L. elméL.kedései - fiktív töredékek

... Már megint a szemébe sütött a nap. De legalább sütött, először újra, már régóta. Ilyenkor mintha az életkedve is kezdett volna visszatérni, éles váltással azokhoz a napokhoz képest, amikor a nap nem sütött. Amikor süt, olyankor még egyedül lenni is jó. Máskor elviselhetetlen. A város gyakran elviselhetetlen. Szürke, nyirkos, üres. 

L.a könyvtár ablakán át bámulta a kertet. Az ajtót, azt a bizonyosat, pontos szögben bemérve, a fotel karfájára lógatott lábbal. A szemüveg és a laptop mögül bámulta a kertet. Olvasás és bámulás.  Inkább bámulás, de néha olvasás. És nyílik az ajtó. Az elmúlt tíz percben már másodszor. Most kell megjönnie. És az olvasás-bámulás félállapotában, a kert pontosan bemért   látószögében feltűnik egy ismerős táska, egy ismerős ajtócsapódás. A szisztematikus párválasztás kritériumai alapján tökéletesen összeillesztett puzzle-fiú: L.  De ma L. és L. nem fognak együtt ebédelni. Ma nem fogják egymást kerülgetni a közös konyhában, szavak, tekintetek nélkül. Pedig az milyen jó! Csak közel lenni. Csak megérezni. Ma L.-nek menni kell, mert már elígérkezett, de visszagondol. Mostanában elég sokszor. L-t szeptember óta ismeri, és még mindig emlékszik a napra, amikor először meglátta. 

Már majd’ két hete az országban volt még a szemeszterkezdés előtt, hogy kicsit beleszokjon az új életébe. Már elég sokmindenkit ismert a házból, de nap mint nap jöttek új arcok, vagy teljesen újak, vagy olyanok, akik már korábban is itt laktak. L.-t nap mint nap új impulzusok érték, de a kifejezés lehetetlensége miatt érzett szorongáson még a szeptemberi napsütés sem segített. Angolul bármit bármikor, németül csak bólogatni, azt is visszafogottan, nehogy azt a benyomást keltse a hozzá beszélőben, hogy minden ért, és ezzel bátorítsa azt további szónoklatokra. L. nem értett mindent, de mégis sokmindent, sokmindent el tudott volna mondani, de olykor mégsem jött ki egy hang sem azon a torkon. L. egy nap  váratlanul megérkezett, kockás ingben, zöld mellényben, mosolyogva, feldobva, lelkesen, mint egy vidéki parasztfiú a hegyekből, akinek természetes valója ez az életkedv, az életigenlés. L. akkor még nem tudta, hogy ez a lendület nem svájci, inkább az egy hónap alatt összeszedett dél-amerikai lendület maradéka. L. ott állt a konyhában, mesélt, érthetetlen svájci nyelven, és L. félénken odafordult, bemutatkozni, remélve, hogy másodperceken belül menekülhet. Még egy „freut mich” sem jött, némi zavart mosoly igen, és a szokásos quick-check (cipő: oké, kockás ing: furcsa, szemüveg: béna, pofa, ja: megteszi). Akkor L. ennyi volt: megteszi. 

A kávé kiömlött Feuerbachra. Ez talán egy jel, hogy nem kéne Feuerbachot olvasni, Marxot meg pláne nem. És mivel kicsi a laptopra is ment, talán írni sem kéne róluk. A professzor tévedett, amikor ezt azt esszét feladta. Valami nem stimmel az univerzummal (talán nemcsak a téves esszé miatt), viszont L. nyolc év tömény könyvtárazás után már érti, miért nem lehet folyadékot könyvtárba vinni. Néha L. is tanul a könyvtárban. És L. mostanában szeretné azt hinni, hogy L. néha kicsit miatta is jön a könyvtárba tanulni. De ez egy nehezen bizonyítható hipotézis, ezt L. is tudja. De mégis, L. „mostanában” szeret ilyenekkel spekulálni. Az igazat megvallva, L. mindig is nagyon szeretett ilyenekkel spekulálni. Gyerekkora óta arra gondolt, hogy ha majd nagy lesz, akkor nemcsak neki fognak valakik tetszeni, hanem ő is fog tetszeni majd valakiknek. Biztosan majd a gimiben. Aztán a gimiből egyetem lett, és 27 évesen még mindig tologatja ezt az egyre szűkülő határidőt. Hiszen egy harmincéves majd biztosan fog úgy általában tetszeni valakiknek. A quick-check már elég korán kikristályosodott rutinná vált. Cipő, kéz, fej, kézfej, ing, kész. A vélemény, a kategória megszületett. És amint valaki pozitív eredménnyel jött ki a folyamatból, a spekuláció onnantól kezdve virágzott, és L. szőtte a love storykat, szőtte az ötlethálókat, hogyan venné le magát a maga a lábáról, ha nem önmaga, hanem az aktuális spekuláció cselekvő alanya lenne. Talán ez a baj, L. még akkor is alany akart lenni, amikor igazából csak a spekulált események tárgyának képzelte volna el magát, azoknak a gyönyörűen elspekulált eseményeknek, annak a sok kispekulált meglepetésnek, kedvességnek, kreatív szeretetnek, amit annyira átélt volna valóságosan, és amit annyira véghez vitt volna valóságosan, de valahogyan sosem volt bátorsága, lehetősége, joga?, átélni, megtenni... 

De vajon igaz ez? Vajon vannak tényleg törvények, amelyek megkötnek, amik lehetetlenné teszik a legegyszerűbbet is? Vagy csak L. és még sok más „L” félelmei konstruálják ezeket a törvényeket? Valós igazság-e, megváltoztathatatlan törvény-e, hogy L. sosem találja meg a belőle hiányzó kirakó-darabot? A belőle hiányzó paralell lényeget? Valóság-e, hogy L. számára a szerelem mindig hézagos marad a papírszélek között? Ha az létezik egyáltalán. L. nem érti és nem tudja a mai napig sem. Néha ezt a törvényt Istennek képzelni, illetve Istent magát ennek a szilád döntésnek. Néha pedig ez a törvényszerűség csak úgy önmagában áll fent, amelyet Isten éppen megoldhatna, de látszólag nem szándékozik. L. még kicsit zavarodott a kérdésben. Hiába gondolkodik ezen azóta, mióta tudatára ébredt annak, hogy nem csak barátok inspirálhatják, hanem olykor valami részben megmagyarázhatatlan érdeklődés, impulzus éri emberektől, akik nem feltétlenül a barátai, néha nem is ismerősei, néha teljesen idegenek, de semiképpen sem nők. Tehát amióta létezik benne  ezen impulzusok tudatos érzékelése, L. azóta gondolkozik ezen, és azóta spekulál. És azóta vár arra a konvencionális happy endre, amit vagy a neveltetése,  (esetleg vallásos neveltetése), olvasmányélmények, szociális mintakövetés vagy médiabefolyás, vagy istentudja mi, esetleg azok együtt alakítottak ki benne. Mondjuk úgy, mint egy átlagos nő, gyerekkora óta vár arra, hogy a fehér herceg a lovon, illetve a fehér lovon, nem feltétlenül fehér herceg jöjjön, és meghódítsa benne ezt a konvencionális elképzelést: feleségül vegye...

