tanulnak. L. egyre jobban kezd meggyőződni arról, hogy L. a top pasi a környéken. És ezzel fordított arányban arról is, hogy L. way out of her league, magyarul még siralmasabb: nem az ő súlycsoportja. És ez sajnos nem csak a túlhasznált klisék világában valóság, hanem a számok világában is. Már megint. Mindegy, a lényegen nem változtat, L. nagyon jó hapsi és L. végtelenül jóindulatú fantáziája nyomán legalább olyan jó ember is… volt.