2014-ben, húshagyó kedd előtt egy nappal egy kis étteremben álltam Denver három sávos 6. sugárútján, és éhesen bámultam a Billy halotti torán kipakolt ételt. A Satchel’s étterem a 6-on, melynek helybéli tulaja van, egyszerű, tiszta benyomást kelt, látszik, hogy olyan valaki vezeti, aki szeret enni. Azt hittem, éhen halok, a csokis dolgok, meg a lepénykenyerek állati jól néztek ki, de senki nem evett.
Nem sok szokatlan van abban, hogy az emberek általában nem éhesek a temetéseken vagy lehet, hogy azok, de azt gondolják, hogy rosszul venné ki magát, ha jóllaknának a kézműves sajtokból, éppen amikor meghalt valaki. Ez mindig rossz párosítás: azok az emberek, akik főznek és azok, akik esznek, ha meghal valaki. Talán a hazavitt maradékos tálak jelentik a gyászoló család vigaszát, mint túlélőcsomagok az elkövetkezendő nehéz napokra. De, sajnos, az én éhségemet a gyász nem tudta kordában tartani, hiszen sosem találkoztam Billyvel.
Egy héttel korábban, amikor felvettem a telefont, azt hittem, hogy az orvosom asszisztense hív vissza. Ehelyett egy „Ön Nadia?” mondat fogadott, felnyögtem. Mint általában az amerikaiak, én sem veszem fel a telefont, ha nem ismerem a hívószámot, de, mivel pár perccel ezelőtt beszéltem meg az asszisztenssel, hogy rögtön visszahív, így felvettem.
„Becky Kunzelmantól kaptam meg a számát”, mondta a hang a vonal másik végén. Igen, ez nem az orvosom. Becky egy világhírű Cross-fit atléta és hívő keresztény Denverből. Kiderült, hogy Becky éppen csakhogy elolvasta a Pastrixet (N. B-W. első könyve - a ford.), találkozott az edzőteremben egy nővel, , aki kérdezte tőle, nem ismer-e egy lelkészt, aki eltemetné az umokaöccsét, egy meleg fiút, aki előző nap akasztotta fel magát, Becky felhívta az edzőmet, hogy elkérje tőle a telefonszámomat.
A temetés a következő hétfőn lett volna, de az a hétfő belesett volna pont abba az egyedüli három napba, amelyet szabadnapnak ki tudtam volna venni, és amire igazán szükségem lett volna. Hetekig legalább egyszer minden héten úton voltam, minden időmet kitette a gyülekezetem (House for All Saints and Sinners - Minden szent és bűnös háza - a ford.) lelkipásztorolása, őszintén, úgy éreztem, hogy „teszek az ügyért”. A hang folytatta a mondanivalóját én pedig folyamatosan ráztam a fejem: Ki van zárva. Ki van zárva. Ki van zárva. Pont.
„Billy egy igazán kreatív lélek volt”, mondta a nő a telefonba. „De tele volt fájdalommal. Lelki fájdalommal. A Satchel’s konyháján dolgozott. Ott lesz, egyébként, a temetés is, az összes kölyökkel, akikkel dolgozott. Egy művész volt, olyan kreatív, de megkínzott. Azt mondják, hogy bipoláris depressziós, de ki tudja. Ő…hát, felakasztotta magát.” Minél tovább beszélt, annál inkább ellenálltam és tudtam ugyanakkor, hogy el kell vállalnom. „Mindegy is”, folytatta, „megértem, ha nem ér rá, de ebben az esetben, ismer olyan lelkészt, akit megkereshetek?”
B* meg. Mindenem próbált a védelmemre kelni, megvédeni azt a kis szabadidőt, ami lett volna. A legtöbb esetben ez lett volna a leghelyesebb, amit az ember tehet. De ez alkalommal nem.
Viszonylag fiatal gyülekezetem van, szóval eddig csak pár temetésem volt, de egy közülük egy jóbarát volt, aki szintén felakasztotta magát. Ez a valaki, PJ, szintén művészlélek volt és bipoláris is, és a kezdeti ellenállásom miatt, hogy elvállaljam ezt a temetést, úgy tűnt, mintha el is feledkeztem volna PJ-ről, az ő temetéséről, és arról a bizonyos fajta fájdalomról, amely az öngyilkosság hagy az itt maradtakban.