L. ma nagyon jól néz ki. Mindenki kint ül a kertben. L. és L. is. Tanulnak. L. egyre jobban kezd meggyőződni arról, hogy L. a top pasi a környéken. És ezzel fordított arányban arról is, hogy L. way out of her league, magyarul még siralmasabb: nem az ő súlycsoportja. És ez sajnos nem csak a túlhasznált klisék világában valóság, hanem a számok világában is. Már megint. Mindegy, a lényegen nem változtat, L. nagyon jó hapsi és L. végtelenül jóindulatú fantáziája nyomán legalább olyan jó ember is… volt. 

Nadia Bolz-Weber: Az 5ooo ember megvendégelése o7.23.

angolul: http://www.patheos.com/blogs/nadiabolzweber/2015/07/sermon-on-the-feeding-of-the-5000-preached-for-pastors-musicians-and-church-leaders/

(Kb. 25 órát töltöttem azzal, hogy összerakjak egy igehirdetést az Amerikai Evangélikus Egyház ‘Worship Jubilee’ konferenciájának záró úrvacsorás istentiszteletére. Óriási küzdelem volt, és kínlódtam magamban azon is, hogy biztosan elmondjak mindent, amit, úgy gondoltam, hallani akarnak tőlem; és én is igazán akartam, hogy ez egy „jó prédikáció” legyen, mert tudtam, hogy az elnök püspök és még sok más elöljáró, egyetemi tanár ott lesz, csupa olyanok, akiket tisztelek. Két héten keresztül küzdöttem órákat ezzel a hülyeséggel, és ez visszaütött. Az alkalom előtti éjszakán felébredtem két óra körül és újraírtam az egészet. A hotelszobámban feküdtem az éjszaka közepén és egyszerűen írtam egy olyan igehirdetést, amit nekem volt szükségem hallani, nem pedig egy olyat, amivel, gondoltam, majd mély benyomást teszek másokra, vagy olyat, amit hallani akarnak tőlem. A történet tanulsága: A Szentlélek ereje még az én nyakasságomon is túltesz.)

Kereszténynek lenni olykor meglehetősen zavarba ejtő. Úgy értem, hogy mióta hiszek Jézusban, néha úgy érzem, hogy a “normális”, “nem templomos” barátaim úgy néznek rám, mintha az gyanítanák, hogy hiszek a Húsvéti Nyusziban, vagy a fán élő törpékben, akik sütit sütnek. Ez az egész Jézus-dolog tényleg egy kicsit fantázia-szagú, és olykor tényleg zavarba ejtő azt mondani, hogy hiszel a csodákban. A nem keresztény barátaim tudják, hogy a newtoni fizika törvényei nem lesznek hirtelen rugalmasak akkor sem, ha eléggé hiszel. Akár tetszik, akár nem, az atomok és molekulák nem kezdenek csak úgy alakváltoztatásba. Ésszerűbb azt hinni, hogy a dolgok csupán azok, amiknek tűnnek. A víz víz, az öt vekni öt vekni, a halottak halottak. 

Értem én ezt. És olvastam is már igazán ésszerű, kevésbé sem őrült magyarázatokat arról, hogy mi is történt igazán az ötezer ember megvendégelésénél. Magyarázatokat, amelyekkel szolgálhatnál a legnormálisabb, nem egyházközeli barátaidnak anélkül, hogy úgy éreznéd, elnézést kell kérned, hogy olyan hülye vagy, hogy ezt igazi csodának tartod. Meglehetősen kevés erőfeszítéssel megmagyarázhatjuk, hogy az ötezer ember megvendégelése éppen csak egy kicsit volt több, mint egy idilli piknik egy csomó emberrel. Mivel, nyilvánvalóan, a kenyér és a hal nem kezd el hirtelen megszaporodni, mint Jean Luke Picard Earl Grey teája az Enterprise-on. Ami azon a napon történt, inkább olyan volt, mint egy óriási szeretetvendégség a vadonban, ahol mindenki, miután hallotta Jézust prédikálni, kényszert érzett volna, hogy felnyissa a piknik-kosarát és megossza a sültcsirkéjét és krumplisalátáját a szomszédjával - ezért és nem egy csoda miatt volt elég ennivaló mindenkinek. 

De nem hiszem, hogy elviselnétek egy „Jézus azt akarja, hogy jó fej legyél és oszd meg az uzsonnádat” típusú igehirdetést itt ma, mivel, gyanítom, hogy ezt már az óvodában megtanultátok. Nem arról van szó, hogy az nem megy csodaszámba, ha több ezer ember megosztja egymással azt, amije van, mert az valóban az, hanem arról van szó, hogy az evangéliumokban hatszor számolnak be erről a történetről. És mivel csak négy evangéliumunk van, ez azt jelenti, hogy kettőben ennek a történetnek két változata is megtalálható. Tehát, ez a sztori talán fontosabb dolgokról szól, mint pár ember egymással megosztott ebédjéről. 

Mert a megosztásról szóló csodákra és nem tanmesékre van igazán szükségünk. Annyira őrült dolog, amennyire hangzik, de én hiszek a csodákban, nem azért, mert úgy érzem hinnem kell, hanem azért, mert szükségem van rá. Szükségem van rá, hogy higgyek abban, hogy Isten cselekszik olyasmiket, amire mi nem vagyunk képesek. 

Mert ha Isten csupán úgy cselekedne, ahogyan mi is tudnánk, akkor egyszerűen mi magunk lehetnénk saját magunk istenei. És ha tanultunk bármit is a történelemből…szürnyű istenek lennénk. De, mi van, ha a tanítványokhoz hasonlóan mi is elkövetjük azt a hibát, hogy nem vesszük észre, hogy Isten mennyire különbözik tőlünk, és hogy ez mennyire jó dolog. Hogy olyan Istenünk van, aki ilyen kevésből ennyi embert meg tud etetni. Egy olyan Isten, aki a semmiből teremtette ezt a világot, aki a semmiből húst sző a csontokra, aki a semmiből életet teremt a meddő méhbe. Isten a SEMMI-vel dolgozik a legszívesebben. Isten talán úgy tekint azokra a dolgokra, amiket mi semminek, jelentéktelennek, értéktelennek tartunk, hogy “hiszen én ezzel tudok valamit kezdeni”. 

Jézus bőséges készlete, ami néhány halból és pár vekniből vált ötezer ember ünnepévé, nem az emberek tunikája alá rejtett sültcsirke és krumplisaláta volt… a nyersanyag, amiből Jézus dolgozott az emberiség szüksége volt egy olyan Istenre, amely képes csodákat tenni. 