Azt mondtam, hogy szükségem van egy napra, hogy átgondoljam, de hét perccel később írtam egy smst: „Igen. Megtiszteltetés, hogy eltemethetem Billyt. Úgy tűnik, hogy akár a gyülekezetem tagja is lehetett volna.”
Egy héttel később, ahogyan a Satchel’s körül sétáltam, hozzá sem nyúltam a körülöttem megterített fantasztikus asztalhoz. Helyette Billy gondosan elrendezett képeit néztem szerte a szobában, miközben érkeztek a családtagok, barátok, munkatársak. Úgy tűnt, Billy szerette a levágott rövidnadrágokat és szeretett bénán mosolyogni.
Billy édesanyja egy padon ült a fal mellett, a családja fogta a kezét. Pár nappal korábban meglátogattam az otthonában és kérdeztem kicsit a fiáról. Az anyának gyönyörű Carol King stílusú haja volt, és még fogadtam is volna arra, hogy van valahol a Tapestry c. albumából egy példány a kis viktoriánus lakásában, szemben a Városligettel. Az apartman tele volt szobanövényekkel, élénk színekkel, és csodálatos mandalákkal, ami várható is volt egy olyan nőtől, mint ő: egy boulderi buddhista intézménynek, a Naropa Egyetemnek a tanárától. A gyász ellenére volt benne valami, ami két lábbal a földön tartotta. Ott volt Billy volt felesége. Vékony madár-csuklói voltak és rövid frufruja, szomorú volt és gyanús. Feltételeztem, hogy ő lenne az első, aki elutasítóan reagálna, ha valami hülyeséget mondanék. Billy huga és öccse, mindenképpen rendezettebb húga és öccse, mindketten feldúltnak látszottak, és olyanoknak, akik totál odavoltak a bátyjukért.
Csak hallgattam és kérdeztem, és amikor úgy éreztem, hogy azt akarják, hogy valami „paposat” mondjak, elmeséltem nekik PJ barátomat, aki szintén öngyilkos lett, mert azt akartam, hogy tudják, hogy ha a szeretet egyedül életben tudta volna tartani PJ-t, akkor még mindig itt lenne köztünk. És a szeretet akármennyire szent is, az emeberi szeretet sosem tiszta és tökéletes. Egyszerűen az ember nem az a faj. Mindenben vannak törések, és még az életünk legragyogóbb aspektusai - még a szeretet sem, vagy legkevésbé a szeretet tökéletes.
Gyakran, amikor valaki meghal, a szeretetnek és még valaminek a kombinációját érezzük, és ez is szent. És teljesen emberi. És ez a kettő nem oltja ki egymást. Szeretet és düh. Szeretet és csalódottság. Szeretet és üresség. Amikor szeretünk, az sosem tökéletes. Ez az emberi szeretet természete. És ez így rendben van.
De a világban jelen levő összes szeretet ellenére is, ha a végéhez ér, egyikőnk sem ismerheti a másik valóságát. Megoszthatunk egymással körülményeket, személyes tulajdonságokat, még a szüleink is lehetnek azonosan, mégis, ahogy éljük az életünket egymás mellett, egyikőnk sem ismerheti teljesen a másik belső valóságát. Ülnek ezek az emberek a padokon, ott, a Satchel’s-ben, azok, akik a legjobban szerették Billyt és úgy érezték, a legjobban is ismerték őt, lehet, hogy soha fogalmuk nem volt arról, Billy milyen fájdalmaktól is szenvedett. Vagy arról a szeretetről, amelyet érzett. Vagy arról az elszigeteltségről, amelyet átélt.
Ismerős számomra, amikor az ember azt gondolja, egy közelálló ember öngyilkossága kapcsán, hogy „vissza kellett volna hívnom” vagy „többet kellett volna foglalkoznom vele” vagy „türelmesebbnek kellett volna vele lennem”. De azt is tudom, hogy mi ennek a mechanizmusa. És miután elvesztettünk valakit, az van, ami van: folyamatos sóvárgás, hogy dolgok bárcsak másképp történtek volna, bárcsak, akiket szerettünk, ne lett volna annyi fájdalmuk, és legtöbbször, hogy ők bárcsak velünk maradtak volna. Emlékszem mennyire dühös voltam PJ-re, hogy az érzékenység hogy kísérte ezt a dühöt, és hogy mégis, mennyire bizonyos voltam affelől, hogy az én érzékeny haragom közepette is, Isten mennyire kezében tartja következetlenségeinket, beleértve PJ végső döntését is.