Talán a hiba, amit a tanítványok elkövettek, nem csupán az volt, hogy elfelejtették, Isten hogyan is működik, hanem az is, hogy elfeledkeztek arról, hogy ők is éhesek voltak. Leragadtak azon, hogy “mink van”, ahelyett, hogy azt kérdezték volna, hogy „amire nekem is szükségem van, arra van szüksége az előttem lévőknek is?”. Úgy tűnik, hogy a tanítványok elfelejtették, hogy a saját kenyérszükségletük és nem pedig a személyes kenyérkészletük az, ami miatt részt vehetnek abban a csodában, melyben ezrek laknak jól a szinte semmiből. Nem a főzőtudományuk késztetett mindenkit a megosztásra, és nem is az, hogy mennyire jól tudják prédikálni a Törvényt; ők csupán pont olyan mélyen és olyan mértékben voltak éhesek, mint a tömeg. Mennyiszer felejtjük ezt el mi magunk is? Hogy, ami igazán mozgat minket,  - a legnagyobb dolog, amit felajánlhatunk, az nem a homiletikai ékesszólás, vagy kórusvezetői tudomány, vagy a vezetői képesség, hanem - a saját, személyes szükségünk egy megváltóra~. A szükség, mennyiségben és minőségben egyaránt azok felé, akiket vezetünk. És ez a szükség, amely benned és bennem van Jézus iránt, nem egy szűkös forrás, a megbocsátás, a szeretet és a kegyelem iránti szükségnek nincs határa. Hadd legyen ez a mi semmink, amiből Isten csodákat művel!

Még én magam is olyan sokszor elfelejtem ezt. Túlságosan könnyen terhel le az, hogy mennyire éhes a sokaság, körülnézek, próbálom kitalálni, hogy mim is állhat rendelkezésre, amiből ehetnének, és én egyre fogyatkozom - fogyatkozom részvétben, képességekben, akaratban.  És azon gondolkozom, hogy Isten hogyan hívott el engem erre, és hogy szüksége van rám, hogy megetessem a népét, és a saját forrásaimra támaszkodom, és akkor hamar rájövök, hogy milyen kevés is az. Néhány vekni? Pár hal? Sosem elég. 

Öt évvel ezelőtt eldöntöttem, hogy félévente egyszer tartok egy negyvennyolc órányi csendes lelkigyakorlatot. Mielőtt azt gondolnátok, hogy valamiféle spirituális guru vagyok, hadd mondjam el… ez öt éve volt, és eddig egyszer csináltam… azaz EGYSZER. De ennek az egynek az alkalmával egy katolikus lelkigyakorlatos házba mentem a várostól nem messze, ahol beosztottak egy spirituális vezetőhöz, egy apró-kis apácához, Eileen nővérhez. Emlékszem, hogy abszurdnak tartottam a lelki vezetést egy olyan valakitől, akit éppen csak akkor ismertem meg. Hiszen, tudjátok, kissé bonyolult vagyok… túlságosan összetett ahhoz, hogy valaki kiismerhessen egy órás találkozás alatt. Végül igazam volt. Nem egy óra alatt sikerült kiismernie. Kb. öt perc volt. Ugye, és én azt reméltem, hogy majd ad nekem valami feladatot. Valami lelki gyakorlatot… a kereszt állomásai, imádkozni a Miatyánkot, lectio divina… valami gyakorlatot, amit ha végig csinálok, akkor jobb vezető válik belőlem - egy mélyebb lelkiségű vezetője a gyülekezetemnek, de ehelyett belenézett a szemembe és azt mondta: Nadia, nem hiszem, hogy neked bármit is kellene CSINÁLNOD, amíg itt vagy. Csak sétáld körbe ezt a helyet és tudd, hogy Isten szeret téged mindenféle munkától függetlenül, amit végzel. Képzelhetitek, hogy ez mennyire borzalmasan hangzott számomra. Mert ahogyan megpróbáltam, elfogott a sírás. Hogyan lehet fontos az a munka, amit végzek, ha Isten attól a ténytől teljesen függetlenül szeret, hogy elvégzem azt?

Ez az irónia. Talán, minél fontosabb, változásokat hozóbb az a munka, amit végzel, annál inkább szükséged van arra, hogy tudd, hogy Isten szeret, függetlenül attól, hogy csinálod-e azt, vagy sem. Annál nagyobb szükséged van arra, hogy tudd, hogy amikor Jézus körülnéz, és azt kérdezi, hogy hol vannak az éhes emberek, akik enni akarnak, akkor téged is beleért az éhes ember kategóriájába, magát pedig a kenyér kategóriájába.

Ezért fontosak a csodák és nem lehet őket megmagyarázni emberi értelemmel - mert ha az emberi értelem elegendő lenne szeretni és megmenteni minket, és elegendő lenne ahhoz, hogy csodás dolgokat alkosson a föld porából, akkor Krisztus hiába hal meg és az ígéret semmi. Nem, testvéreim, én csodákat akarok. Amikor csupán a saját erőmre támaszkodom, ami, higgyétek el, meglehetősen csekély, amikor azt gondolom, hogy csak egy apró, zsugori kis szívem van, amellyel szeretnem kellene azokat, akiket szolgálok, amikor összecsapnak a hullámok, valódiak a viharok és én meg vagyok rémülve - tele félelemmel attól, hogy mi történik, vagy nem történik az egyházban, tele félelemmel attól, hogy nem vagyok alkalmas arra, hogy a gyülekezetemet vezessem, tele félelemmel, hogy mások mást sem látnak bennem, csupán az alkalmatlanságomat, olyankor elfeledkeztem Jézusról - az én Jézusomról, aki létrehoz valamit az én semmimből és átvezet a viharon. Ő a mi emberünk. Ő, aki ismeri a szenvedést, a Fájdalmak Férfija a gazemberek és tolvajok barátja, a saját kínzóinak megbocsátója, az, aki feltámadt a harmadik napon, a bárány, akit megöltek, a halál legyőzője, és a hal grillezője, a bűnösök megmentője. 

Ő nem számítja külön kategóriába azokat, akik tanítanak és azokat, akiknek tanulniuk kell. Nincs külön kategória azoknak, akik gyógyítanak, és azoknak, akiknek teljességre, gyógyulásra van szükségük. Nincs külön kategória azoknak, akik szolgálnak, és azoknak, akiknek törődésre van szükségük. Egyetlen egy kategória létezik csupán: az éhes bűnösöké, akiknek szükségük van megváltóra. Így gyűlünk össze, hogy leüljünk Krisztussal a fűbe és együnk… és neked is éppúgy szükséged van arra, hogy megetessenek, arra hogy meggyógyítsanak és törődjenek veled, mint azoknak, akiknek te viseled gondját. A munka, amit végzel, az átformáló és FONTOS, de téged, kedves barátom, Isten végtelenül és maradéktalanul szeret, ha csinálod azt a munkát, ha nem. 

És a szolgálattal teli hétköznapokban, amelyekben élünk, lehet, hogy néha nem is veszed észre, hogy mennyire fáradt is vagy addig, amíg el nem mégy pihenni, és Jézus ruhájának a szegélyéért nem nyúlsz. És akkor, valaki kitárt karokkal a szemedbe néz és azt mondja: „Isten gyermeke, ez Jézus Krisztus teste, mely érted is adatott”, és akkor rájössz, hogy fogalmad sem volt róla, mennyire éhes is voltál. 

Istennek legyen hála. Ámen.

Ézsaiás 2,1-5

Kegyelem nektek és békesség Istentől, a mi Atyánktól, és  a mi Urunktól, Jézus Krisztustól, ámen. 

Ézsaiásnak, Ámóc fiának a beszéde arról, amit Júda és Jeruzsálem felől látott. Ez lesz az utolsó időkben: Erősen fog állni az Úr házának hegye a hegyek felett, magasabb lesz a halmoknál, és özönleni fog hozzá minden nemzet. Eljön a sok nép, és azt mondják: Jöjjetek, menjünk fel az Úr hegyére, Jákób Istenének házához, hogy megtantíson minket útjaira, hogy az ő ösvényein járjunk. Mert Sionból jön a tanítás, és Jeruzsálemből az Úr beszéde. Ítéletet tart a nemzetek felett, és sok nép felett bíráskodik. Fegyvereikből kapákat csinálnak, dárdáikból metszőkéseket, és nép népre kardot nem emel, és hadakozást többé nem tanul. Jákób háza, jöjjetek, járjunk az Úr világosságában!

Ismét valami a végidőkről. Egy prófécia arról, hogy mi lesz az “utolsó időkben”. Ha lineárisan képzeljük el a történelem menetét, illetve a világ idejének múlását, akkor az “utolsó idők” a világ vége előtti időket jelzik. Ha spirális rendszerben látjuk magunk előtt a világ létezését, a történelem menetét, akkor az utolsó idők egy korszaknak a végét jezik, amit majd követ valami más. 

Sokféle “világvégét” láttunk már: pl. a filmvásznon: a leghíresebbek talán a Holnapután, mely az éghajlatváltozás miatti pusztulást mutatja be. Egy másik, szintén végidőket bemutató film volt az elmúlt években a Legenda vagyok, ahol az utolsó ember küzdelmét mutatja be a földön és azokat a fiktív dilemmákat, ami előkerül akkor, ha az ember végleg egyedül marad, mert még az utolsó társa, a kutyája is megbetegszik. Ennek a filmnek több, alternatív beefejezése is van…

Világvégekről, korszakok végéről tanultunk a történelemkönyvből is, de vannak, akiknek elég volt kimenni a ház ajtaján, hogy a bőrükön érezzék pl. a világháborúkat. Sokféle világvége folyamatot felvázoltak, előrevetítettek már nekünk, nemcsak a moziban, hanem a társadalom különböző fórumain, ahol arról van szó, hogy az ember energia- és ételfogyasztása, illeve a különféle hulladékok produkálása hogyan változtatja meg és lehetetleníti el az éghajlat, a természet, a világ működését. Beszélünk, pl, a globális felmelegedésről, szenvedünk a hőségtől. Amerikából jövök, ahol minden zárt tér jegessé válik, ha kint melegszik az idő, de talán már itthon is, a plázák világa és egyéb tehetősebb helyek hasonlóképpen működnek. Aki megteheti, az légkondival enyhíti a kínját, mégnagyobb hőséget és szenvedést okozva azoknak, akiknek nincs lehetőségük, pénzük arra, hogy légkondícionált helyeken vészeljék át a nyarat (pullóverben). Két szélsőség ez, lehet, hogy a mi helyünk éppen valahol középen van, ki tudja, de az nem kérdés, hogy ennek a tendenciának egyre súlyosabb következményei lesznek. 

Az ézsaiási jóslatban említett kép, az hogy Isten hegye magasabb lesz a halmoknál,  hogy a Sion egyszer csak kiemelkedik majd minden más közül, szintén egy ijesztő víziót hív elő bennem. Elképzelem, ahogyan az unokáim fuldokolnak azokban a műanyag halmokban, amelyeket a szüleik, nagyszüleik, dédszüleik generációja hagyott rájuk. Egyszer csak meg fog telni a föld pl. azzal a sok szeméttel, amit termelünk, azzal a sok szeméttel, amit itt hagyunk a világban magunk után. Az erdőkben, a mezőkön, a vizekben, falvakban, városokban. Olykor a saját otthonunk tele van hulladékkal, kacattal, felesleges dolgokkal. Magam előtt látom a próféta látomását, amikor már csak az Úristen hegye, egy kék felhőbe borított, örökzöld hegy maradt, amit nem lehetett tönkre tenni. 

Ez evangélium a számunkra, hogy Istent nem tehetjük tönkre. Isten kiemelkedik a fizikai és a spirituális mocskunkból is. Mindig volt és mindig lesz egy hely, ahova menekülni lehet. Mindig lesz egy “menedék”, ahol megpihenhet az ember, ahol fellélegezhet, ahol tiszta vizet ihat. Reménység szerint nemcsak spirituális, hanem fizikai értelemben is. Mert Isten örök szeretete megtart és újjáteremt, újra és újra, amíg világ a világ. A kérdés, hogy meddig világ a világ? Megszűnik-e egyszercsak az örök szeretet helyrehozni, meggyógyítani azt, amit szisztematikusan tönkre teszünk? Mit jelent Isten ítélete? Azt, hogy egyszer csak azt mondja, hogy elég? És mit jelent ennek a világnak Jézus Krisztus váltsága? Vajon azt, hogy a lelkünk túléli ennek a világnak a pusztulását? A világ, a természet, Isten teremtése, Isten alkotása! Jézus Krisztus nem csupán lelkekért, hanem hús-vér emberekért halt meg. Az ítélet pedig nem lesz, hanem rajtunk van, szenvedi és szenvedte a világ mindig is, nem valami, ami eljön, hanem valami, ami van. És mi nem lehetünk közömbösek ez iránt. Nem lehetünk tekintet nélkül arra, hogy mi lesz a földünkkel, a távoli és közvetlen környezetünkkel. A megváltott lelkek nem lehetnek közömbösek a testük, a környezetük iránt. Nem lehet indok az, hogy “én úgyis elmegyek, majd jönnek mások, akik cselekszenek helyettem”, “majd jönnek az aktivisták”… Nem rázható le az a felelősség, amit a magunk után hagyott dolgok, állapotok jelentenek. És akik “itt maradnak”, akik most kezdik az életüket, vagy akik életük teljében vannak, azok sem mehetnek el a világ, a hús és a vér sorsa mellett, Hiszen ez az a közeg, amiben élünk, ami ránk bízatott, ami nekünk teremtetett. Muszáj gondolkodni, muszáj megfontolni, muszáj változtatni és muszáj lemondani. Mert előbb vagyutóbb visszafordíthatatlan lesz az amiben sodródunk. És akkor majd zenghetnek a templomok Isten ítéletéről,mi pedig ki tudja melyik templomban hallgatjuk majd az ítélethirdetést, a légkondícionáltban, vagy abban, amiben alig kapunk levegőt az 5o fokban…

A látomás tanításról, tanulásról beszél. Isten nem környezetismeretet oktat, vagy hulladékgazdálkodást konkrétan, hanem arra tanít újra és újra, amit Jézus így fogalmazott meg: Szeresd Istent és szeresd a másik embert. Ha Istent szereted, akkor azt is szereted, amit alkotott és amit neked adott. Ha a másik embert szereted, akkor fontos lesz az a sors, amit a veled élők élnek és amit az utánad jövők kapnak, amire te is hatással lehetsz. Amit szeretünk, amit igazán szeretünk, annak nem ártunk. Akarom hinni, és akarom megélni, hogy amit szeretünk, annak ne tudjunk ártani. Ezt a két parancsolatot meg kell tanulni. Nekünk is, a gyerekeinknek, a szüleinknek, a kollégáknak és a szomszédoknak is, hogy szeressük Istent, és mindazt, amit nekünk adott, a környezetünket, az élőhelyünket és az embertársainkat. 