Az emberek cinikusak a vallással kapcsolatban, különösen a kereszténységgel kapcsolatban. Tudom, hogy ez így van. Éreztem ezt a cinikusségot a Satchel’s termében - azt, hogy az emberek talán azon tűnődtek, hogy mit csinál egy evangélikus lelkész olyasvalakinek a temetésén egy olyan családdal, olyan csoporttal, melynek legtöbbjüke nem keresztény. És én értem. Én is tudok cinikus lenni. Minden alkalommal, amikor látok egy mosolygós prédikátort szövegelni a TV-ben arról, hogy Istennek terve van velem, vagy hallom Sarah Palint valami jóvátehetetlenül gonosz hülyeséget mondani a szegényekről, vagy minden alkalommal, amikor elmegyek egy hirdetőtábla zavarbaejtő plakátja előtt Jézussal és rajta egy magzattal, teljesen megértem, hogy jószan eszű emberek miért akarnak távolságot tartani. Értem, hogy miért hangzik furcsa vagy egyenesen rossz ötletnek egy lelkész egy fiatal, meleg, bipoláris férfi nem keresztény temetési szertartásán.
Mégis, inkább éreztem otthon magam ott, abban a szobában, mint éreztem magam pár nappal korábban egy presbiteriánus templomban, Indiana-ban, és hirtelen rájöttem, hogy aminek kezdetben annyira ellenálltam (hogy olyasvalakit temessek, aki sem maga, sem a családja révén nem tartozik a gyülekezetembe, mindezt az egyedüli szabadnapjaimon abban a hónapban), igazán az volt az, amire borzalmasan szükségem volt ahhoz, hogy hű maradjak az elhivatásomhoz. Úgy éreztem, ezek a gyászolók igenis az én gyülekezetemhez tartoznak. És én mindentől jobban akartam Jézusról beszélni. Nem olyan „na, itt az alkalom, hogy megtérítselek titeket, hogy a helyes dolgokban higgyetek” módon, hanem inkább a „tudom, hogy a kereszténység dolgai olykor mennyire taszítóak tudnak lenni, de ez mégis a legvalóságosabb és leggyönyörűbb dolog, amit valaha hallottam” módon. A Jézus-történet kapcsolódik Billyhez, mert ez a történet is a szeretet és a szenvedés története.
Így hoztam ez elé a nem vallásos gyülekezet elé az igeszakaszt Máté evangéliumából:
„Mert eljött János, aki nem eszik, és nem is iszik, és ezt mondják: Ördög van benne! Eljött az Emberfia, eszik és iszik, és ezt mondják: Íme, falánk és részeges ember, vámszedők és bűnösök barátja! De cselekedetei által nyert igazolást a bölcsesség” (Mt 11,18-19). Sosem értettem igazán, hogy a kereszténység hogyan lett ilyen szelíd és tisztességes, ha arra gondolunk, hogy a gyökerei részegek, prostituáltak és adószedők közé nyúlnak vissza. Szóval, felolvastam ezt a rövid igeszakaszt és elmagyaráztam, hogy, bár nem ismertem Billyt, de ismerek homoszexuálisokat, tudom, mi a függőség, és tudom, mi a depresszió. (Nem is beszélve arról, hogy ex-pincérként tudom milyen kiönteni a sok szart és megpróbálni feltakarítani a vacsora-csúcsban.) Elmondtam nekik, hogy amikor meghallottam, hogy Billy milyen ragyogó elme volt, művész és zenész, és amikor hallottam, hogy mennyire szerette a családját, és mennyire szerette viszontagságok között is a partnereit, és amikor hallottam, hogy heroin- és alkoholfüggőségével küzdött és labilis mentális állapottal, és amikor hallottam, hogy csodálatos módon volt más és szenvedélyes, és hogy néha a húga ruhájában zongorázott, akkor tudtam. Tudtam, hogy ő pontosan az a fajta ember volt, akivel Jézus szívesen lógott volna.