Ez a két parancsolat töri meg a véges linearitást és alakítja továbbágazó spirállá. A szeretet parancsai képesek arra, hogy megállítsák a kezet pusztítását és alkotó, teremtő kezekké tegyék őket. Életet elvevő kezek helyett életet adó kezekké. Mert a kapával kertet gondoz, élelmet termel az ember, a metszőkéssel pedig új hajtásokon, új életen munkálkodik, míg a fegyverekből, és háborúból csak pusztulás származik. A szeretet parancsai nemet mondanak mindenféle háborúra, amely pont ezeknek a teremtő cselekedeteknek az ellentéte: kioltja az életet, éhséget, nyomort hoz. Nemet kell mondnai a gyűlölet beszédeire, és igent az alkotásra, az új életre. Nemet kell mondani arra a jólétre, ami tönkre teszi mások életét. Egy életen át tartó feladat tanulni ezt - Isten tanítson erre minket! Ámen

„sírni vagy nevetni, ábrándokat kergetni, játszani kell, s élni...”

Nagypénteki régen történt

- Persze, rágós, száraz, ízetlen. Ízetlen, rágós, száraz. Száraz, ízetlen, száraz...
A szakácsról folyt a víz. A kukta látta, hogy ideges. De a szakács valójában félt. 
- Sosem lehet őt kiszámítani. Ha ma sem sikerül, tudod, hogy az életeddel játszol. - mondta a kukta. 
A szakács idegességét hetyke komolysággá változtatta. 
- Még mit nem?!? Olyan királyi csemegét rakok elé, amilyet még nem evett. 
A szakács kétségbeesett. Megfogta a puskát. Összeszorult a gyomra. Úgy érezte, ez a szorítás már sosem enyhül. 

A királyi lakomán egyszerű sült hús volt. A király közömbösen fogadta a tálakat elé hordó szolgákat. A szakács kapkodta a levegőt. Súlyos zihálása a húsos tányér előrehaladásával lassult. A király éhes volt. A szolga letette a tányért. Csönd lett. 
- Pompás! - kiáltott fel a király. - Királyhoz méltó étel. Hívjátok ide a fiamat, hadd kóstolja meg ő is!

Az őrség felkutatta a palotát. A konyhára mentek legutoljára. A kukta bedobta éppen a finom ruhácskát és a véres fakardot a kemencébe. 

Az őrök tanácstalanul tértek vissza a királyi lakomára. De a szakács ebből már semmit sem hallott. 

bázeli „ilyenek vannak”

   sokan kérdezték tőlem, jogosan, köztük olykor énmagam is, hogy miért is jövök vissza Svájcba még mindig? mi dolgom van itt? tulajdonképpen mit is fogok csinálni itt? nos, a dolog komplikált - mi nem az?! de szívesen elmondom...

   az egy kérlelhetetlenül biztos tény volt, hogy május 31-én véget ér az egyetemi karrierem a Bázeli Egyetemen, ami azt jelentette, hogy gyakorlatilag már június elsején szedhettem volna a sátorfámat, hisz nincs több tanulnivaló (még leírni is félelmetes). de akkor még nagyon bennem volt, hogy hát  a többiek még itt lesznek egész sokáig, a „barátaim”, és hogy persze, Svájc, Olaszország, Párizs, hát minden itt van egy köpésre, utazni kell! az első rendezőelvű esemény Zsó esküvője volt, amire nyilván haza akartam menni, de gondoltam, utána még visszajövök, és a július végéig tartó ösztöndíjas időszakot nagyon kihasználom, így vettem meg az oda-vissza repjegyeket. ebben a döntésben az éves kéntorképző tanfolyam nem volt betervezve, gondoltam, nem nagy dolog, egyszer kihagyom. nem hagytam ki. és ez volt a 18. zsinórban, és különben is, vissza tekintve több, mint kár lett volna kihagyni. szóval ez volt a második hazaút apropója. a harmadik tényező, az a müncheni magyar gyülekezetben a vendégszolgálatok/helyettesítések lehetősége volt, akkor még bizonytalan, de elég biztos ahhoz, hogy Fót után visszfelé is legyen jegyem. a hazaút nagyon sokáig nyitva volt. végül, időben, kérdés, hogy kinek megfelelő időben, közölték velem, hogy a júliusi alkalmak Münchenben beteltek. 

  így maradt két hetem, itt Bázelben, hogy nagyon régóta először, igazán és csakis azt csináljak, amit akarok, és így is teszem...

   az első pár nap egyik felfedezése volt, hogy itt most tényleg nyugalom és béke van. és ez nem egy „jó vagy rossz” szembeállítás azokkal a helyekkel, ahol hangzavar, sietség, stb. van, hanem a szavak igazi egyértelműségében, nyugalom és béke. és idő. van időm, egyrészt aludni. nemcsak egy ellopott fél délután, vagy egy átaludt szombat délelőtt. van idő aludni bármikor. nagyon sokat aludtam. és a délutáni alvás után ugyanúgy kimerülten estem be tízkor az ágyba, magam sem értettem, mert ez már több volt a lustaság állandó alvásigényétől. talán tényleg nem lusta voltam, csak fáradt, és most van időm aludni, kifogások, ürügyek, lelkiismereti kérdés nélkül. ehhez tartozott még, hogy sokat ültem a Rajna-parton, jó kis színem is lett tőle, ültem és olvastam, mert volt időm, olvasni is. az Utas és Holdvilágot hoztam otthonról, mert még az egyetem elején olvastam én ezt a könyvet, de talán nem is végig, homályos emlékeim voltak arról, hogy mennyire nem értettem, de hogy majd egyszer biztosan megértem. most azt hiszem értem. és ott, a folyóparton, délutánonként, esténként, a tűző, de mégsem bántó napsütésben, a várossal szemben, emberek között, mégis teljes egyedüllétben, történetekkel, arcokkal, gondolatokkal bennem, tervekkel és mégis üresen, ott, akkor nagyon értettem. ennyit tesz hat-hét év... 

  ennek az önreflektív pár napnak a része volt az is, hogy volt időm főzni, akár túllépni a 4o perces főzés-evés-mosogatás standardot, és kiülni a kertünkbe ebédelni. nagyon szép kertünk van. az első reggel, még szeptemberben, amikor kinéztem az ablakon, azt hittem, hogy valami botanikus kertben ébredtem. és ez most méginkább igaz. a ház falát sűrűn futja tele a lila akác, ami már elvirágzott, de levelei vannak bőven, meg még más hasonló futúkedvű növények is ágaskodnak, lógnak, szólő-alakú, bogyós dolgok is az ablakomon, például. van egy fügefánk, ami terem, igaz hogy a tél közepén jutott eszébe, így megfagyott rajta az összes füge, de van, és most zöld és él. és persze rózsakert, fűszernövényes ágyás a falak tövében, más, azonosíthatatlan bokrok, hátul nagy fák, ilyen-olyan zöldnövények, kerti asztalok, napernyők, hektárnyi medvehagymás, miegymás... 

   éreztem, hogy pár napra szükségem van, hogy összeszedjem magam, kiélvezzem ezt a különleges állapotot, de utána úgy döntöttem, utazni fogok, mert volt bennem némi belső, de egy nagy adag külső „kényszer” is, hogy ha én már itt vagyok, akkor pedig menni kell... egy reggel elindultam Luzernbe. gondoltam, talán maradtam volna otthon, vagy a Rajna-parton, vagy valami, minek kellett a nyugalmamat megbolygatni, de amikor elindult a vonat, megbizsergett a gyomrom. nem olyan első-csókszerűen, mondjuk olyan harmadik-csókszerűen. mert menni jó, nagyon jó. gyönyörű volt az idő is, sütött a nap, és Bázel után negyed órával a svájci hegyek, dombok, erdők, mindenek is nagyon szépek voltak. élénk zöld és élénk sárga, meg élénk kék, élénk minden... és Luzern is hasonlóan élénk, és szép volt. de egyszer csak rámtört, hogy ebből ennyi elég volt és hazajöttem. és azóta még próbáltam tervezgetni, de egyre inkább rájöttem, én egyedül nem akarok utazgatni többet. biztos vagány lenne elmenni pár napra egyedül Párizsba, de egyszerűen nem akarok. Tessinbe akartam még menni, de a barátok vagy nem érnek rá, vagy nem rugalmasak eléggé, vagy tanulnak, vagy akármi, de a lényeg, hogy nem elérhetőek. és igazán ez sem szomorú vagy rossz, ez egy helyzet, és én ezt elfogadom, és nem megyek sehova, hanem maradok Bázelben. akartam folytatni, hogy majd olvasok a Rajna-parton, és hasonlók, de valahogy annyi meghívás és program jött össze, mert a barátok helyben azonban élnek és elérhetők. és nagyon sok étkezés köré szervezett alkalom, grillezés, vacsorák, stb alakul... és mintha minden visszaállt volna régi kerékvágásba. pedig én ezt a visszaállást nem mostanra terveztem, ebből a kerékvágásból pedig még annyira nem kérnék, de valahogy történik, és a barátaimat, ismerőseimet nagyon szívesen látom újra, talán utoljára... 

   a prostituáltaknál is voltam tegnap, illetve a szervezetnél, amelyik velük foglalkozik, ebédet osztottunk megint, és után elkísértem két nőt egy HIV- és szifilisz-vizsgálatra. nagyon féltek. nekem nem nagyon jutott el az értelmemig, hogy ez csak egy szúrás az ujjon és ennyi, de mégis nagyon nyugtattam őket, hogy semmiség lesz. eszembe sem jutott, hogy mi van akkor, ha a tesztjük pozitív. nem volt az, egyiknek sem. viszont a kérdőív, a munkájukkal kapcsolatban, illetve összefüggésben a megbetegedéssekkel, az sokkoló volt. az én sokkom igazából már ebéd után kezdődött, amikor az egyikük mondta, hogy nemrég született kisbabája, két hónapja, ő otthon van, Magyarországon, ő meg itt, dolgozik. ezek után már nem is lelkileg, hanem gyomorilag sokkoltak a kérdések, amiket fordítanom kellett nekik: nőként született-e? csak férfiakkal, vagy nőkkel vagy transzszexuálisokkal is dolgozik? közösült-e óvszer nélkül drogot fogyasztó kliensekkel? (az egyik válasz erre az volt, hogy hétvégente szinte csak azok jönnek, de persze óvszer az mindig van) került-e valaha sperma a szájába olyantól, aki drogot fogyasztott vagy akiről tudja hogy hiv-fertőzött? (jó kérdés) használ szexuális segédeszközöket munka közben? (itt már éreztem, hogy nyelvi készségeim határait feszegetjük) valamint, hogy mikor és hány olyan alkalom történt, amelyek után elképzelhető, hogy megkapta ezeket a betegségeket? (szókincsbővítés: Kondompanne) és hogy érzékeltek-e bármit a következő tünetekből...? (és itt el lehet elképzelni mindent, kívül, belül). az első nőnél egészen zavarban voltam, amikor ezeket a kérdéseket feltettem neki magyarul. jaj, meg hogy van-e kapcsolatuk, igen, az egyik házas, és hogy a partner biztosan nem hiv-fertőzött-e, otthon gumi nélkül csinálják-e? stb... vártam, hogy a nő mikor küld el a francba, hogy ilyeneket kérdezek tőle (illetve fordítok neki, mert a válasz engem érdekelt a legkevésbé), de meg voltak ijedve, még akkor is. a másik nő nem nagyon értette a kérdéseket, neki magyarázni is kellett... 

   a terv szerint, ha nem megyünk ezekre a tesztekre, akkor ezeknek a nőknek, magyarul, az Üdvhadsereg munkatársával egy kis áhitatot tartottunk volna arról, hogy minden nő egy gyöngyszem. de nekik nem volt sok idejük, és inkább a tesztet akarták megcsináltatni, azért a szemléltető gyöngyöt és a meditációt hozzá odaadtuk nekik. kicsit nevetségesnek érzem a dolgot, ugyanakkor teljes komolysággal hiszem, hogy nem lehetetlen, hogy valakit megszólít egy ézsaiási mondat, még akár egy ilyen helyzetben is. „ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak...” kemény sorsok, kemény életek...

„azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne” - és vajon mitől vagyunk otthon?

   Január és Május közt, mondjuk, ha Január végétől számolom Május végéig, akkor négy hónapnyi idő van. Ez megítélés kérdése, hogy sok vagy kevés, bagatell próbálkozás. Természetesen rengeteg minden történt, bizonyára nemcsak velem, hanem veletek is, akik a blogot olvassák, és azokkal is, akik nem olvassák. Mert az élet történik, és az a különös, hogy mégis egy „szempillantásnak” tűnik visszatekintve mondjuk Januárg, és visszaolvasva az itt leírt januári eseményeket. Ilyenkor értem a zsoltáros kifejezését a szempillantás alatt ellibbenő életről, de olykor nem, amikor mondjuk pár napot kell várnom a hazautazásig (időszakos, nem végleges), vagy mondjuk a reptéren várni a beszállásra. Itt még nem tartok, de a várakozás már nagyon intenzív. Hétfőn repülök haza. Remek! 