Elmondtam nekik, hogy Jézus megtehette volna, hogy a vallási elittel tölti el a napjait, de ehelyett gúnyt űzött abból az egész társaságból, azt választotta, hogy kineveti a hatalmasakat, és barátja lesz a kurváknak, bűnösöket csókol arcon, és rosszhírű emberekkel eszik. Azokkal az emberekkel töltötte az idejét, akik számára nem volt könnyű az élet. És ott, azok között, akik szenvedtek, megtestesítette a tökéletes szeretetet.
Billy édesanyjának a szemébe néztem, és azt mondtam, hogy azt biztosan tudom, hogy Isten mindig jelen van a szeretetben és a szenvedésben is. És hogy Isten jelen volt mindkét pillanatban, akkor is, amikor Billy világra jött, és akkor is, amikor elhagyta ezt a világot, amikor Teremtője „visszaszerette” őt a karjaiba. „Köszönöm”, mondta némán.
—
Amit ott, akkor nem tudtam, hogy harminc órával azután, miután egy gyerek temetésén álltam, hamvazó szerdán egy másik gyermek születésének helyszínén fogok állni a szülőszobán. Csak egy kicsivel azután, miután egy kocsmában prédikáltam szeretetről, szenvedésről és Jézusról, nem sokkal azután a karjaimban tartottam egy bébit, gyülekezeti tagjaim, Duffy és Charlie gyermekét, és hálát adtam Istennek ezért a vadiúj életért.
Isten: jelen van a szeretetben, jelen van azokban a szobákban, ahol nők gyermekeknek adnak életet, és jelen van azokban a szobákban is, ahol családok küzdenek a szenvedéssel és a halállal.
Amit érdekesnek találok, az az, hogy a halál régebben jobban az élet része volt, mint manapság, és nemcsak azért, mert ma nagyobb a várható élettartam és kisebb arányú a csecsemőhalandóság, mint kétszáz évvel ezelőtt. A halál régen az élet része volt, mert, mint a születés, valami olyan volt, ami otthon történt velünk.
Egészen a 19.század második feléig, a házak első szobája, a fogadószoba volt az, ahol az ember vendégeket fogadott, de az a hely is, ahová a halottaikat fektették a családi vizitációra. Az emberek valaha otthon haltak meg, amikor is szeretteik megmosták a testet és a fogadószobába helyezték. Szomszédok, barátok, családtagok jöttek, hogy lássák a testet, talán beletúrjanak a hajába, megcsókolják a homlokát azoknak, akik már nyugvóra tértek. A halál az élet része volt. Addig, míg el nem jöttek a ravatalozók, és a helyi temetkezési vállalatok le nem vették a vállunkról az összes ilyennemű kellemetlenséget. (Innentől kezdve kezdték az otthonainkban ezt az első szobát nappalinak („living” room - a ford.), és nem fogadószobának nevezni.)
Száműztük a halált, a születést, még a zenélést is a professzionalitás világába… mindezek, pár generációval ezelőttig, a hozzánk hasonló, normál emberek dolgai voltak, amelyek otthon történtek. Ami akkoriban természetes volt - a gyermekszülés, éneklés, hangszeres játék, és a meghalás a szeretteink körében, akik a testünket odaadással a fogadószobába teszik, hogy mások is, akik szerettek minket, megtisztelhessenek bennünket utolsó látogatásaikkal - ma már kereskedelmi vállalkozás. Nem mintha nem lennék hálás az alacsony gyermekhalandósági ráta miatt, vagy amiatt a biztonság miatt, amelyet az egészségügy a veszélyeztetett terhesség alatt kínál, nem mintha nem lennék hálás a hivatásos zenészek felvételeiért. De mégis elgondolkodtat, hogy vajon nem vesztettünk-e többet, mint amennyit realizálunk, azzal, hogy elkezdtünk hivatásos szakmabelieket alkalmazni azokra a dolgokra, amelyeket valaha mi magunk végeztünk. Akárhogyan is, itt álltam, hamvazószerdán, egy szülőszobában a Colorado-i Egyetem Kórházában, azon a napon, amelyen az egyház arra emlékezik, hogy porból lettünk és porrá leszünk. Az egyik kezemben egy kis fémedényt fogtam tele hamuval, és a másikkal átnyúltam Duffy betegágyán és egy kis keresztet rajzoltam a fekete hamuból a homlokára, azután Charlie-éra is. Duffynak csodálatos és kimerült tekintete volt, egy olyan nőé, aki éppen most adott életet egy gyermeknek, és Charlie-nak pedig büszke és kimerült tekintete, egy olyan társé, aki épp most töltött el órákat úgy, hogy tehetetlenül érezte magát.
„A babának is?”, kérdeztem a szüleit. „Igen, kérlek, neki is”, mondta Duffy és Charlie.
Megremegett a hangom egy kicsit, ahogyan a lehető leggyengédebben hozzáértem Willa baba szemöldökéhez, az új bőrhöz és húshoz, ami alig pár becses órája volt kitéve a levegőnek. Nem tudtam teljesen kordában tartani a remegést a hangomban, ahogyan mindannyiunkat emlékeztettem a szobában, még őt is, aki tele van szépséggel és reménnyel, alig, hogy kijött édesanyja méhéből, hogy halálában a porba tér vissza, Isten szívének közepébe. „Köszönöm”, suttogta némán az édesanyja.
Akkor tudtam. Tudtam, jobban, mint bármely más hamvazó szerdán, hogy a keresztség és a temetés ígérete, a születés és halál ígérete kibogozhatatlanul össze vannak szőve. Mivel Istentől jövünk, Istenhez térünk vissza. Annyi minden van, ami ennek az egyszerű igazságnak az útjába áll. És vannak alkalmak, mint a temetés vagy a születés, amikor már semmi más nem számít.
Íme, ez az én hamvazószerda - elképzelésem: Ha a mi életünk egy hosszú anyagdarab lenne, egyik végén a keresztségünkkel, másik végén a temetésünkkel, és ha nem tudjuk a távolságot a kettő között, akkor hamvazó szerda az az idő, amely az anyag közepére van szegelve, és úgy emeli fel az anyag két végét, hogy a keresztségünk a múltban és a temetésünk a jövőben találkozik. A víz és az ige a keresztségünkből, és a föld és az ige a temetésünkből, a múltból és a jövőből jönnek, hogy találkozzanak velünk a jelenben. És ebben a találkozásban Isten ígéreteire emlékeztet minket: Arra, hogy Istenhez tartozunk, ezért sem bűn, sem sötétség, és igen, sem a sír nem választhat elminket Istentől úgy, hogy ne jönne utánunk, hogy megtaláljon minket és visszaszeressen bennünket az életbe. Hogy ahol ketten vagy többen összejönnek az ő nevében, Krisztus ott van velük. Ezek az ígéretek túlmutatnak a földi formánkon, és az idő korlátain.
Ahogyan Willa szülőszobájában álltam és tartottam azt a piciny csecsemőt, izgatottan figyeltem, ahogyan mozgatja a fejét a kis nyakán, ahogy cuppantja a tökéletes kis száját, tudtam, hogy Billy születésekor, 29 évvel ezelőtt édesanyjának szenvedését és szeretetét is Isten tartotta a kezében. Tudtam abban a tökéletes pillanatban, hogy Isten éppen ma, egy másik anyának a szülésében a szeretetét és szenvedését is a kezében tartotta, és hogy ez az anya is annak a kezébe ajánlotta ezt a gyermeket, akitől ez a gyermek származik.
Billy és Willa. Isten két szeretett gyermeke, akikért Jézus eljött, hogy megmentse őket. És hogy magáénak tudja őket. És hogy összebarátkozzon velük. És hogy otthon üdvözölje őket.
Hamuból hamuba. Porból porrá.
Fordította: Molnár Lilla
(Ez az írás a Nadia Bolz-Weber Véletlen szentek: Istent megtalálni minden rossz emberben című könyvének 11. fejezete. Forrás: http://www.patheos.com/blogs/nadiabolzweber/2016/02/a-little-reading-for-fat-tuesdayash-wednesday-from-accidental-saints/)
.