   Hasonló időmegállás tapasztalható az egyetemen, mondjuk a vizsgák előtt. Ez ugye most nagyon aktuális a diákoknak, vizsgaidőszak. Nos, Drágák, hetykén, és nem kicsit megkönnyebbülve, (a részvétnek azért csekély szikrájával) mondom, hogy én készen vagyok. Kivételesen nem szellemileg vagy lelkileg, hanem tanulmányilag. Nekem tegnap véget ért a szemeszter, megvolt az utolsó deutschsprachige Veranstaltung, tegnap este háromnegyed hatkor véget ért, és számomra ezzel a szemeszter, és a diploma előtti tanulmányok egyetemen-ülős formája is. Nincs több szemináium. (Szakdolgozatok, vizsgák, szigorlatok, meg minden van még, persze, meg gyakorlati év, temérdek vizsgaprédikáció és hasonlók), de igazi, egyetemi, szemináriumi dolog már nincs. Furcsa érzés. A megkönnyebbülés hol dömpingszerűen, hol fokozatosan kerít hatalmába. De mindenképpen kerít! :)

  Hogy miken is vagyok túl? Érdekes és kevésbé érdekes dolgokon... Most belekezdek a mesélésbe, szóval, ha valaki éppen sütés vagy levesfőzés közben van, akkor most keverje meg, meg vegye ki, különben nem fog jóllakni! ;)

  Hétfőn megvolt az olasz vizsga. Februárban kezdtem olaszul tanulni, hirtelen felindulásból. Akkor még egy intenzív kurzus erejéig a franciát is folytattam, de már éreztem, hoyg kezdek alul maradni. Ez nem változott. A franciát hagytam a fancba, és az olaszt folytattam az intenzívkurzus után a szemeszter folyamán is. Lelkes vagyok, még mindig, és ettől a lekesedéstől már csak a grammatikai káosz nagyobb a fejemben, amit ennek a négy hónapnak az anyagmennyisége okozott. A tessini lakótársaimmal persze, rendületlenül próbálkozom, meg hasonló kitartással gesztikulálok is ahhoz, amit mondok, alakul, na! Kezdeti sikereken felbuzdulva, Februárban Velencében jártunk egy itteni kedves magyar kolleginámmal, Mónival. Low-buget utunk remekül sikerült, Velence összes non-turist helyét besétáltuk, és a bakancs-listánknak is eleget tettünk (ilyeneknek, mint a fagyi, a pizza, a lasagna, cipő- és táskavásárlás!, espresso, maszkok és csatornaszag - minden megvolt)! Le voltam nyűgözve ebben a városban, hogy mennyire csúnya minden, annyira, hogy az már szép. Mocsaras, omladozó falak, koszos víz, de mégis, hihetetlen hangulatos, rózsaszín illúziók nélkül. A kínaiak mennyisége is hasonló benyomást keltett! A Rialto tetején még egy kínai németes csoporttársammal is összefutottunk, csak úgy a semmiből, ami inkább ilyesztő volt, mint kellemes, el is szaladtunk mind a ketten, miután észrevettük egymást! :) És az üzletekben, éttermekben, mindenhol ázsiai pincér, eladó, akárki fogadott. Folyamatosan sétáltunk ki az üzletekből, éttermekből, hiszen, ki akarja, hogy Velencében egy rendesen sem olaszul, sem angolul nem tudó pincér szolgálja ki? Tartsatok sznobnak, éppen most ez nem érdekel, de ezt mi nagyon nem szerettük. És szerintem ez nagyon szomorú. Persze, én is külföldi vagyok, és végtelenül hálás mindig az éppen befogadó társadalomnak, de ami Velencében volt, az már ijesztő. Nem túlzok. Ha pont erre vágynánk, Ázsia- vagy Kína-hangulatra (a maszkokról, és a temérdek műanyag bóvliról nem is beszélve), akkor Kínába utaztunk volna és nem Velencébe. Felüdülés volt egy-egy olyan olasz maszkos műhelyre rálelni, ahol a kedves Olasz, sapkás, munkaköpenyes bácsi, ecsetekkel a kezében magyarázta, hogy ezeket a maszkokat ő csinálja, festi, stb... Látni a varrónőket, ahogy épp varrják a karneváli ruhákat... Miért ez a kuriózum? Miért az, ami eredeti? Ami szép, amiben igazi, egyedi munka van, ötlet? Miért borít el minket a műanyag szemét? (És itt jut eszembe az, ami mostanában nagyon foglalkoztat, a ruhák, üzletek, úgy általában... Miért nem tudok akárhol olyan ruhát venni, amit nem kambodzsai gyerekek varrtak a gépek mögött, omladozó házakban, miért nem tudok olyan cuccokat hordani, amik nem kínai műanyagból vannak előállítva?! - Persze, azért igyekszem, keresem, odafigyelek, de mégis erőtlennek érzem a próbálkozást, és leginkább csak gondolkodom erről, szégyelletes és siralmas lenne, ha valaki végignézné a szekrényemet...). Na de vissza Velencébe! Találtunk azér remek helyeket is. Például egy éttermet a város szélén, ahol a tulajbácsi főz, süt, ő csinálja a kenyeret, a pizzatésztát. Angolul nem tudott, de olyan kedves volt, hogy bébi-olasztudásommal, meg a Móni spanyoljával simán elboldogultunk, és hihetetlen 4sajtos pizzát ettünk, csokitortával! (Ajánlom a helyet, ha valaki Velencébe készül, keressen meg az ügyben!)

  Velence után visszazökkentünk a svájci hétköznapokba, és március elején belevágtunk az új szemeszterbe! Idén is sok érdekes dolgot tanultam, sok mindent megértettem, sokmindent nem, de sokminden nagyon elgondolkoztatott! És szerintem ez jó, ezért már megéri elmenni egy szemináriumra, beleolvasni egy könyvbe, stb... Professzor Mathys-szal ismét egymásra találtunk egy szeminárium keretén belül, és leküzdhetetlen hátrányaim (külföldi nő erős akcentussal) ellenére remek szemesztert töltöttünk együtt. Kispróféták volt a félév témája, és sikerült beleválasztanom egy, az ókori prostituícióval foglalkozó témába, erről tartottam kiselőadást. Nem mondom, hogy nem volt érdekes, de  ismét elgondolkodtam, miért is kísérhet engem vajon ez a prosti-dolog végig az ösztöndíj során? (Az Üdvhadsereggel folytatódott a munka a bázeli magyar utcalányok között, jártam fordítani, akár személyesen, akár kiadványokat, liturgiát - mert igen, szerveződnek itt külön prostituáltaknak szóló istentiszteletek is, kontaktbárokban is voltunk megszólítani őket, stb...) És erre még az egyetemen is erről adok elő - továbbra sem értem miért... 
   Mindenesetre, a kispróféták szeminárium nagyon jó volt, sok érdekes cikkel, kis héberezéssel... (Azt is megkaptam a tanártól, hogy milyen érdekes, hogy magyar akcentussal olvasok héberül. Nos, ez nem érdekes, az lenne az érdekes, ha nem így lenne. Aki olvas a sorok közt, az érti, hogy Prof. Mathys kontxtusában ez azt jelentette, hogy „Frau Molnár, maga hibásan olvas héberül.” Nagyon tetszik ez a Frau Molnár megszólítás. Frau Molnár, magának nem pechje volt, hanem nem volt rendesen felkészülve - idézet még tavalyról. Frau Molnár, maga éppen egy gyönyörű hibát vétett. És ilyenek...) Az ószöv. szeminárium mellett kimondottan héberezni is jártam, Frau Jennihez, aki annak a profnak a lánya, aki írta azt a héberkönyvet, amiből én x (azaz 7) éve elkezdtem héberül tanulni. Ez olyan kedves pillangóhatás. Ha egy évvel korábban kezdek bele a lelkész szakba, akkor nincs meg ez az aha-élményem. Frau Jenni szerintem remek tanár. Szövegolvasás volt gyakorlatilag, amit csináltunk, azonnali fordítással és elemzéssel, előkészület nélkül. Az első órán remegtem, mert a néni annyira szigorúan néz, meg beszél, meg létezik úgy egyáltalán az órán, de aztán a félév során már kezdtem megszokni (és felismerni), amikor felszólítja a Frau Molnárt. És a fordításba is bele lehet jönni. A terciae-infirmae igék ragozásába kevésbé, de a németre fordításba igen. Két dologra jöttem rá ezzel kapcsolatban. Egy, hogy mennyire szeretem a hébert, szépnek, érdekesnek, inspirálónak tartom. És valahogy örömmel tölt el az olvasása. A másik pedig, hogy Frau Jenni viszafogott, szigorú, svájci humora és személye máris hiányzik. Neki is minden a fejében van. A nyelvtan, a kivételek, a könyv oldalszámai, egy héber konkordancia... 

   Vajon bárkinek van esélye erre? (Eldöntöttem, hogy az elkövetkezendő negyven évben választ keresek erre. Tovább élni nem hiszem, hogy fogok, de ha mégis, biztos nem leszek beszámítható, de negyven év az nem kevés. Annyi idő alatt elragozhatok még pár erős igét, németül is, meg héberül is, sőt, még olaszul is, nem? ;)) 

  Prof. Mathys meghívott minket kávézni. Nem feltételeztem róla ilyen gesztust -irónia nélkül mondom. Kedves volt. És pont sütött a nap. Ilyen nagyon kevés van Bázelben. Mármint napsütés. Emlékszem, április végén volt egy-két kánikula nap, aztán megint jött a tél. Mindieg nagyon hideg van, esik az eső, szürke az ég. Kifordult magából az itteni időjárás. Mégha egy kicsit olykor fel is melegszik, egy jártas Game of Thrones - fan nem felejti: Winter is coming! Ez Bázelben nagyon igaz. Ha meleg is van, ne éld bele magad, a tél közeleg! Néha nem tudom eldönteni, hogy ez jó vagy rossz. Persze, hogy nagyon rossz, mert folyamatosan depresszióssá teszi az embert, illetve felerősíti a hajlamot. Az enyémet biztos. Másrészt meg, így nem kötődöm annyira a városhoz. Amint kisüt a nap, máris honvágyam van Bázel után. És amint kisüt a nap, tele lesz a Rajna-part, és hihetetlen jó ott sétálni, ülni, gondolkodni, aludni, olvasni. Olyankor gondolom, hogy akár itt is tudnék élni. Ezek pedig veszélyes gondolatok. Aztán jön a jégeső, és rögtön hazavágyom :). 

   Amúgy, leszámítva a mindig keletkező nehézségeket, bosszússágokat, szomorúságokat, nagyon jól érzem magam itt. Úgy érzem, hogy már ismerem a várost, az egyetemet, az embereket, a boltokat, a szokásokat, a mindennapi élet rutinját, egy kicsit a svájci mentalitást is. Kicsit olyan, mintha ide tartoznék. És ez biztosan igaz is valahol. Hiszen az odatartozásnak nem mások a kritériumai vagy ismérvei, mint amiket elmondtam, nem? És ez jó érzés. Néha már a svájci német után sem kell visszakérdeznem, néha. Kis lépés nekem, még kisebb az emberiségnek, de lépés. 
   Nemrég volt egy éneklős est a közeli gyülekezetben. Éneklés és evés, ez volt a mottó és a program. Sokmindent énekeltünk, időnként zongoráztam is hozzá. Spirituálékat, korálokat, amcsi cuccokat, de ami még jobb: svájci népdalokat. Kívánságműsor volt, és volt olyan népdal, amit én kértem :D Jópofa, nem? Mert voltak, amiket már korábbról ismertem, és megszerettem. A svájci népdalok kicsit melankólikusak, szomorúak, talán még akkor is, amikor vidámak. Egy körben ültünk a templomban, férfitöbbségben! és szerintem szépen énekeltünk. Nagyon élveztem az estét. 

   Ez a furcsa dialektus számomra olyan különlegessé teszi a svájciakat. Olyan eredetivé. A hraccsolással, meg kis „vidékiességgel”, a sajtmániával, stb... Szívbezárható hely ez, méginkább szívbezárható emberekkel! 

   Sokféle gyülekezeti alkalmat, programot látok itt. Remélem emlékezni fogok rájuk akkor is, amikor majd én kerülök oda, hogy megvalósítsak ilyeneket egy közösségben. És igen, ezzel az átvezető mondattal kívántam bevezetni a nagy újságot: Budahegyvidéken leszek gyakorlati éves! Aminek nagyon örülök. Nagyon várom a munkát, a dolgozást, a gyakorlati dolgokat a sok elméleti tanulás után. Persze folyamatosan gyülekezetekben mozgok (rendszeresen kántorizálok a nemzetközi gyüliben, prédikálok az itteni magyar gyülekezetekben - egy hónapja még Münchenben is voltam helyettesíteni), de valahogy, mégis határozottan megvannak a diák-körvonalaim. Szeptembertől talán ez megváltozik. Izgalommal tölt el ez a változás! Várom. A többi változást is. Itt már elkezdődtek a búcsúzkodások, akikkel már „tuti nem találkozunk többet”, azokkal is azt mondjuk, reméljük még majd valamikor találkozunk. Hja. Ki tudja. Szóval már elindult a búcsúfolyamat, és ez hamarosan költözést jelent haza. De hova? Hol a haza? Hol az otthon? Bérre először, aztán augusztus végén Pestre. Aztán egy év múlva megint valahova. Tamási Áron és a Zsidó levél feszültségében érzem magam már régóta, és úgy tűnik ebben a kettősségben élem majd a közel- és valami azt súgja, a távolabbi jövőmet is. Már nem ejt kétségbe. 

(Majd még írok erről a félévről. De ez most ennyi.)